A bőröndömet összecsomagoltam. A két legfontosabb ember itt áll az ágyam körül. Én már mennék, de ők nem engednek. Érzem, azt szeretnék, hogy még maradjak, noha tudják, nélkülem is boldogulnak majd. Egyikük ráncos, kövérkés ujjaival megsimogatja az arcomat, megcsókolja lázas homlokomat és azt mondja, hogy menjek. Ha majd meglátom a fényt, vissza ne forduljak. Emlékszem, sokszor megfogtuk egymás kezét és éreztem vastag, puha, meleg tenyerét, az mindig erőt adott. Tudtuk, hogy jöhet bármi, mi ketten együtt erősek vagyunk. A fiatalabb, tenyerembe teszi remegő csontos kezét és azt súgja Mami, nyugodjál meg, minden rendben lesz. Ha Ő mondja, neki elhiszem. Mindent olyan mély meggyőződéssel mond, hogy tökéletesen megbízok benne. Tekintetemmel bólintok. Elfáradtam. Mérhetetlen súly nehezedik a szememre. Minden erőmet arra összpontosítom, hogy ne aludjak el, mivel engem úgy neveltek, hogy illetlenség aludni, ha az embernek társasága van. A reflektorok éles fénye süti a szememet. Mázsás vas ereszkedik a szemhéjamra, nem tudok ellene tenni. Elszenderülök, majd pánikolva arra ébredek, hogy Úristen, elfelejtettem a szövegemet. Hiába nyitom a szám, egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Érzem, hogy a szereplők közben kivonulnak a színpadról. Egyetlen nesz nélkül, lassan kúszik le a függöny. Kihunynak a reflektorok, kiürül a nézőtér. Kinn megállt a szél. Csönd van. Én vagyok. Ijedten felülök az ágyamon és óvatosan mezítelen talpamra állok. Puha a talaj. Testem leheletkönnyű. Egyetlen dolog súlyosodik rám. Az elfelejtett szó. Lehetséges, hogy nem volt tovább írva a szövegem. Össze vagyok zavarodva. Kell, hogy kapjak még egy lehetőséget. Jó volt ez az előadás, imádtam benne az életemet. Tompa lépteket sejtek. Megtántorodott magányomból hirtelen felriadok.
Örülök, hogy megérkeztél! - üdvözöl rendkívül bársonyos, barátságos hangján. Mindentudás és mérhetetlen szeretet sugárzik belőle. Amikor rendezett, mindig tudtuk, hogy amit mond, annak oka van.
Jó alakítás volt! - mondja - Nem voltál mindenben tökéletes, de nyugodj meg. Mindent filmre vettünk. És ebben a történetben Te vagy a főszereplő.
Meglepődöttségemben felcsillan a szemem, nem tudom, mit gondoljak. Elindulunk a vetítőterem felé, közben halk kattanással lassan bezárul mögöttünk a magas fehér üvegajtó. Ahogy elérjük a folyosó végét, kinyílik előttünk egy másik. Milyen ismerős a helyzet, számos ilyet átéltem. Itt békesség illat van és minden makulátlan fehér. A falak, a padló, a mennyezet. És nincsenek díszletek. Pedig imádtam őket, az életem nagy részét közöttük töltöttem. Különös élvezetet jelentett megtapintani, megszagolni az olajozott fafelületeket és fura mód imádtam a sprőd lenvásznak nyers illatát. Most már nem hiányoznak. Nincsenek lámpatestek, mégis mindent puhán, melegen betakar a fény. Ez egy másfajta világ, ahol már jártam. Itt minden az, aminek látszik. Az egyik fal tövében kényelmesen lekucorodok, karommal a térdemet átkulcsolom és a mellettem álló rendező távolba néző tekintetét fürkészem, amelyből egyenlőre az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni. Szemhéját lassan lehunyja, majd ahogy gyorsan kinyitja, a velem szemben levő hatalmas fal egész felületén megjelenik egy kép. Még homályos, de ahogy egyre jobban élesedik a látásom, felismerem. Ez az én filmem.
