Átjáró

Óvatosan közelítettem a hang forrása felé.

Ahogy egyre közelebb értem, a lámpa fénye egyre tompult.

Mintha az a valami elnyelte volna a ráirányuló fénysugarakat. A szürkés falak sötétségbe borultak, az előttem tornyosuló ismeretlen egyre nagyobbnak tűnt.

És akkor meghallottam különös, földöntúli hangját.

– Mégcsak ez hiányzott! Egy ember…a barlangomban! – morgásszerű, mégis magas hangja mostmár visszahangzott a fülemben.

Megköszörültem a torkomat.

A hatalmas, sötét test megperdült a tengelye körül.

Szembe találtam magam vele.

– Ilyen nincs! – motyogtam, miközben hitetlenkedve ingattam fejemet. Telefonom fénye gyéren világította meg a fölém magasodó óriási lényt.

– Én is ugyanezt mondtam! – sziszegte centikre az arcomba bújva.

Nyeltem egyet.

Hozzá hasonlót eddig csak meséskönyvekben láttam.

Sárkányok nem léteznek! – mantráztam magamban.

Győzködtem magam.

Behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.

Hátha eltűnik, én pedig ismét a mosdóban találom magam.

De nem jártam sikerrel. Még mindig a barlangban voltam.

Vele.

– Hogy kerültél ide ember? – fenyegetően közel hajolt hozzám. Éreztem füstös, kesernyés leheletét.

– Fogalmam sincs. Őszintén. A tükörben megjelent egy kéklő örvény a közepén egy fénylő gömbbel. Hozzáértem. Aztán ott ébredtem. – mutattam a hátam mögé.

Lábam és hangom is reszketett.

Hirtelen sziszegő hang kíséretében torka felizzott és vöröslő lángcsóvák törtek elő belőle.

Végem van!

Vártam az elkerülhetetlent.

De nem történt velem semmi.

Ellenben a falon körbefutó, eddig pókhálónak vélt fehér fonalak hálózata felizzott és bevilágította a termet.

– Nem kell félned. – vetette oda hanyagul. – Nem foglak bántani. Nincs mitől tartanod. Amíg idebent vagy. – tette hozzá sejtelmes hangon.

– Ki vagy te? – ámuldozva néztem a táncoló fényekben felsejlő matt fekete, pikkelyes testét.

– Moravis a nevem. És a Tied?

– Elena. Elena Gordon.