Vegyél észre!

Előszó

 

– Ez egy jó könyv! – szólalt meg mögöttem egy kellemesen mély hang.

Beleremegett az egész belsőm. Kicsit suttogós volt, hiszen egy könyvesbolt kellős közepén álltunk, és nyilván nem akart kiabálni, de a hangjának tónusa miatt nem igazán tudott halkan beszélni.

Kezemben tartottam a kedvenc íróm legújabb könyvét, és épp a leírását olvastam. Már régen elengedtem, hogy azon szégyenkezzem, erotikus könyveket olvasok. Számtalan vevő sétált mögöttem, de nem akartam foglalkozni ezzel. Felpillantottam a vállam fölött a férfira.

Magas volt, néhány centivel magasabb, mint én. A százhetven centimhez képes öt-hat centivel lehetett nagyobb nálam, szóval nem hórihorgas, hála az égnek. A válla széles volt, egyik kezét lazán a farmerja zsebébe csúsztatta, bal kezén fényes óra díszelgett. Nem okosóra, ami manapság annyira elterjedt és divatos, hanem igazi, fémszíjas, díszes óra. Persze ezt még azelőtt megfigyeltem, hogy felnéztem volna rá. A szeme csodálatosan szép barna volt. Megkérdezhetnék, hogy a barna szemben mi a szép, de nekem igenis ez tetszett – legtöbbször a kékre vagy a szürkére szokták mondani, hogy szép. Nos, nekem a barna jött be. Szelíd gesztenyebarna. Mosolygós, kedves. A férfi szeme körül látszott már néhány szarkaláb, borostája pedig élesen elütött világos bőrétől. Nem volt sápadt, de épp annyira volt csak barna, amennyire kellemes a szemnek. A haja szépen beállítva keretezte az arcát. Még nem kopaszodott. Vagy hajbeültetés? Hát, a mai világban ezt, ugye, nem lehet tudni.

– Talán olvastad? – kérdeztem mosolyogva, de nem hittem benne.

Ez az író nőknek írt regényeket. Forró, szerelmes, erotikus történeteket. Számtalan könyvét olvastam már, és kétség sem férhetett hozzá, hogy nem pasiknak íródott. Férfi, nő, szerelem, szenvedély, kis bonyodalom, happy end. Erről szólt az összes könyve.

– Én nem, de sok jót hallottam róla – válaszolta somolyogva.

Ez a jó szó rá: somolygott. A szeme vidáman csillogott, miközben mélyen a szemembe nézett. Kicsit közelebb állt hozzám, mint amennyire máskor elnéztem volna, de sebaj. Bejött a pasi.

– A feleségedtől? – kérdeztem.

– Nincs feleségem! – tisztázta gyorsan.

Ránéztem a kezére, és valóban: nem láttam rajta karikagyűrűt, de ez, ugye, semmit sem jelent a    mai világban… Felhúzta az egyik szemöldökét, amikor észrevette a pillantásomat.

– Akkor…? – kíváncsiskodtam tovább.

Nem válaszolt. A kezében egy másik könyvet tartott. Történetesen azt a szerzőt is szerettem, és még azt a könyvet sem olvastam. Ugyanaz volt a kiadója mindkét regénynek.

– Ha az tetszik, ez is be fog jönni – válaszolta inkább.

– Nagyon rejtélyes… – mosolyogtam, de azért kivettem a kezéből a könyvet.

Amikor felém nyújtotta, megint mélyen a szemembe nézett. A szívem nagyot dobbant. Eredetileg csak nézelődni mentem be a könyvesboltba, nem gondoltam, hogy beszélgetésbe elegyedem bárkivel is. Főleg egy ilyen helyes pasival.

– Talán mindig ezt csinálod? Védtelen asszonyokat halmozol el olvasnivalóval? – kérdeztem pajkosan.

– Ez az életem! – válaszolta az ismeretlen. – Tomi vagyok – mutatkozott be.

– Anna – válaszoltam. Tomi felvonta a szemöldökét.

Hát igen, már többször láttam ezt az elképedést arcokon, amikor bemutatkoztam. Nem is értem, mi járt a szüleim fejében, amikor ezt a nevet kaptam. Egyáltalán nem voltam annás. Nekem egy Anna légies, szőke, alacsony, törékeny, csöndes, olyan igazi hercegnő – legalábbis így élt a fejemben. Ehhez képest én – a százhetven centi magasságommal, a nyúlánk alakommal, a majdnem fekete hajammal, a zöld szememmel és a szeplőimmel – egyáltalán nem néztem ki „Annának”. Inkább Harisnyás Pippinek – csak épp a vörös haj hiányzott hozzá.

– Megveszed mind a kettőt? – kérdezte.

– Igazából nem akartam vásárolni – mondtam.

– Pedig ezt nem hagyhatod ki – felelte, és kivette kezemből a könyveket, aztán a pénztárhoz lépett. – Ezek lesznek – szólt az eladónak, miután köszönt. Kicsit bosszantott a számomra túlságosan határozott fellépése.

– Én is ki tudom fizetni a könyvemet – zsörtölődtem.

– Tudom, de így jobbnak láttam – mondta, közben már nyúlt is a bankkártyájáért.

Az eladó lehúzta, és néhány pillanattal később már a kezemben is volt a két könyv egy helyes kis papírtáskában, amire a könyvesbolt logóját nyomtatták. Elállt a szavam, pedig ez nem gyakran esik meg velem. Mielőtt még megszólalhattam volna, már el is tűnt, én meg csak álltam, kezemben a tasakkal. Néztem az üvegablakon keresztül, ahogy laza léptekkel elsétál az üzlettől.

 

Kicsivel később beléptem a bejárati ajtón, az autóm kulcsát beledobtam a kosárba a cipősszekrényen, és kiléptem a cipőmből. Végre itt volt a tavasz, ezért kabátot nem vettem fel, a táskámat csak leraktam a szekrényre. Kezemben még mindig ott volt a táska, benne a két könyvvel. Miközben besétáltam a nappaliba, kivettem és csak néztem őket, de még mindig nem tudtam elhinni, ami történt. Gyakorlatilag egy vadidegentől kaptam. Tomi. Így mutatkozott be. Semmi többet nem tudok róla. Magas, barna hajú, barna szemű, kellemes hangú, kellőképpen határozott, talán kicsit túlságosan is, és Tomi. Ezenkívül valahonnan ismeri a romantikus regényírók két meghatározó alakját. Bambán bámultam a könyveket, és ahogy le akartam tenni a dohányzóasztalra, az egyikből kicsúszott egy cetli. A könyvek nyugtája volt, hozzátűzve a kártyás bizonylat. Sajnos ezzel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy ki lehetett a rejtélyes idegen.

– Megjöttem! – kiabáltam fel a gyerekeimnek az emeletre, aztán vagy meghallották, vagy nem.

Már elengedtem, hogy mindig reakciót várjak tőlük. Két kamasszal változatos az élet. Hol nagyon mozgalmas, hol meg azt sem veszik észre, hogy egyáltalán létezem. Hallottam két eléggé halk okét és sziát az emeletről. Legalább még élnek, gondoltam magamban. Megtanultam, hogy úgyis megtalálnak, ha társaságra vágynak, ami persze elég sokszor előfordult, pláne ahhoz képest, hogy kamaszok voltak. Csak meg kellett nekik hagyni a saját kis világukat, és önként jöttek hozzám, leginkább a nekik megfelelő időben – egyedül abban reménykedhettem, hogy ez nem este tizenegykor következik be. Persze a legtöbb esetben ilyenkor találtak meg. Sajnos – vagy lehet, hogy nem sajnos. Nem is tudtam hirtelen eldönteni.

 

 

 

1. fejezet

 

– Gyere be egy kicsit hozzám, Anna – állított meg a főnököm másnap reggel a folyosón, miközben épp a konyhából tartottam vissza a helyemre, kezemben a reggeli kávémmal.

Kávé nélkül használhatatlan voltam, és ezt mindenki tudta a cégnél. Mindenki, aki legalább egy reggelt eltöltött már velem. Az újak? Nos, ők meg gyorsan megtanulták. Kivéve a főnököm. Ő egyszerűen nem foglalkozott ezzel.

– Hozzam a füzetemet? – kérdeztem, és igyekeztem elnyomni halk sóhajomat.

– Nem lesz rá szükség – válaszolta Alex türelmetlen éllel a hangjában, és beterelt az irodájába.

