Mindentudó

Emlékeim előre szaladtak az időben.

Láttam magamat tizennégy évesen, ahogy húgommal vidáman csacsogva sétálunk felfelé a domboldalon egy borongós őszi reggel, vállunkon hordfával, aminek végén játékosan himbálóztak az akkor még üres favödrök.

A fűzfa tövébe leraktuk terhünket, hogy egy kicsit megpihenjünk a hosszú séta után és erőt gyűjtsünk a nehéz visszaútra. Nekitámaszkodtam a fa karcsú, sudár törzsének, úgy hallgattam húgomat.

• Láttam ám, hogy nézett Rád a Pali tegnap este! dorgált meg Katinka tettetett szemrehányással.
• Ugyan, mit láttál?!
• Majd kiesett a szeme, hát azt! nevetett fel, miközben rám meresztgette a szemét, ahogy előző este a kovács fia az esti misén.
• Dehogy is! tagadtam tovább. – A pap lányáért, Marisért van az odáig meg vissza!
• Hát, láttam, amit láttam! vigyorgott elégedetten.
• Mindegy is! Nem érünk rá ezen vitázni, töltsük meg a vödröket és induljunk haza, még sok dolog vár ránk. szomorúan gondoltam a ránk váró feladatok sokaságára. Édesapánk halála után nem sokkal anyánk is beteg lett. Nekem és a húgomnak kellett róla és az iker öcséinkről gondoskodnunk.

Újabb emlék bújt elő elmém mélyéről.

Tizenkilenc múltam épp, amikor egyik délelőtt egyedül kellett a forráshoz vízért mennem. Gondolataimba merülve igyekeztem a szűk ösvényen a fűzfához. Hangos éneklés zökkentett ki mélázásomból. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem jutott más az eszembe, gyorsan leguggoltam egy sombokor tövébe és onnan leskelődtem a hang irányába.

Egy meztelen fiút pillantottam meg a patak vizében. Micsoda fiú volt ám! A csodálkozástól lebénulva nem vettem észre, hogy a dallam abbamaradt. Észrevett! Felszisszentem a megalázó leleplezéstől miközben lehunytam a szemem.

• Ne félj! Nem harapok! Bújj elő nyugodtan!
• Nem lehet! Meztelen vagy.
• Az előbb még ez nem zavart téged. kacagott fel vidáman.

Én pedig, ha tehettem volna, a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

• Nem számítottam rá, hogy itt lesz valaki. Pucéran. szabadkoztam.
• Nyisd ki a szemed és gyere közelebb. bársonyosan hívogató volt a hangja.

Felpillantottam és megláttam a legszebb szempárt a világon. Kristálytisztán ragyogott, akár a hűs patak vize. Világos barna, vállig érő vizes haját egyik kezével hátrasimította, miközben kíváncsi tekintettel mosolygott rám.

Magára kapta nadrágját és fehér, bő ingét. Derékövébe tűzve egy kardot és egy pisztolyt láttam.

• Ne félj! Ezek csak az apám kedvéért vannak nálam. mutatott az övén lógó fegyverekre. – Imre vagyok.
• Ki az apád? Nem ismerlek. Nem vagy idevalósi.
• A szomszéd uradalomból jöttem. mutatott a háta mögé északi irányba. – Az apám Szoboszlai Géza gróf. – ahogy kiejtette apja nevét enyhe szégyent véltem felfedezni hangjában.