Gombola világváros Lemalkán szerinti 3835, a Nagy Mocsárlázadás utáni ötvenedik év, Moffat hava negyedik dekád tizedik nap kilenc óra tizenegy perc.
Jorugan és Nehinne lelkesen csomagolták a professzor holmijait. A csomagolás során nem maga a munka volt a nehéz, hanem a professzort rávenni arra, hogy eldöntse, mi kerüljön be a tízkilónyi tudományos felszerelés közé és mi ne. Most éppen a tizedik átcsomagolás kezdődött, miután a professzor megtalálta Ferelli “A talaj flórája és faunája” című művét.
A csomagok közül Jorugan ezt a tíz kilót és saját személyes csomagját hozta. A professzor és Nehinne, csak a személyes tárgyait csomagolta be, de Jorugan már sejtette, hogy az öregfiú, ahogy háta mögött a professzort nevezték, még a saját holmijába is megpróbál néhány kiló tudományos felszerelést becsempészni. Az út elején még el is bírná, ám amire használatba kerülne, már valamelyik pihenő hulladék állományát fogja gazdagítani. Az ilyen tudományos művek viszont nem túl olcsók, úgyhogy még itthon kell megvívni a harcot.
Reville Ligaru Duon professzor végül beadta a derekát, s csupán egyetlen jegyzettömböt csempészett be a kialkudott mennyiségen felül. Javára legyen mondva, hogy a jegyzettömbre szüksége volt észrevételei lejegyzéséhez, s korábban teljesen kiment a fejéből, hogy jegyzetelni akar.
A csomagolás befejeztével Jorugan magával cipelte Nehinnet az orvosi ellenőrzésre. Nehinne sehogy sem akart menni, hiszen a kényszerképzetek elleneztek minden orvosi vizsgálatot, s végül Jorugan a vállára kapva vonszolta be pártfogoltját a rendelőbe. Az orvos, aki már tudta a dolgát Nehinne orrába fújta a gombaport, majd intett Jorugannak, hogy távozzon.
Jorugan az előtérig ment csupán, ahol Nehinne családja is várakozott.
- Jó napot uram. Rempah Karre Neaon a nevem, én értesítettem önöket.- köszöntötte Ribbell Lakreasme Nurrn-t.
- A lányát most mentesíti a doktor az áfium okozta képzelgésektől. Kérem, bánjon vele állapotának megfelelően. -
- Miért? Milyen állapotban van? - érdeklődött a férfi felesége.
- Erre a legjobb szó, akaratos. Most miután visszatér az emlékezete nem szabad neki ellentmondani. Az akár az emlékek összerázódását is okozhatja, aminek súlyos következményei lehetnek. -
- Értem uram, és köszönöm, hogy visszaadta nekünk őt. Már olyan régen eltűnt, hogy szinte lemondtunk róla. -
- Sziasztok! - szaladt oda Nehinne, s kissé távolságtartóan, de ezúttal mindenkit megpuszilt. Na persze Gorbort kivételével. Neki egy csattanós taslit adott, hiszen biztosan hiányolta, hogy ilyen hosszú ideig egyet sem kapott. Gorbort, szülei legnagyobb meglepetésére csak egy fintort vágott, s meg sem próbálta visszaadni nővérének.
- Képzeljétek, - lelkendezett Nehinne. - Rempah magával visz a 011-essel. Ugye milyen csodálatos? -
Az apja már tiltakozott volna a dolog ellen, de aztán Joruganra nézett, s megkérdezte.
- Felelősséget vállalt érte? -
- Igen uram. Ugyan még az előtt, hogy megtudtam volna mi a helyzet, de ez a dolgon nem változtat. Ha jönni akar, én kiállok érte. -
- Ahogy gondolod csillagom, - egyezett bele végül Ribell, s ezzel az egész család is. Gorbortnak ugyan megvolt a külön véleménye, “Ha ő elmehet akkor én is.” De végül minden ment a maga útján.
Amint kiléptek a törzsből Nehinne hirtelen valami szőröset érzett a nyakán, s a hozzábújó állat vidáman mormogott, donnn,donnn.