Becsukta az ajtót, ebből gondoltam, hogy valami fontosat szeretne mondani. Leültem a szokásos helyemre a tárgyalóasztal mellett, és megvártam, amíg ő is elfoglalta a helyét az asztalfőn. Egy kártyát tolt felém az asztalon, amit én kíváncsian elvettem.

– Hallottál már erről a kiadóról? – vágott a közepébe azonnal.

Sosem tétovázott, mindig tudta, mit akar.

– Igen – válaszoltam röviden.

Már hogyne hallottam volna, a hétvégét is a két könyvük társaságában töltöttem. Egyszerűen nem tudtam letenni őket. Legalább addig sem azon a jóképű és megnyerő férfin jártak a gondolataim, aki megvette őket nekem…

– A tulajdonosa új üzleti irányba szeretne elindulni. Vett egy régi vadászkastélyt, amit szállodává szeretne alakítani. Minket kerestek meg, hogy berendezzük – vágott bele Alex a közepébe. – Karácsonykor már nyitva szeretne lenni. Tudom, kicsit rövid a határidő, alig fél évünk van rá, de a tulajdonos régi barátom, és megígértette velem, hogy kihozunk ebből a néhány hétből valami használhatót. Elég rugalmas, nincsenek légből kapott elképzelései. Felvázolta a hétvégén, mit szeretne, és szerintem megvalósítható. A régi berendezésből semmit sem szeretne megtartani, így tiszta lappal tudunk indulni. A szobákat modern bútorokkal szeretné berendezni. Miénk még a fogadótér, a két étterem és a kávézó. A wellnessrészleggel mást bízott meg. A fogadótér lenne egy kicsit különlegesebb, hogy hatásos legyen, amikor a szállóvendégek megérkeznek – mondta, majd itt egy pillanatra elhallgatott. – Úgy tudom, az előző projektedet a múlt héten adtad át, és a következő csak hat hónap múlva lesz esedékes. Beleférne esetleg az idődbe ez a megbízás? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hangzott.

Csoda, hogy vett levegőt, annyira egy szuszra mondta el. Magamban sóhajtottam. Mindketten tudtuk, hogy semmiképp nem mondhatok nemet. Ez eldöntött tény. Két lehetőségem volt: megoldom vagy megoldom. Alex mindig ilyen volt. Másrészről, ez a kedvenc kiadóm. Tudom, nem fogok sok időt ott tölteni, de akkor is egy kiadó!

– Természetesen semmi akadálya. Mikor tudnék találkozni a felelős kollégával?

– Igazából ő maga a barátom, és mint említettem, ő egyúttal a fő tulajdonos is. Meg tudod esetleg oldani, hogy holnap ebéd után találkozzunk vele?

– Semmi akadálya! Délelőtt van egy megbeszélésem, de azzal délig végzek.

– Akkor kettőre megbeszélem vele, hogy nála találkozunk.

Helyeslően bólogattam. Visszamentem az irodámba, vittem magammal a már kihűlt kávémat, és a Google segítségével gyorsan kiderítettem a kiadó címét. Nem is volt messze tőlünk, csak néhány percre autóval. Simán belefért, hogy a délelőtti megbeszélésem után még kényelmesen meg is ebédeljek.

 

Másnap csendben lépdeltem főnököm mellett a kiadó felé. Nem hordtam magas sarkú cipőt, bár tudtam, hogy az ilyen megbeszélésekhez jobban illene, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni. Már a gondolattól is fájt a lábam, hogy fel kell húznom egyet. Maradtam inkább a lapos sarkú balerináknál és a manapság annyira divatos szabadidőcipőknél. Már csak a munkám miatt is jobb volt így. Egész nap vagy ügyféltől ügyfélig rohangáltam, vagy berendezések, dekorációk után kajtattam a városban. Magas sarkú cipőben ez egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna, vagy nagyon kényelmetlen és lassú. Így mindenképpen gyorsabban tudtam mozogni, mint valami robotszerű mozgással a tűsarkúban.

Befordultunk a sarkon, és már ott is álltunk a cégtábla előtt. Beléptünk az irodába, és elámultam azon, hogy mennyi mindent zsúfoltak be. Az iroda minden négyzetcentiméterén vagy ült és dolgozott valaki, vagy szekrény állt, roskadozva a könyvektől, amitől szó szerint csorgott a nyálam. Imádtam olvasni, és kedvenc szerzőim könyvei itt sorakoztak előttem. Nem győztem csodálni a felhozatalt.

A sok ember ellenére viszonylag csönd volt. Halkan szólt valamilyen dallam egy hangszóróból, de nem ismertem fel. Még fel sem ocsúdtam, amikor egy csinos lány lépett hozzánk. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Mosolygott, amíg a főnököm megmondta, hogy milyen ügyben jöttünk.

– Tamás már várja önöket – szólalt meg, és előrement egy behajtott ajtóhoz. Benyitott, és beszólt. – Megjöttek a vendégeid. Megkínálhatom esetleg kávéval, üdítővel önöket? – kérdezte udvariasan.

Alex csak egy eszpresszót kért feketén – mindig ezt ivott napjában vagy százszor –, én viszont csak egy pohár vizet kértem. A főnököm közben félreállt, hogy előreengedjen, én pedig beléptem, és akkor elakadt a lélegzetem. Ő állt előttem.  

A hétvégén annyiszor jutott eszembe, hogy meg sem tudnám megszámolni. Még mindig nem értettem, hogy miért vesz meg valaki egy vadidegennek két könyvet. Ráadásul ezek elég drága könyvek voltak. Na jó, annyira nem, de mégis. És be kell vallanom, hogy nagyon tetszettek. Mind a kettő. Az is, amit én választottam, és az talán még jobban, amit ő. Annyira megfogott mindkét történet, hogy a hétvégén ki is olvastam mindkettőt. A gyerekek mellett manapság már sok időm volt, de azért még mindig ritkán fordult elő, hogy két nap alatt két könyvet kivégezzek. És ezek nem is voltak rövidek. Gyakorlatilag elkezdtem olvasni, és le sem tettem mindaddig, amíg a végére nem értem.

Tomi elegáns, világoskék inget viselt, ami nagyon jól állt neki, és fekete farmert, fekete cipővel. Ragyogó övcsatján megcsillant a fény, ahogy felállt az asztaltól, és felénk lépett. A csuklóján ma is ott díszelgett az óra, amit már pénteken is megcsodáltam. Egyszerűen tökéletesen nézett ki! Szája pici mosolyra húzódott, de azért mintha azt láttam volna rajta, hogy ő is meglepődött. Miközben Alexszel kezet fogtak, végig engem figyelt. Én meg csak bámultam. Nincs ezen mit szépíteni. Úgy néztem rá, mint aki megkukult. Alex felém fordult, és láttam, hogy beszél hozzám, de a szavai már nem jutottak el a tudatomig. Aztán Tomi, vagyis Tamás szólalt meg, és akkor egyszeriben visszazökkentem a valóságba.

– Üdvözlöm! – szólt, és kezet nyújtott. – Varga Tamás.

– Lőrincz Anna – fogtam meg a kezét, és belenéztem azokba a csodálatosan szép szemekbe.

– Anna a legjobb lakberendezőnk – szólalt meg mögöttem Alex. – Ha valaki meg tudja csinálni, amit kérsz, akkor az csak ő lehet. Szerencsére épp a végére ért az előző projektjének, így teljes mértékig a rendelkezésedre tud állni.  

Tamás rápillantott, de aztán megint engem nézett. Nem is gondoltam volna, hogy tudok így érezni. A szívem szabályosan a torkomban dobogott, a kezem izzadt és remegett, a térdeim elgyengültek. Úgy éreztem, azokkal a barna szemekkel a vesémbe lát. Ekkor vettem észre, hogy még mindig a kezét szorongatom. Hirtelen elrántottam. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, ő vagy én.

– Tegnap már felvázoltam neki, hogy miről lenne szó, de jó lenne, ha te részletesebben elmondanád – szólalt meg ismét Alex, és közben fürkészően nézett rám.

– Foglaljatok helyet – mutatott Tamás két fotelre, ő pedig a harmadikba ült be, közvetlenül mellém. Közben visszatért a csinos recepciós lány, és letette elénk a kávét és a vizet. Tamás nem kért semmit, csak lazán hátradőlt, egyik lábát átvetette a másikon, miközben kezét a térdén nyugtatta. Közben egy percre sem vette le rólam a tekintetét, ami eléggé feszélyezett.

