Legyél velem!

1. fejezet

Van az a szinte megfoghatatlan érzés, amikor ülsz a Jaguarodban, és hallgatod a motor mélyen búgó, monoton hangját. Elégedettség – talán ez a legjobb szó rá. Na, én pontosan ezt éreztem, ahogy keresztülszeltem a vidéket.

Kétoldalt tekintélyes méretű fenyők sorakoztak, az út hosszan kanyargott mögöttem és az előttem elterülő völgyben. A Hargita még mindig ugyanúgy lenyűgözött, mint három éve, amikor először látogattam ide. Nem nagyon volt forgalom, amióta lehajtottam a főútról, csak időnként hajtott el mellettem egy-egy autó az ellenkező irányból.

Bal kezemmel lazán támasztottam a kormányt, miközben a flakon vízért nyúltam, amit még induláskor becsúsztattam a két ülés közé. Lecsavartam a kupakot, és jól meghúztam. Az éhségemen semmit sem csillapított, de legalább már nem voltam szomjas. Alig vártam, hogy odaérjek a szállodámba, ami már lassan egy éve üzemelt, és mivel az utóbbi hónapokban már számtalanszor megtettem ezt az utat, tudtam, hogy már csak néhány perc, és megérkezem. Arra gondolva, hogy Erika – a szálloda séfje és a legjobb gyerekkori barátom – biztosan valami finomat varázsolt ma is a szállóvendégek asztalára, összefutott a nyál a számban. Igyekeztem másra gondolni, mert ettől csak még éhesebb lettem, és az mindig elég morcossá tett.

A következő kanyarnál hunyorogtam, ahogy szemembe sütött a lemenő nap narancssárga fénye, és amikor rápillantottam az órára, már láttam is, hogy miért. A napok egyre rövidebbek lettek, ahogy lassan beköszöntött az ősz, és bár még csak öt felé járt az idő, tudtam, hogy nemsokára már koromsötét lesz. Szinte vártam azt a sűrűn örvénylő sötétséget, ami ilyenkor megülte a völgyet, még nagyobb csöndet és nyugalmat hozva magával. Türelmetlenül beletúrtam rövidre nyírt, sötétbarna, itt-ott ősz hajszálakkal tűzdelt hajamba, mielőtt kitettem az indexet, és lekanyarodtam a bekötőútra. Kétoldalt alacsony lámpák világították meg az utat, amely tökéletes simasággal vezetett előre. A fák annyira sűrűn nőttek, hogy teljesen eltakarták a napfényt; olyan érzés volt rajta végigmenni, mintha egy alagútban lennék.

Aztán végre kiértem a tisztásra, és ott pompázott előttem a tekintélyes épület. Sikerült tökéletesen újjávarázsolnunk, bár Anna, a lakberendezőm kételkedett benne, hogy meg tudjuk csinálni az alatt a szűkös határidő alatt, amit célul tűztem ki. Ezt persze sosem mondta a szemembe, de én tudtam anélkül is. Eléggé feladtam neki a leckét, de megérte.

 Külsőre ugyanazt a stílust tükrözte, mint ahogy a kastélyt közel két évszázada megépítették, de sikeresen kiegészítettük a modern élet néhány elkerülhetetlen felszerelésével, ami mind a vendégek felhőtlen pihenését szolgálta – bár nem a korszerűsítések adták a szálloda fő vonzerejét, hanem az a hihetetlen gondoskodás, amit a személyzet nyújtott a vendégeknek.

Gyakorlatilag elmondhattam, hogy Erikát leszámítva, aki a konyha királynője, sőt egyesek szerint – és egyébként szerintem is – istennője volt, minden alkalmazott a környező falvakból került ki, és ezzel sikerült elérnem azt, amit már a szálló tervezésekor szerettem volna: a vendégeim megkapták azt az összetéveszthetetlen élményt, amit az itteni vendégszeretet nyújtani tudott.

Leparkoltam a kijelölt helyemre, és még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, már láttam is, ahogy Erika a szokásos lendületével, arcán csoda szép mosolyával szökell felém. A szívem megtelt melegséggel, ahogy megláttam, de éreztem még valamit, amiről viszont következetesen nem akartam tudomást venni, és mélyen elnyomtam magamban. Már közel három éve éltem ezzel a vággyal, de még mindig nem tudtam vele mit kezdeni.

Mire kiszálltam az autóból, Erika már a kockakövön sietett felém, és mielőtt magamhoz tértem volna, már a nyakamba is vetette magát. Szorosan magamhoz öleltem apró, hihetetlenül puha testét, orromat a vaníliától illatozó, selymes hajába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát. Amikor elhúzódott, egyből éreztem hiányát, pedig nem is távolodott el tőlem annyira. Rámosolyogtam, ő pedig kacagva szólalt meg csilingelő hangján, miközben szeme huncutul megcsillant:

– Tomi, végre! Már azt gondoltam, elrabolt valami bombázó útközben! Vagy nem is egy, hanem egyből három – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után.