- Ó hát te is jönni akarsz? Ugye Donn is velem jöhet? -
- Ez csak rajta múlik kislányom. Tudod, hogy Donn szabad, s mi csak szeretetet adunk neki, de nem korlátozzuk semmiben. -
Nehinne egész napját a családjával töltötte. Meséltek egymásnak és búcsúzkodtak is. Végül a Lakreasme család kerékpárra ült, avval a felkiáltással, hogy holnap reggel majd integetünk a külső körgyűrűnél, s elkerekeztek. Nehinne komoly arccal köszönte meg Jorugannak, amit érte tett, s ebbe beleértette a szülői engedély megszerzését is.
Gombola világváros Lemalkán szerinti 3835, a Nagy Mocsárlázadás utáni ötvenedik év, Angus hava első dekád első nap hat óra hét perc.
A piac bejáratánál a korai időpont ellenére óriási tömeg tolongott. A közlekedés őrei természetesen mindenkit elparancsoltak a kivezető útról. Azt tisztán kellett tartani. Egyrészt gyalogos ne mászkáljon közúton, másrészt, ha a karaván megindul nem fognak arra figyelni, hogy kit tipornak el. A tíz széles közút alatt és felett húzódó gyalogos utak roskadásig teltek bámészkodókkal, de a rend őrei lezárták a forgalom elől a keresztező közutat is, hogy minél többen láthassák a kirajzást.
A karavánok általában naponta indultak, nem sokkal napkelte után, de a 011-es érdekesség számba ment. Sokan ráadásul most vettek részt először ilyen úton, s az út veszélyessége is sok búcsúzkodót vonzott a környékre. A tömeg létszámát gyarapította néhány tolvaj klán is.
Egyszerre feltárult a kapu, s a tömeg ordítozása közepette megjelent a karaván vonat. A karavánra különleges közlekedési szabályok vonatkoztak. A karaván élcsengetővel volt köteles jelezni érkezését. A karavánnak még a megkülönböztető jelzését használó mentővel szemben is elsőbbsége volt, mivel egy nyolcszáz egységből és hatszáz szállítmányból álló vonatot, képtelenség bármi módon visszafogni. Aki a karaván előtt haladt, az köteles volt az első lehetséges helyen kitérni előle.
„Karavánhoz csatlakozni tilos és életveszélyes“ hirdette némely kerékpáron a felirat. Aki nem tartotta be a szabályt, könnyen a mélymocsárban végezte. A karaván vonat központi részén utazó famesterek ugyanis kizárólag a karaván tagjait tudták az út szélességének megfelelően igazítani, s a karavánhoz csapódó egyszer csak azt vette észre, hogy elfogyott alóla az út. A talajig hátralévő pár tucat méter alatt volt ideje végiggondolni, hogy pontosan mikor hibázott.
A karavánok indulásánál természetesen figyelembe vették a menetrend szerint közlekedő vonatokat is. Nem lett volna szerencsés, ha egy vonat feltartja a karavánt.
A piac kapujában feltűnő karaván vonat a legnagyobbak egyike volt, így a látvány kedvéért a központi tünemény készítő is megjelent felvevőjével. Egy riporter és egy riporternő tudósított a látványosságról, hogy este mindenki nemének megfelelően érezhesse a vonat által keltett páratlan izgalmakat. A tíz egység széles nyolcvan egység hosszú vonat, mely az út szélességének megfelelően változtatta alakját, s a legszűkebb utakon már két kilométeres kígyóként kanyargott, kiszáguldott a kapun, s lassan eltűnt a takaró lombok mögött. Az élcsengető hangja még további öt percig volt hallható.
Az embereket felvillanyozta az első sorban látott sztárriporter Farrag Fellet Fogura. A Gombolai Tünemény Rt. más néven Első Csatorna jelentős összeggel járulhatott hozzá a karaván költségeihez, hogy megengedték Farrag részvételét. Az emberek már azt számítgatták, hogy mikor lesz lehetőségük megnézni a karaván útjáról készített sorozatot. Remélték a riporter rá tud majd beszélni néhány harcost is a felvevő viselésére, s így a mélymocsárról is szereznek egy kis tapasztalatot.