– A múlt hónapban vettem egy vadászkastélyt, és azt tervezem, hogy legkésőbb a karácsonyi szezonra szállodát nyitok az épületben – kezdte. – A kastély korábban idősek otthonaként működött, sajnos eléggé átépítették emiatt, és el is van hanyagolva, de sikerült megszereznem az eredeti terveket. Az elképzelésem az, hogy elegánsan modern legyen. Nem egy agancsokkal és kitömött prédákkal teli, sötét faborítású monstrumot képzelek el, hanem valami világosat és légieset. A kastélynak hatalmas franciaablakai vannak, amik főleg a hátsó udvarra néznek. Az udvaron túl pedig a hegyek látszanak. Itt szeretnék kialakítani egy wellnessrészt, amihez tartozna egy külső és egy belső medence, szauna, sószoba és még néhány helyiség, ahol exkluzív szolgáltatásokat nyújtanánk a szállóvendégeknek, mint például masszázs, manikűr, iszappakolás. Erre már meg is vannak a tervek. Az épület elülső részében szeretném kialakíttatni a recepciót, az éttermeket és a kávézót. A félemeleten kívül három szint van, az első és a második szinten sima kettő-négy fős szobák lennének, a harmadik emeleten pedig három lakosztály lenne kialakítva – sorolta.

– Milyen színekre gondol? – kérdeztem.

Tamás kicsit felvonta a szemöldökét arra, hogy magázom, de bölcsen nem szólt. A munka, az munka, meg kell húzni bizonyos határokat. Akkor is, ha a szabadidejében random könyveket vásárol nekem.

– Főleg natúr színekre. Bézs, fehér, natúr fa, esetleg fekete. Nem szeretném, ha nagyon fényesek lennének a felületek. Nincs ellenemre egy kis csillogás, de csak mértékkel.

– Anyagában?

– Szeretem a fát, a márványt. Jó lenne, ha sok növény lenne, ha valahogy be tudnánk vinni a környezetet az épületbe.

– Hol áll a kastély? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy erről eddig egyáltalán nem esett szó.

– Hát igen, nem a közelben. Erdélyben, Hargita megyében – mondta Tomi, én meg elképedten néztem rá.

Az épületet be kell járni, gyakran meg kell látogatni egy-egy átépítés során. Hargita nem a szomszédban van, nekem pedig két kamasz gyerekem van. Iskolaidő, nemsokára évzárás. Csodálkozva pillantottam Alexre, hogy ezt elfelejtette eddig közölni velem. Tomi észrevette a zavaromat, és ő is kérdőn nézett Alexre.

– Biztos vagyok benne, hogy meg fogod tudni oldani, Anna – szólt végül Alex.

Hát, igen… A jóságos, hűséges Anna, aki minden megold! – forrongtam magamban, de igyekeztem nem kimutatni, úgyhogy eltökélten mosolyogtam tovább. Ügyfél előtt nem tehettem meg, hogy ellentmondok Alexnek, és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt. Még egyszer rápillantottam, a mosoly ráfagyott az arcomra, ő pedig kihívóan nézett vissza rám.

Gyorsan végigpörgettem magamban a következő heteket. Elvileg megoldható volt, hogy a gyerekek az apjukkal legyenek, illetve, még a szüleimet is be tudom fogni. Ehhez persze az kellene, hogy Tamás legyen egy kicsit rugalmasabb, és hajlandó legyen úgy a kastélyhoz látogatni, hogy az valahogy hétvégére essen. Mielőtt még azonban erre kitérhettem volna, Tamás megkérdezte:

– Mikor lenne jó, ha ellátogatnánk a kastélyhoz? Mindenben a szabadidejéhez tudok alkalmazkodni. Csak kicsit át kell szerveznem az üzleti megbeszéléseimet, de a nagy részét szerencsére online is el tudom intézni, akár Erdélyből is.

– Szeretnék kérni egy kis időt, hogy átgondoljam – válaszoltam lassan. – Mondjuk, legkésőbb holnapig. Az úgy megfelelő lenne?

– Igen, természetesen.

– Korábban volt már egy kastélyszálló projektem, és ott első alkalommal elég volt egy bő nap arra, hogy bejárjuk az épületet, és nagy vonalakban átbeszéljük az ügyféllel az elképzeléseit. Ott, mondjuk kicsit más volt az elképzelés a berendezésről, de azt gondolom, hogy a stílus és a színvilág nem befolyásolja ezt az első bejárást.

– Ez teljesen tarthatónak tűnik – szólt Tamás.

– Addig is szeretnék elkérni néhány adatot. Szükségem lenne a kastély alaprajzára, a fekvésére, és jó lenne, ha kapnék valami leírást a környezetéről. Olyan információk kellenének még, mint a leendő szobák és az elszállásolható vendégek száma. Nos, egyelőre ennyi – tettem hozzá elgondolkodva.

– Ezeket most azonnal át tudom küldeni.

– A konyhát nem mi rendezzük be, ugye? – jutott hirtelen eszembe.

– Nem, mert a leendő szakácsom ragaszkodik ahhoz, hogy a saját birodalmát ő alakítsa ki. Elég határozott elképzelései vannak, amiktől nem nagyon lehet eltéríteni – somolygott Tamás, és úgy néztek össze Alexszel, mintha ő is tudná, mire gondol közben.

– Elég elnézőnek tűnik – jegyeztem meg.

– Hát, igen. A szakácsom gyerekkori haverom. Több mint negyven éve ismerjük egymást, nagyjából mindent tudok róla.

– Nem lesz ebből probléma, ha együtt dolgoznak?

– Remélem, nem – csóválta a fejét Tamás, de nekem nem tűnt túlságosan meggyőzőnek, amikor ezt mondta. Kicsit mintha elbizonytalanodott volna.

– Hát akkor, ha minden megvan – állt fel Alex, mi pedig követtük a példáját –, mi mennénk is.

Tamás kivett a tárcájából egy névjegykártyát, és felém nyújtotta. Rápillantottam: egy egyszerű, törtfehér névjegykártya volt, óarany dombornyomással. A jobb felső sarokban a kiadó logója díszelgett.

– Ezen minden elérhetőségemet megtalálja – szólt Tamás. – De ha mégsem érne el, csak telefonáljon ide a cég központi számán, és Kitti biztosan elő tud keríteni.

Az jutott eszembe, hogy Kitti az a csinos, fiatal lány lehet, aki kiszolgált bennünket. Valószínűleg kérdőn nézhettem, mert Tamás még hozzátette: – Kitti az asszisztensem.

– Rendben – válaszoltam. – Holnap délig kigondolom, hogy mikor tudnánk menni. Mivel elég szűkös az időkeret, az lenne a jó, ha minél gyorsabban el tudnánk intézni.

– Ezzel egyetértek – helyeselt Tamás, és kiterelt minket az irodából.

Alex még váltott vele néhány szót, én közben odaléptem az egyik polchoz, és levettem egy könyvet. Összerezzentem, amikor közvetlenül a fülem mellett meghallottam:

– Elviheti nyugodtan! 

A szívem kihagyott egy ütemet, szinte fájt utána a mellkasom. Tamás annyira közel jött, hogy éreztem a teste melegét. Lágy lehelete a nyakamat simogatta, orromat pedig megcsapta a friss, férfias illata. Nem ért hozzám, de ha csak egy kicsit hátrébb mozdultam volna, már bele is simulhattam volna az ölelésébe – legalábbis így gondoltam.

– Igazán nem szeretném… – válaszoltam felnézve, miközben visszatettem a polcra.

Tamás lehengerlően mosolygott.

– Van még belőle, vigye nyugodtan – mondta, és miközben megragadta a kezem, már le is vette a polcról a kötetet, hogy újra a kezembe nyomja. Mielőtt elengedett volna, még végigsimított a csuklóm belső oldalán. Csak egyetlen pillanatig tartott az érintése, de mindenhol libabőrös lettem.

– Nem tűri, hogy ellentmondjanak, ugye? – kérdeztem akadozva.

– Többnyire nem – zárta le a vitát, és már vissza is fordult Alexhez, aki végig bennünket figyelt.