Egy fiatal, rövid hajú, csillogó szemű nő jelenik meg, tizenkilenc éves múlt. Milyen jó rá emlékezni. Ismerős, kedves arca van és most boldog. Egy túrószőke hajú kisbabát fektetnek a mellkasára. Megkérdezik, hogy hívja majd a kisbabát. Mondja a nevet és hozzá teszi, lesz második név is: Rozália. Pár óra elteltével a hatalmas épület egyik fakó zöldre festett hipó szagú folyosóján megjelenik egy jóképű, szürkés-kék szemű, barna hajú fiatalember. A fehér köpenyes nővel beszél, amelyik egyik szobából a másikba sietősen ki-be járkál. A nő elmegy, addig a fiatalember meglazítja nyakán a kockás inge gallérját és elsimítja szürke vékony kötött kabátjának ráncait. A fehér ruhás nő jó hírrel jön vissza. A férfi arcán visszafogott öröm látszik, de érzem, hogy a szívét pillanatokon belül elönti az apai érzés melegsége. Kit érdekel a holdraszállás és műholdak találkozása, amikor az embernek gyermeke születik?
Látom, hogy izgatottan vár néhány percet a rideg épületben, mire a folyosó végén két duplaszárnyú robusztus, kazettás üvegajtó között megjelenik a csillogó szemű nő a karján velem. A fiatalember keze kemény fizikai munkához szokott, fél kezébe venni a pólyába bugyolált lánykát. Azt mondja, majd később, ha mind otthon lesznek. Éretlen színész. Nem tudja szabadon kimutatni az érzelmeit most és később sem. Az egész előadás alatt végig éreztem, hogy teli van szeretettel. Még akkor is, amikor néha az volt a dolga, hogy felpofozzon. Nem akarta ő, hogy fájjon és én ezzel mindig tisztában voltam.
-Jól tudtad, a látszat sokszor megtéveszti az embereket. Helyesen gondoltad, hogy szíve legmélyéről szeret téged. Bölcs voltál, amikor törekedtél arra, hogy ne ítélkezz – erősíti meg gondolataimat a rendező.
A pillanatok másodpercek töredéke alatt sebesen repülnek a filmen. Ismét feltűnik egy férfi. Ő zseniális, érett komédiás. Amikor rá gondolok, mindig öregnek látom. Homlokának széles, mély barázdái mutatják csak többnek, pedig alig múlt ötven. Hiába, öt évtized a különbség kettőnk ideje között. Sötét, fényes, göndör haját minden reggel hátrafésüli. Indiánbarnára égett arcán csak úgy világít smaragdzöld szeme. Ő a fekete pejló én meg a lovas. Ülök a hátán ő pedig vágtat velem szabadon, olyan messzire, ameddig csak akarom. Néha ledob a hátáról, de villámgyorsan újra rápattanok és ha nem sikerül, akkor két kézzel a lábába kapaszkodom. Úgy tesz, mintha elfáradna, de én nem hagyom, így még tizenötször megkerüljük a várat, egyfolytában menekülünk az ellenség elől. Mindkettőnk homlokán megcsillannak az izzadtság cseppek, a hajunk vizes, mintha esőerdőben járnánk, a hangom berekedt a sikoltozástól. Ezt nem tudjuk abbahagyni, annyira jó. Úgy várom a következő vasárnap estét, mint kisrigó a cseresznye érését. Hiába. Nagy kék szemeimből borsó nagyságú könnycseppek gördülnek végig, amikor mondják a nagyok, hogy nem jön többet. Egy másik darabban kapott szerepet. Most, amikor egész lénye újra feltűnik, kivirágzik a szívem és úgy érzem, itt van velem.
A lovas csatáknak ha nem a fáradtság vagy a sírás, akkor egy szeretettel teli, magas, vékony csontú nő vet véget. A tökéletes nagymama szerepet kapja, mert különös képessége harmóniában élni önmagával, a családjával és a környezetével. A legfinomabb krumplis pogácsával és meggyes rétesével kényeztet. Titokban felfedezem barna szekrényének egy fakkját, ahol a világ legizgalmasabb dolga rejtett finomságok után kutatni. A legtöbbet az jelenti, amikor odabújok puha, meleg ölébe, hogy a mennyországban érezzem magam. A rendező hiába veszi el tőle ideje korán a sötét, fényes göndörhajút, ő másodszor is házasságot köt és bebizonyítja, hogy talpra áll és lehet két családot egyesíteni és egyként szeretni. Egy nap, azonban őt is kiírják a darabból. Senki közülünk nem számít rá, hogy ilyen korán bekövetkezik. Egy tavaszi nap békésen elalszik és nem ébred fel többé. Fáj arra gondolni, hogy soha többé nem érezhetem a közelségét.
Két hónap múlva egy vasárnap délelőtt szokatlan dolog történik. Szobámban a fal felé fordulva az élet nagy dolgairól és szerelemről ábrándozok, eszembe sem jut felkelni az ágyból.