Még mindig letaglózva körülnéztem, hogy vajon még ki láthatta ezt az apró közjátékot. Körülöttünk a kiadó alkalmazottai csendben végezték mindennapi feladataikat. Kitti, az asszisztens éppen a következő vendéget kínálta kávéval, miközben az helyet foglalt. Hátul, talán a konyha felől harsány nevetés csattant fel, de aztán újra csönd lett. A rejtett hangfalból továbbra is finom zene szólt. Taylor Swift talán? Annyira halk volt, hogy csak néhány akkord jutott el a fülemig. A világ tehát nem állt meg létezni, csak az én világom fordult kettőt a tengelye körül…

Késő délutánra sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy nagyjából összeálljon a menetrend. Épp a következő hétvégén volt a gyerekeimnek valamilyen közös programjuk az apjukkal, szóval semmi sem akadályozott meg abban, hogy akár pénteken elmenjek, és csak vasárnap érjek haza. Tamás – vagy ahogy inkább magamban hívtam, Tomi – időközben átküldte a terveket, a helyszínrajzot, és még annál is több információt, mint amit kértem tőle. Kezdett kialakulni a fejemben egy kép, hogy hogyan lehetne berendezni a kastélyt, de természetesen látnom kellett élőben.

A Google Maps szerint az út több mint kilenc óra, és akkor még egy perc pihenőre sem álltam meg. Jó sok! Még ha pénteken reggel indulok, hajnalok hajnalán, akkor is csak késő délutánra érek oda, így gyakorlatilag a szombat marad arra, hogy minden kérdést tisztázzunk, és vasárnap legkésőbb tízig vissza kell indulnom, hogy még normális időben hazaérjek. Szerettem a szervezettséget, így már most elkezdtem összeállítani a részletes menetrendet. Előkészítettem néhány lehetőséget a berendezésre, képeket kerestem hasonló témában, és mappákba rendeztem. Előzetes árkalkulációt felesleges lett volna csinálnom, hiszen ahhoz tudnom kellett volna a részleteket, de amiből csak lehetett, felkészültem. Utánaolvastam a romániai beszerzési lehetőségeknek, és örömmel tapasztaltam, hogy nem olyan lehetetlen a helyzet, mint ahogy korábban gondoltam.

Amikor először megnéztem a térképen a tájat, teljesen elcsodálkoztam. Imádtam, pedig még nem is láttam élőben. Szinte éreztem az orromban a kristálytiszta hegyi levegő illatát. A képeken minden irányban hegyeket, fákat, mezőket, patakokat, tavakat lehetett látni. Magamban hallottam a madarak csiripelését és a jéghideg patak csörgedezését. Úgy tűnik, a hétvégén egy régi álmom fog valóra válni azzal, hogy ezt a vidéket élőben is láthatom!

Már elmúlt öt, amikor felemeltem a telefonomat és a névjegykártyát, hogy felhívjam Tomit. Szinte azonnal felvette a telefont, amint elkezdett csöngeni. Mintha csak várta volna a hívásomat, gondoltam, de aztán gyorsan leállítottam magam, hiszen nem ismerhette a telefonszámomat.

Megborzongtam, amikor lehengerlő, jellegzetes búgó hangján beleszólt a telefonba, és bemutatkozott. Magam előtt láttam meleg barna szemét, ahogy mosolyog, és akaratlanul én is elmosolyodtam.

– Már vártam a hívásod – váltott tegeződésre.

Nem volt kedvem tiltakozni. Ennyit az elhatározásokról – gondoltam.

– Elnézést, hogy eddig tartott – szabadkoztam –, kicsit megnehezítette a tervezést a távolság.

– Hát igen, nem a szomszédban van, de épp ez tetszett meg benne. Csodálatos környezet veszi körül.

– Hogy találtál rá? – kérdeztem kíváncsian, bár egyáltalán nem erről kellett volna beszélgetnem vele.

– Teljesen véletlenül. Tavaly egy üzleti útról hazafelé egész egyszerűen rossz irányba kanyarodtam – nevetett. – Nem igazán szokott ilyen történni velem, de akkor hirtelen azt sem tudtam, merre járok. Persze térerő is alig volt arrafelé. Erre egyébként készülj, időnként eléggé akadozik a jel.

– Bekanyarodtál egy sarkon, és hirtelen ott volt?

– Hát, körülbelül. Sarok nem volt, de sok-sok fa igen. Eléggé romos, benőtte a gaz, a tető is elég rossz állapotban van, de még így is nagyon gyönyörű. Sajnos elég sok időbe telt, mire sikerült a tulajdonosokat megtalálnom, ezért csak mostanában írtuk alá a szerződést.

– Ha ennyire rossz állapotban van, hogy fogod megoldani, hogy ilyen rövid idő alatt elkészüljön?

– Fő az optimizmus! – jelentette ki lelkesen, amin egy kicsit elképedtem. Üzletet nem így szokás intézni, de ő tudja. – Ezenkívül mindig kell lennie B tervnek, és esetleg még C-nek is, a biztonság kedvéért – közölte, és ezen jót nevettem.

– Igyekeztél mindenre felkészülni?

– Legalábbis próbálok. Azzal, hogy veletek leszerződtem, úgy gondolom, már teljes a csapat. A tető szorul nagyobb javításra, de az ácsok már két hete keményen dolgoznak. Szerencsére arrafelé nagyon könnyű jó szakembert találni, ráadásul szerencsém is volt. Ennek a csapatnak lemondták egy munkáját az utolsó pillanatban, én pedig azonnal lecsaptam rájuk. Nagyon jó ajánlásaik vannak. Az ablakokat és az ajtókat korszerű nyílászárókra fogjuk cserélni, amit helyi asztalosok készítenek el. Teljesen úgy fognak kinézni, mint a mostaniak, csak jobb szigeteléssel. Ezt nem én mondtam így, hanem a szakember – nevetett.

– Miért épp kastélyszálló?

– Ez igazából gyerekkori álmom. A barátommal tervezgettük, hogy egyszer nyitunk egyet. Már említettem, ő lesz a főszakácsom. Persze akkor még eszünkbe sem jutott, hogy ennyire távol Budapesttől.

– Azt tervezed, hogy te is odaköltözöl?

– Nem – vágta rá határozottan. – Azt nem tartom kizártnak, hogy a nyitás környékén többet leszek ott, de már keresem a szállodavezetőt. Olyasvalakire lenne szükségem, aki helybéli, mégis van akkora gyakorlata, hogy egyedül is elboldogul. Kell, hogy ismerje az ottaniakat. Arra már rá kellett jönnöm, hogy mások, mint mi.

– Mások? – csodálkoztam.

– Lassabbak – nevetett. – Nyugodtabbak. Megfontoltabbak. Nem tudok sajnos rá jobb kifejezést. Majd, ha ott leszünk, te is meglátod.

– Igazából ezért hívtalak – szóltam gyorsan közbe, hiszen a lényegről majdnem meg is feledkeztem. – Most pénteken tudnánk menni vasárnapig, ha az neked is megfelelő.

– Úgyis mentem volna. Igaz, csak szombaton, de meg tudom oldani a péntek reggelt.

– Rendben. Azt számolgattam, hogy legkorábban olyan hat óra felé tudok odaérni.

– Tudsz…? Dehát együtt megyünk! – jelentette ki Tomi ellentmondást nem tűrően.

Éreztem, hogy megfeszül a nyakam. Nem szeretem, ha valaki meg akarja mondani, mit csináljak. Még a főnökömnél is nehezen tűröm.

– Nem, nem megyünk együtt – feleltem. Igyekeztem nyugodtan beszélni, de én is hallottam a feszültséget a hangomban. – Reggel még el kell indítanom a gyerekeimet az iskolába. – Ez enyhe túlzás volt, hiszen évek óta nem „indítottam” a gyerekeket az iskolába, de erről nem kellett tudnia. Pillanatnyi csend állt be a vonal túlsó felén, aztán Tomi megkérdezte:

– És hol lesznek a gyerekeid a hétvége további részében? Ez nem egynapos program lesz!

– Tudom. Hétvégén az apjukkal lesznek. Épp valami programot csinálnak, és nála is alszanak. Majd csak vasárnap délután érnek haza.

– Rendben, akkor nyolc körül indulunk. Érted megyek – szólalt meg újra Tomi, én pedig látványosan a szememet forgattam, de ezt nyilván nem láthatta. Azt viszont hallhatta, ahogy hangosan nagy levegőt veszek, mielőtt megszólalok.

– Küldd át, kérlek, a kastély pontos címét! Ott leszek pénteken késő délután.

– Azt, ugye, tudod, hogy más módszerrel is rá tudlak venni, hogy velem gyere…?

– Hogyan? – vágtam közbe, most már eléggé paprikásan.

– …de nem fogom megtenni – fejezte be végül, mire kicsit ellazultam. – Átküldök e-mailben mindent. Mikor fogsz indulni?

– Úgy nyolc körül. Nem szeretnék annál később.

– Rendben.

Még néhány percig beszélgettünk, aztán letettem a telefont, és utána még sokáig úgy dobogott a szívem, mintha egy maratont futottam volna le.

 

 

 

2. fejezet

 

Nem volt különösebben nehéz megszerveznem a gyerekek hétvégi programját. Amikor hazaértem, szóltam nekik, hogy pénteken reggel elutazom munkaügyben, és csak vasárnap este érek haza. Lizzi – szokás szerint – kicsit akadékoskodott, hogy az apjuknál kell aludniuk, de mondtam neki, hogy ezt most igazán ki fogja bírni. Azt semmiképp nem szerettem volna, hogy két éjszaka és még két egész nap egyedül legyenek otthon – ahhoz Ádámot még kicsinek éreztem. A lányom persze felhozta a kifogásait, de aztán az apja is felhívta, és meggyőzte, hogy így lesz a legjobb. Még csak az hiányzott volna, hogy valami bulit szervezzenek szombat éjszakára! Ádám vigyorogva közölte, hogy biztos így lenne. Én meg – egyáltalán nem vigyorogva – közöltem vele: biztos, hogy nem lesz így.

Kicsit aggódtam a több mint kilencórás út miatt – nem igazán szoktam ennyit vezetni, de azt gondoltam, menni fog. A mindenféle előkészülettel, a számítógépes prezentációval, amit összeállítottam Tominak, és a romániai lehetőségek feltérképezésével elrepült az idő. Észre sem vettem, és már péntek reggel volt.

A gyerekek már elindultak iskolába, így kényelmesen megreggeliztem és megkávéztam. Az útra is csináltam egy adaggal, hátha szükség lesz rá. A bőröndöm már az ajtó mellett várakozott, de odakészítettem még néhány dolgot, amit semmiképp nem akartam otthon hagyni. Próbáltam kényelmes ruhába bújni és olyan cipőt felvenni, amiben nem okoz gondot a vezetés. Még egyszer körbenéztem, hogy nem hagyok-e otthon valamit, és indultam a kocsihoz.

Egy kis Kia-m volt, néhány éve vásároltam, és imádtam. Bepakoltam a csomagtartóba, beültem, indítottam… – és nem történt semmi. Apró kattanás, és ennyi.

– Ne, ne, ne, ne! Kérlek, kérlek, kérlek! – motyogtam elé. – Kérlek, ne most! – könyörögtem a kis autómnak, és magamban szurkoltam, hogy elinduljon, de semmi. Nagyot sóhajtva borultam a kormánykerékre. Már a télen is rosszalkodott egyszer az aksi, de azóta gond nélkül indult. Miért épp most? Annyira, de annyira szerencsétlennek éreztem magam…

Ebben a pillanatban valaki megkocogtatta az ablakot mellettem, és úgy megijedtem, hogy egy nagyot ugrottam. A fejemet kis híján bevertem a tetőbe. Oldalra fordultam, és Tomi mosolygós szemével találtam szemben magam. Az ajtónyitóért nyúltam, és kiszálltam.

– Hogy kerülsz ide?! – kérdeztem.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ő csinált valamit a kicsi Kia-mmal, de aztán el is vetettem ezt a képtelen ötletet.

– Ott álltam – intett hátra, két autóval az enyém mögé.

– Hogy kerülsz ide? – ismételtem meg a kérdést, mert nem arra kaptam választ.

– Nem akartam, hogy egyedül vezess végig, ezért azt gondoltam, követlek. 

Szó szerint leesett az állam, ahogy hallgattam.

– El tudok vezetni addig… – nyögtem ki végül kínomban.

– Ebben biztos vagyok, de szerettem volna a közeledben lenni.

– Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom?! – rökönyödtem meg.

– Megvannak a módszereim – vonta meg a vállát Tomi.

Felvontam a szemöldököm, erre gyorsan megkérdezte.

– Mi a baj az autóddal?

– Valószínűleg az akkumulátor. Már korábban is volt vele probléma, de nem gondoltam, hogy éppen most fogja megadni magát.

– Akkor mégis kénytelen leszel velem utazni – mosolygott Tomi.

– Hát, nagyon úgy tűnik…

Kivettem a bőröndöt a csomagtartóból, és még néhány dolgot az utastérből, aztán elindultam az autója felé. Egy hófehér Tesla, természetesen. Még sosem ültem ilyenben. Hatalmas volt. Tanácstalanul álltam az ajtó mellett, amíg ő berakta a csomagtartóba a bőröndömet.

– Hogy nyílik? – kérdeztem, amikor lecsukta a csomagtartó ajtaját.

Odajött, megmutatta, majd előzékenyen kinyitotta az ajtót. Annyira közel állt hozzám, és ez annyira elvonta a figyelmemet, hogy bevallom, nem igazán figyeltem a kezére. Beültem, és amíg becsatoltam magam, körbenéztem. Döbbenten tapasztaltam, hogy az autó egész teteje átlátszik. Közben Tomi is beült mellém.

– Milyen, amikor esik az eső? – kérdeztem kíváncsian.

Csodálkozva nézett rám, majd ő is felemelte a tekintetét.

– Nem tudom… – válaszolta elgondolkozva.

Számomra fura volt belülről az autó, mert nem volt semmi a műszerfalon, csak egy hatalmas kijelző. Tomi azon kezdte el kiválasztani az úti célt.

– Indulhatunk? – kérdezte. Csak bólintottam.

Akkora volt belülről az autó, hogy egész távol ültem tőle. Miközben arra gondoltam, vajon mivel fogjuk elütni a hosszú utat, besorolt a forgalomba.

– Néhányszor majd megállunk – szólalt meg kis idő múlva. Egyszer egy kicsit hosszabb időre is, mert fel kell majd raknom töltőre az autót. Amíg megebédelünk, annyi idő épp elég lesz, hogy feltöltődjön. Van egy jó étterem körülbelül félúton.

– Ez jól hangzik.

– Addig is hoztam az útra némi élelmet és rágcsálnivalót – közölte, mire én kérdőn néztem rá. – Szeretek nasizni – húzta fel az egyik vállát. – Útközben unalmamban eszem.

– Olyan vagy, mint a lányom – mosolyogtam. – Egyszer Olaszországba utaztunk, hárman a férjemmel, illetve már csak volt férjemmel – javítottam ki magam. – Lizzi ült hátul, és szinte végigette az utat odafelé. Visszafelé kicsit aggódtunk, hogy mit fog csinálni, hiszen akkor már nem volt rántott húsos szendvics, de bevásároltunk, és egész jól kibírta – meséltem mosolyogva.

– Mikor váltál el? – kérdezte váratlanul.

– Hivatalosan másfél éve, de már majdnem három éve külön élünk.

– Megkérdezhetem, hogy mi történt?

– Így alakult… – válaszoltam.

Nem akartam kiteregetni a szennyest, és másnak is ennyit szoktam mondani. Elég sokáig együtt voltunk a férjemmel, amolyan első szerelem volt mindkettőnk részéről. A különbség csak az volt, hogy amíg én egész életünkre terveztem, ő nem így gondolkodott. Vagy egy idő után már nem. Ezt sosem fogom megtudni. Gyakran gondolkoztam azon, hogy ismertem-e egyáltalán a férjemet, vagy csak egy álomképbe voltam szerelmes. Utólag nem is értettem, hogy két ennyire különböző ember hogyan tudott ennyi ideig együtt élni.

– És te… voltál már nős? – kérdeztem tőle.

– Igen – mondta óvatosan.

– Na, azért annyira nem lehetett borzasztó! – nevettem.

– Talán még nem találtam meg az igazit – nézett rám.

Beletemetkeztem a barna szemébe. Nem is értem a nőtársaimat, miért nem csaptak le eddig egy ilyen pasira. Biztos van valami bibi, gondoltam, de inkább nem szólaltam meg.

– Barátnő, kapcsolat?

– Semmi ilyen nincs – nevetett.

Teljesen laza volt. Megint rám pillantott, de most elkaptam a tekintetem. Még a végén félreérti. Néhány pillanatig hallgatott, majd újra megszólalt.