Emlékszem, vasárnaponként eljött hozzánk és engem minden alkalommal az ágyban talált. Hűvös, érdes kezével megsimogatta az arcomat. Én kapálóztam, hogy ne tegye, nagyon hideg. Udvariatlan tiltakozásom ellenére is kedves volt.
Ezen a különös napon, amikor utoljára megjelenik, egyszer csak azt érzem, ott áll némán az ágyam mellett és lágyan simogatja a hátamat. Így köszön el, hatalmas űrt hagyva maga után.
– Végig ott volt a színfalak mögött és látott téged. Valahányszor rágondoltál, mindig veled volt, kellett, hogy érezd. A szeretet ezer formában testesül meg és mindenhol körül vesz bennünket - mondja. Én meg azt kérdezem magamban, néha amikor annyira nagy szükségem lett volna rá, hogy nem vettem ezt észre.
A filmen éppen egy korábbi rész fut, amikor a szerelem először megtalál. Írni és olvasni sem tudok még, mégis kész tervem van egy egész életre. Egy homokkupac tövében ülünk. Ő várat épít, én kekszeket sütök és bosszús vagyok, amikor kifordítom a sütőformából és fele benne ragad. Nekem csak a tökéletes ér valamit.
Óvodásoknak fogok verseket tanítani. Leszel a férjem? –kérdezem magabiztosan.
Aha, ha akarod – válaszolja és én nagyon elégedett vagyok. Pár nappal később az egész falu tudja, hogy a szőke, kreolbőrű vézna kisfiú és én, a kerek fejű, szalmahajú lány szerelmesek vagyunk. Milyen érdekes, ötévesen egy lehorzsolt térdbe könnyebben belehaltam, mint öt szerelmi csalódásba.
Jóval később kerül a látókörömbe a másik kreolbőrű. Ő zöld szemével, barna hajával, tiszta lelkével tűnik ki a tömegből. Csak pár filmkockányi epizódszerepet kap, de azt annyira jól alakítja, hogy még sokáig játszanék vele együtt. Végtelen folytatásos regényről álmodozom, amiben ketten vagyunk főhősök, de ezt csak én gondolom így. A pokol, amivel a tudatlanok riogatnak, az lehet olyan perzselő, mint ami a fiú távozása után mardossa a lelkemet. Hosszú ideig nincs a világnak olyan szeglete, ami ne rá emlékeztetne. A történetet fejben rég befejeztem, de a fejezet végére akkor biggyesztem a pontot, amikor néhány évvel később, az esküvőm előtt pár hónappal megtudom, hogy mindketten ugyanannak a napnak egyazon órájában kötünk házasságot. Szerelem, Te mindig meggyötörsz.
– Tudom, később rájöttél, hogy ha nem volna szerelem, miért is lenne értelme dobogni a szívnek? Emlékszel, mennyire szeretted a sós-édes karamellt? Pont ilyennek született a szerelem – mondja, amire mindketten felszabadultan nevetünk.
Látom magamat, ahogy álmodozok. Újra és újra zsong a fejem, az egész világot akarom. Nem is tudom, ennyi minden hogy férhet bele egyetlen emberi életbe. A saját életem rendezőjévé válok. Szemem előtt pergetem a terveket. Sok mindenbe belekezdek, aztán félbehagyom. Elfelejtem az álmaimat. Néha valami súgja, ha megálmodtad, váltsd valóra. De mégsem teszem. Egyik éjszaka közepén arra ébredek, hogy egy terepmintás repülőgép ajtajában állok ejtőernyővel a hátamon. Görcsösen szorítom a kapaszkodót, remeg a lábam, mégis vágyakozva nézek a mélybe, hogy kiugorjak. A tétovázás és félelem karöltve legyőznek és az utolsó pillanatban visszalépek. Ez nem én vagyok, csak egy fura látomás. Felébredek és napokig a hatása alatt vagyok. Engem nem olyan anyagból gyúrtak, aki saját álmától megretten. Mégis, hosszú időre jó mélyen eltemetem, hadd érjen.
Ruhákat tervezek, divatszalont nyitok, könyvet is írok. Újabb szép álomcsokrot fűzök. Azt tanulom meg, hogy álmomban szabad vagyok, ott minden lehetséges. Nincsenek korlátok, csak a saját életem. Azon tűnődöm, miért van különbség ébrenlét és álom között.
- Amikor ébren vagyok akkor kinek az életét élem? Ki irányítja az életemet? Van nekem szabad akaratom vagy külső erők irányítanak? - keresem a választ. Aztán egy idő után azt látom, hogy megtanulom az álmokat valóra váltani.