– Két gyereked van, ugye?

– Igen. Egy lányom és egy fiam. Lizzi tizenhét éves, Ádám tizenöt. Igazi kamasz mind a kettő, de imádom őket – mondtam büszkén. – Kivéve, természetesen, amikor nem – tettem még hozzá nevetve.

– Van két hasonló korú unokahúgom, szóval valamennyire képben vagyok. A nővérem időnként szórakoztat az élményeivel.

– Gyakran találkozol velük?

– Nem, elég messze laknak. Szegeden. Csak két-három havonta találkozunk. Születésnapok, névnapok, karácsony, húsvét. A nővéremmel elég gyakran beszélek telefonon, de a lányokkal, ahogy nőnek, egyre kevesebbet. Régebben sokat vigyáztam rájuk.

– Te voltál a bébiszitter? – kérdeztem csodálkozva. – Pelenkacsere, meg minden?

– Hát, igen. Meg minden. Viszont imádtam őket. A kicsi a mai napig a nyakamba ugrik, ha meglát.

– Hogyhogy ilyen messze laknak?

– Nem ők laknak messze, hanem én költöztem messze otthonról. Szegeden születtem, ott is nőttem fel. Anyu és a testvérem a családjával még mindig ott laknak.

– Nem bántad meg, hogy elköltöztél? – kérdeztem kíváncsian.

Én körülbelül háromutcányira laktam onnét, ahol felnőttem, és nem is szerettem volna távolabb költözni a szüleimtől.

– Nem – nevetett rám. – Időnként jobb a távolság – tette még hozzá, és rám kacsintott.

Ezzel egyet tudtam érteni. Egy darabig csendben autóztunk, de egyáltalán nem éreztem nyomasztónak. Azon egy kicsit csodálkoztam, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot, mert mással ezt még nem nagyon tapasztaltam. Többnyire elég sok időbe szokott telni, mire megnyílok az embereknek – nem tapasztaltam még olyat, hogy ennyire könnyen beszélgessek másokkal. Főleg nem egy férfival.

Lassan elhagytuk Budapestet, és az autópályán haladtunk. Szokatlanul csendes volt az autó, ahogy suhant az úton. Szerencsére nem volt dugó, de azért elég nagy volt a forgalom. Tomi biztos kézzel vezetett, megnyugtatott a magabiztossága. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Rápillantottam, és láttam, hogy Lizzi keres.

– Hali, mondd! – szóltam bele a telefonba.

– Hogyhogy itthon van az autó? – tért egyből a lényegre a lányom. A köszönésről persze megint elfelejtkezett.

– Szia – köszöntem még egyszer, hátha feltűnik neki. – Nem indult reggel. Az akkumulátor romlott el, valószínűleg.

– Ó, akkor most hol vagy?

– Éppen egy Teslában suhanok a Hargita felé – mondtam nevetve.

Tudtam, hogy a lányomat megeszi a sárga irigység, mert odáig és vissza volt a Teslákért. A barátnője szüleinek volt egy, és mindig nagyon örült, ha azzal mentek valahova.

– Tessék?! – kérdezte megdöbbenve.

– Tudod, meséltem, hogy találkozom ott valakivel, ahova megyek. Nos, úgy alakult, hogy együtt megyünk – mondtam, és közben rápillantottam Tomira. Ő is éppen felém nézett.

– Már otthon vagy? – kérdeztem.

Borzasztó anyának számítottam, mert sosem voltam tisztában a tinédzser lányom iskolai órarendjével. Biztos voltam benne, hogy más anyák másodperce pontosan tudták a gyerekeik időbeosztását – nos, én nem tartoztam ebbe a kategóriába. Mindig elcsodálkoztam, amikor valaki név szerint emlegette a gyerekei szaktanárait, vagy tudta, hogy éppen melyik fejezetnél tartanak a tankönyvekben, és hogy éppen mit tanulnak. Én már annak is örültem, ha az osztályfőnökük neve eszembe jutott.

– Elmaradt az utolsó három óra. Valami megbeszélése van a tanároknak az utolsó két órában. A töritanár meg beteg, így arról is elengedtek. Nem is értem, hogy erre a két órára minek kellett bemennünk – zsörtölődött.

– Mert tanítási nap van… – kezdtem, de közbevágott, mielőtt végigmondhattam volna.

– Akkor is teljesen feleslegesen keltem fel reggel! Mondjam Apának, amikor ideér, hogy rossz az autó?

– Ne mondd, kérlek.

– Már intézkedtem – szúrta közbe Tomi.

Csodálkozva fordultam felé. Kérdőn néztem rá, miközben ő intett a szemével, hogy majd mondja.

– Apa mikor ér ide? – kérdezte közben Lizzi.

– Nem tudom, ti beszéltetek vele.

– Majd megkérdezem Ádámot, hogy neki mit mondott. Még nincs itthon, ugye?

– Szerintem nincs. Még be sem mentél?

– Nem, még csak az udvaron vagyok, de már mindjárt beérek.

– Oké. Majd írok, ha odaértünk.

– Oké, na cső! – köszönt el a lányom, és már bontotta is a vonalat, én pedig Tomi felé fordultam.

Rám pillantott, majd sóhajtott egyet. Kérdőn megemeltem a szemöldököm.

– Ráírtam Alexre, amikor elindultunk, hogy együtt megyünk. Azt mondta, meglátja, mit tud tenni az akkumulátor ügyében.

– Erre igazán nem volt semmi szükség – mondtam. – Egyedül is meg tudom oldani a problémáimat!

– Már látom. Csak gondoltam, jó, ha tudja.

– Igazából mióta ismeritek egymást? – kérdeztem hirtelen.

Alex nem nagyon részletezte, hogy honnan ismerik egymást, viszont – szokásával ellentétben – elvállalt egy olyan munkát, amit csak nagyon szoros időbeosztással fogunk tudni megcsinálni. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Inkább megfontoltan viselkedett, ha üzletről volt szó. Éppen ezt szerettem benne, hogy kiszámítható és előrelátó, ezzel ellentétben a mostani projekt teljesen kiszámíthatatlan volt.

– Még az egyetemről. Mindketten Szegedre jártunk, üzleti menedzsment szakra.

– Ezt nem mondta Alex – jegyeztem meg.

Ezek szerint elég régi ismeretség volt, bár ez még mindig nem magyarázta meg, hogy Alex miért bólintott rá az üzletre.

– Egy szobában laktunk a koleszban, szinte már az első pillanattól.

– Ott lehet év közben is szobát váltani? – csodálkoztam.

– Alapesetben nem, de én elintéztem. Tudod, volt egy szobatársam, akivel nem igazán jöttünk ki, vagyis inkább úgy fogalmaznék, az egyetemen is úgy ítélték meg, jobban teszik, ha különköltöztetnek bennünket.

– Összevesztetek?

– Azt így nem mondanám, inkább csak kibékíthetetlen ellentét volt közöttünk.

– Ez még mindig nagyon sejtelmesen hangzik – jegyeztem meg, mert most már felkeltette a kíváncsiságomat. Csendben, meredten néztem rá, amit ő egy idő után nem bírt, ezért inkább kibökte:

– Fel akart szedni.

– Hogy micsoda?!

– Meleg volt, és azt gondolta, hogy azonos az ízlésünk – mondta Tomi. – Persze nem volt az – tette még hozzá sietve. – Nem is értem, honnan szedte, hogy engem érdekelne a dolog.

– Á, így már értem! Lehet, látott benned valamit, amire még nem voltál felkészülve – ugrattam.

– Nem vagyok meleg! – mondta kicsit hangosabban.

– Oké – zártam le a témát, majd elgondolkozva megkérdeztem: – Esetleg Alexről is van ilyen vicces sztorid?

– Legyen? – kérdezte Tomi, kaján vigyorral az arcán. Lassan, elgondolkozva bólintottam.

– Volt az a sztori a közgazdaságtan tanszék titkárnőjével a hatodik félév végén.

– Kifejtenéd?

– Nem hiszem, hogy Alex szeretné, ha elmondanám – bizonytalanodott el Tomi.

– Meggyőződésem, hogy nem szeretné, de én mindent megadnék érte, hogy halljam – győzködtem.

– Mindent?

– Mindent talán nem, de egyértelműen hálás lennék – javítottam ki magam.

– Alex nem is sejti, hogy ilyen kíváncsi vagy, ugye? – kérdezte Tomi vigyorogva.

– Szerintem nem – csóváltam a fejem. – Elmondod, mi történt?

– Az utolsó vizsga után elmentünk néhányan bulizni a Tisza-partra egy szórakozóhelyre – kezdte Tomi a történetet, de én már közbe is kérdeztem.

– Mit keresett ott a titkárnő?

– Szerintem csak ki akarta engedni a gőzt, vagy nem tudom. Valahogy ő is odakeveredett velünk. Elég jól sikerült a buli, sokat is ittunk.

– Mindenki?

– Igen, eléggé berúgtunk. Úgy hajnal felé, amikor már csak hárman voltunk, elmentem vécére. Mire visszaértem, a titkárnő teljesen pucéran épp a Tiszában készült megmártózni.

– Na ne!

– De! Sosem felejtem el Alexet, ahogy kapkodva próbálta összeszedni a ruháját, amit szétdobált a parton. Az a pánik az arcán…

– Utána mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

– Valahogy összeszedtük a nőt, és felöltöztettük. Mondanom sem kell, nem volt egyszerű. Aztán bedugtuk egy taxiba, és hazavittük.

– Miért csinálta?

– Fogalmam sincs. Annyira részeg volt, hogy a világáról nem tudott. Mi meg csak azon aggódtunk, nehogy valaki meglásson minket.

– Nem lett belőle botrány?

– Szerencsére nem, de sosem felejtem el. Alex azóta ötször is meggondolja, hogy kit hívjon el magával.

– Ezek szerint nem felejtette el.

– Ó, teszek én arról, hogy ezt sose felejtse el! Időről időre emlékeztetem rá. Ha nem lettem volna ott, lehet, hogy még most is a nő ruháit szedegetné a földről, és üldözné. Örökké hálásnak kell lennie nekem a segítségért – mondta kajánul.

Ránéztem, és arra gondoltam, hogy Tomi igazán felnőhetne már. Kibámultam az ablakon, néztem az elsuhanó tájat. Már az Alföldön autóztunk. Mindenfelé zöldellő vagy felszántott szántóföldek húzódtak, amerre csak a szem ellátott. Itt-ott egy-egy vadles magasodott a síkság fölé, az autópálya drótkerítésének oszlopain vadászmadarak pihentek. A nap csoda szépen sütött, az égen néhány gomolyfelhő lebegett – gyönyörű idő volt.

Néhány kilométerrel később Tomi lehajtott egy kihajtónál. A benzinkút mellett kávézó is volt, bementünk meginni egy kávét. Én a szendvicsekkel szemeztem, amíg Tomi két kávét kért. Amikor rápillantottam, mintha éppen a pultoslánnyal flörtölt volna. Hamarosan egyik kezemben a szendvicsemmel ültem egy bárszéken, és mivel már eléggé éhes voltam, gyorsan bele is haraptam. Tomi is élvezettel ette a sajátját.

– Legközelebb már csak Romániában állunk meg ebédelni – szólt hirtelen, kizökkentve a gondolataimból.

– Gyakran jársz mostanában erre? – kérdeztem.

– Eléggé. Lassan mintha hazajárnék – válaszolta nevetve. – Már elgondolkodtam azon, ideiglenesen átköltözöm, hogy közelebb legyek a felújításhoz. Elég nehéz ezzel az ingázással, mert rengeteg időm megy el feleslegesen.

– Lehet, hogy az tényleg jó megoldás lenne – mondtam, és nagyot haraptam a szendvicsbe. Tomi hirtelen végigsimított a számon.

– Volt ott egy kis majonéz – mondta, és lenyalta az ujját.

Végighúztam a nyelvemet bizsergő ajkamon, Tomi perzselő tekintettel figyelt közben. Alig figyeltem a szendvicsemre ezután, annyira összezavarodtam. Nemsokára újra úton voltunk, de én még mindig el voltam foglalva a gondolataimmal.

 

3. fejezet

 

Csodálatos táj vett körbe. Amerre csak elláttam, hegyek magasodtak körülöttem. Némelyik teteje sárgásvöröses színben világított, ahogy a lemenő nap sugarai megfestették az őket fedő hótakarót.

A kastély völgyben állt, közvetlenül egy patak partján – épp az előbb sétáltam el a partjáig. A patak hol keskenyebb, hol szélesebb árkában kristálytiszta, jéghideg víz csörgedezett az itt-ott kikandikáló sziklák között. Nem messze egy régi gerendahíd omladozott. A patak túloldalán tehéncsorda legelt a távolban, időnként odahallatszott hozzám a tehénbőgés és a kolompjuk hangja. Két pici, fekete kutya terelte őket hangosan ugatva a hegyoldal felé. A nap már majdnem lebukott a kastéllyal szemben a hegy mögött, a hűvös szél lágyan simogatta az arcomat. Egyedül voltam, éppen csak kiszálltunk a kocsiból, de Tomi ott is hagyott, mert az ácsokkal kellett néhány szót váltania, mielőtt elmennek. Nem bántam. Örömmel mozgattam meg elgémberedett végtagjaimat a hosszú út után. Legalább kicsit a fejem is kitisztul, amíg nincs a közelemben – gondoltam.

Arra ma már semmi esély nem volt, hogy a kastélyt belülről is megnézzem, de kívülről még így, lepusztult állapotban is tekintélyes látványt nyújtott. L alakban helyezkedett el, a belső része pedig azokra a hegyekre nézett, ahol a nap lebukott. Még onnan, ahol én álltam, is jól látszott, hogy hatalmas ablakai mennyi fényt engednek be az épület belsejébe napközben. A vakolata megszürkült az évek során, az ablakkeretekről pergett a festék, a tetőt teljesen leszedték, mégis pazar látványt nyújtott. Elülső, terméskővel borított oldalát sűrű borostyán nőtte be, ami kicsit elburjánzott, így elég vad látványt nyújtott, de ezzel még inkább beleillett az épület a környezetébe. Szinte láttam magam előtt megújult valójában, ahogy a parkjában a szállóvendégek pihennek, a patak partján pedig gyerekek ugrándoznak a sziklákon.

– Lassan indulnunk kellene – szólalt meg mögöttem Tomi. – A sötét okozhat némi kellemetlenséget a közlekedésben, vissza a faluba.

– Mehetünk – fordultam meg. – Ez nem okoz majd problémát később? – kérdeztem, utalva a szállóvendégekre.

– Már folynak a tárgyalások a megyei vezetőséggel az új út kiépítéséről és a közvilágításról. Szerencsére a mostani út sincs annyira rossz állapotban, és a falu nincs messze, csak néhány száz méter megoldásáról lenne szó. Az üzleti tervem alapján annyi adót fogok itt hagyni az elkövetkezendő években, hogy bőven megéri nekik ez a beruházás.

– És ezt ők is így gondolják?

– Reménykedem benne! – villantott rám egyet a jellegzetes vigyoraiból Tomi, miközben lepillantott rám.

– Hol fogunk aludni? – kérdeztem.

Valamiért korábban azt gondoltam, a kastély van olyan állapotban, hogy két éjszakára meghúzzuk magunkat, de most, látva az épületet, már abban is elkezdtem kételkedni, hogy egyáltalán kivitelezhető Tomi elképzelése ilyen rövid idő alatt. Holnap mindenképpen beszélnem kell erről Alexszel, de ezt Tominak nem említettem.

– A faluban, egy vendégházban. Errefelé sajnos nincs sok lehetőség. Már többször megszálltam ott, és a háziasszony istenien főz. A férje meg, nos, ő egy egyéniség – nevetett.

– Ez jól hangzik – mondtam, bár még nem voltam éhes, mert bőségesen megebédeltünk útközben.

– Gyere, menjünk! – szólt Tomi, és kézenfogva maga után húzott.

Így, hogy a nap már szinte teljesen lebukott a hegy mögött, elég nehezen láttam, és a mező, amin álltunk, tele volt kiálló sziklákkal. Lassan sétáltunk, amíg el nem értük a Teslát. Tomi segített kinyitni az ajtót, ami nem is baj, mert még mindig bizonytalan voltam abban, hogyan működik, aztán ő is beült, és elindultunk vissza a faluba. Azalatt a néhány perc alatt, mire odaértünk, teljesen besötétedett.

Felnéztem az égre a tetőablakon keresztül, és gyönyörködtem a csillagokban. Amikor kiszálltunk a vendégház előtt, és megint felnéztem, igencsak elképedtem. Ilyet még sosem láttam korábban! Megannyi csillag ragyogott felettem a sötét, tiszta égbolton, amerre csak néztem. A hold még nem kelt fel, de így is meseszép volt.

A csöndet és a nyugalmat néhány pillanattal később a vendégház kivágódó ajtaja törte meg, a következő másodpercben pedig egy szőke, apró nő szélvészként ugrott Tomi nyakába. Először azt hittem, nem lehet több húszévesnél, de aztán jobban megnézve láttam, hogy negyven körüli lehet ő is. Tomi annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de aztán gyorsan visszanyerte, és szorosan magához ölelte. Lágy puszit nyomott a homlokára, aztán letette a földre. A nő még mindig szorosan hozzábújva nézett fel rá. Ahogy az utcai lámpa fénye ráesett az arcára, megpillantottam hihetetlenül hosszú szempilláit. Szája szexi mosolyra húzódott.

– Alig vártam, hogy ideérj – kezdte búgó hangon –, annyi hírem van!

– Egy nappal korábban jöttem – szólt Tomi kicsit megrovón, de ő is mosolygott. – Mi is lehet annyira fontos?

– Megtaláltam a világ legjobb tűzhelyét, és a hűtő is úton van! – felelte izgatottan.

Csodálkozva néztem rájuk. Ez a jelenet eleve elég sok kérdést fogalmazott meg bennem, hát még most. Tomi lágyan megveregette a nő fenekét, aztán hozzám fordult. Úgy tűnt, mintha észre sem vette volna a mozdulatot. Igazából egyikük sem vette észre. A nő is felém fordult, de még mindig átölelve tartotta Tomi nyakát. Tomi a nő csípőjén nyugtatta a kezét.

– Szeretném bemutatni Annát, Alex szerint a világ legjobb lakberendezőjét – szólalt meg Tomi. Ő pedig – húzta magához közelebb a nőt, és közben megint végigsimított az oldalán – a világ legjobb szakácsa, Erika.

Közelebb léptem hozzájuk, és megfogtam Erika felém nyújtott kezét. Aha, a szakács! – esett le hirtelen. Amikor Tomi a haverját emlegette, meg sem fordult a fejemben, hogy nem férfiról beszél.

– Annyira örülök, hogy itt vagy! – kezdte Erika a maga lendületes módján. – Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, de rengeteg ötletem van az éttermekkel kapcsolatban – jelentette ki.

Ezt nem szerettem. Igazából elég sok mindent nem szerettem ebben a pillanatban. Bár tudtam, hogy Tomit még alig ismerem, volt egy lehetetlen találkozásunk, aztán kiderült, hogy a munkahelyem megbízója, most meg együtt töltöttünk bő tíz órát, mégis, eddig azt gondoltam, valami kezd kialakulni közöttünk. Nem éreztem ezt, hát, már nagyon sok ideje… Visszagondolva elég meglepő, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire közel éreztem magam egy férfihoz. A volt férjemmel több mint húsz éve randiztunk először, és amióta elváltunk, többnyire mással voltam elfoglalva, ezért eszembe sem jutott, hogy randizzak.

Tomi már azzal megdobogtatta a szívemet, ha csak a hangját hallottam. Ha hozzám ért, megszűnt létezni körülöttem a világ. Összezsugorodott, mintha csak mi ketten lettünk volna benne. Alig egy éve még nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom érezni, most meg, tessék, a majdnem mennyországból egyetlen másodperc alatt visszazuhantam a valóságba. Mosolyt erőltettem az arcomra, és kinyögtem:

– Alig várom!

– Most már be kellene mennünk – szólt Tomi.

Erika hátára tette a kezét, úgy terelgette befelé, ami természetesen nem kerülte el a figyelmemet, aztán lágy puszit nyomott a halántékára, és elengedte. Megint felemelte a bőröndöket, amiket korábban kiejtett a kezéből, és elindult előre. Erika nem követte, hanem mellém szegődött, és tovább csiripelt.

– Nagyon várom, hogy holnap együtt körbejárjuk az épületet! Mindent meg szeretnék mutatni a leendő konyhámban.

– Én is izgatott vagyok – nyögtem ki.

Valójában leginkább arra vágytam, hogy befeküdjek egy ágyba, és pihenhessek, mert bár nem én vezettem, így is nagyon kimerült voltam. Így utólag belegondolva örültem, hogy nem indult a kocsim reggel. Erika közben belém karolt. Picike volt, gömbölyded, formás, puha, hihetetlenül lágy hajjal, hosszú szempillákkal és igéző ajkakkal. Szóval minden, ami én nem, és minden, ami mindig is szerettem volna lenni. Annyira közvetlen volt, annyira mosolygós, kedves, egyszerűen annyira „minden”, hogy hirtelen irigykedni kezdtem rá.

Én nem ilyen voltam. Épp az ellentéte. Magas, vékony, merev. Igyekeztem gyakran mosolyogni, de voltak pillanatok, amikor ez borzalmas megerőltetést jelentett. Belenéztem hatalmas, zöldesbarna szemébe, és nem tudtam máshogy érezni: megkedveltem. Vannak emberek, akiket egyszerűen nem lehet nem szeretni, és Erika éppen ilyen volt. Miközben lassan ballagtunk a vendégház bejárata felé, még láttam Tomit eltűnni az ajtó mögött, de aztán egy pillanatra visszalépett.

– Gyertek már! – szólt türelmetlenül. – Felkel a nap, mire beértek – zsörtölődött.

Erika nem izgatta magát, csak megvonta a vállát vastag, lezser, szürke pulóverében, amiben egyáltalán nem tűnt szürke kisegérnek, és továbbra is belém karolva ballagott tovább.

– Imádom ezt a helyet! – közölte hirtelen. – Alig várom, hogy elkészüljön a szálloda, és odaköltözhessek. Azt hallottam, hogy a tél elég kemény szokott itt lenni, és meglehetősen korán érkezik, aztán – szeszélyesen – még akár március végén, április elején is hatalmas hó eshet, de ez nem tántorít el. Alig várom, hogy lássam az első havazást itt!

– Ezek szerint szereted a telet – jelentettem ki.

– Nagyon! Nincs is annál jobb, mint lesiklani egy hegyoldalon a síléceiden, miközben hétágra süt a nap fölötted – lelkesedett, én meg borzongva hallgattam.

A havazást egyetlen módon tudtam csak elképzelni: bent, a meleg szobából figyelve, miközben forró csokoládépudingot majszolok, és egy izgalmas romantikus regény van a kezemben, ami lehetőleg szikrázó napsütésben pompázó tengerparton játszódik. Reméltem, hogy amíg itt vagyok, nem fog havazni. Közben beléptünk a vendégházba. Mintha megállt volna bent az idő – a hatvanas években. Utoljára a dédnagyapám házában láttam ilyen berendezést. Tomi egy férfival beszélgetett, kezében még mindig ott voltak a bőröndjeink.

– Ő a háziúr – súgta Erika.

A magas, hórihorgas férfi felém fordult. Úgy mozgott, mintha lassított felvételt láttam volna. Tomi közben kérdezett valamit, majd hosszú másodpercek teltek el, mire válaszolt, de akkor is olyan lassan, vontatottan, mintha minden egyes szót, sőt betűt háromszor megfontolna, hogy kiejtse-e. Azon kaptam magam, hogy türelmetlenül, magamban formázom a szavakat, amiket sejtettem, hogy ki fog ejteni a száján.

– Az egyik szobában elromlott a fűtés, így csak három szobájuk maradt, de nekünk ez így éppen megfelel – szólt Tomi hozzánk lépve, majd előreengedett minket a lépcsőn.

Erika ismerte a járást, így ő ment elöl. A lépcsőn felérve egy folyosóra értünk, amin balra három ajtó nyílt. Tomi az elsőn nyitott be. A szoba, ahova beléptünk, tiszta volt, takaros, de, nos, még mindig olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időben. Tomi letette a bőröndömet, és kinyitotta a picinyke fürdő ajtaját.

– Megfelel neked? – kérdezte.

– Természetesen – válaszoltam. Erre a két éjszakára tökéletes lesz.

– Áron, a vendéglős azt mondta, hogy már melegszik a vacsora. Körülbelül fél óra múlva ennénk. Jó lesz ez így neked is?

– Igen – mosolyogtam.

– Akkor lent találkozunk, hamarosan – búcsúzott.

– Rendben – mondtam, ő pedig magamra hagyott.