A külső körgyűrűt keresztezve Nehinne mindenfelé tekergette a fejét, s végül mégis Jorugan mutatta meg neki családját. Nehinne mind a tíz másodpercig lelkesen integetett, amíg látszottak a szülei. Gorbort ismét alakított. Ezúttal egy nagy, kissé gyanús színű zsebkendőt lobogtatott, időnként megtörölve vele az orrát. Donn Nehinne előtt a kormányon kapaszkodott, időnként visszafordulva vidáman donnogott. Jorugan látva, hogy Nehinne a meghatottságtól majdnem elsírja magát, ezért megkérdezte.
- Csak nem sírsz? -
- Á nem, csak a szemembe ment valami - szipogta Nehinne, s evvel kezdetét vette élete első nagy kalandja.
A karaván vonat meglehetősen sebesen haladt, s amikor letelt az első félóra, s éppen elhagyták Gombolát, meghallották a pihenőre szólító mély haranghangot. Mindenki abbahagyta a tekerést, de meglepetésükre a sebesség nem csökkent jelentősen. Az élelmesebbje hátrafordulva észrevette a karavánhoz csatlakozott fiatalokat. A pihenő tíz perce alatt ők gondoskodtak a karavánvonat tovahaladásáról, majd a tíz perc letelte után búcsút intettek a karavánnak, s mindannyian visszafordultak.
Nejen Berri Tenuahnak mindez csupán annyi pénzébe került, amibe a karaván emblémájával ellátott garbók és fejpántok. A többi karaván is készített ilyen reklámtárgyakat, de Nejen volt az első, aki csak azoknak adott, akik ténylegesen közreműködtek a karaván előrejutásában. A reklámtárgyak ritkasága miatt a fiatalok versenyeztek azért, hogy ki segítheti a karavánt.
Az ajándéktárgyakért cserébe nem is volt olyan nagy ár a tíz perces tekerés. A későbbiekben a karaván sikerétől függően pedig akár a hasonló emléktárgyak értékének százszorosát is megadják érte majd a gyűjtők.
A karaván tagjai a harmadik hasonló jellegű pihenő alatt jöttek rá, hogy ez nem a buzgó fiatalok magánakciója, hanem az út előre megszervezett hozzátevője. A karaván tagjai már azt számolgatták mennyivel több pihenő jut majd nekik azáltal, hogy a szokásos éjszakai pihenőhelyre Perretinbe jóval hamarabb érnek. A Jorrgke ház zsoldosai is meglepődtek, amikor a karaván nem tért be a szokásos tíz perces pihenőhelyre, hanem szélvészként viharzott el mellette. Néhányan megkísérelték a lehetetlent, s tűvetőjükkel a karaván után lőttek, ám a karaván mögött kavargó levegő rendre eltérítette álmosító nyilaikat. Nem volt, mert nem lehetett céljuk a karaván tagjainak meggyilkolása, de az altató egy kissé lelassította volna őket.
A karaván számára az egész nap viszonylagos egyhangúságban telt, s már alig várták a Perretini megérkezést. Legnagyobb bánatukra a vonat eleje nem mutatott lassítási szándékot, s napnyugtára már egy álmos kisváros Gigator főterére kanyarodtak be. Tudták, hogy valahol itt kell lenni a szállásuknak, hiszen alig tíz perc volt hátra alkonyatig, s a teret övező fákon látszott a komoly felújítás. Az ágakon rengeteg kerékpárparkoló és csomagraktár volt. A törzsek előtt a fogadóbizottság.
A polgármester beszéde rövid volt és célratörő. Megköszönte, hogy rájuk esett a választás, mint új pihenőhelyre, s ígéretet tett, hogy a karaván állandósulásával jelentősen emelik majd a szolgáltatások színvonalát. Kényelmes négyágyas szobákban térhettek nyugovóra a kiadós vacsora után. Aki ismerte Perretinben a karavánszállót, az lelkendezve mesélte, hogy mennyivel kellemesebbek itt a körülmények.
Hiknerek volt az utolsó város, ahova kerékpárral érkeztek, majd az éjszakai alvás után gyalogosan indultak tovább. Alig öt óra múlva, mely alatt azért harminc kilométert megtettek a burkolatlan úton, feltűnt az utolsó falu. Innen már teljesen magukra lesznek utalva. Rendek a fanatikusok vezére lépett oda Girlekhez és négy társához.
- A kapitány úgy döntött ti itt maradtok és fedezitek a hátunkat. Nem engedhettek át senkit, aki veszélyes lehet a karavánra!
- Nem erre szerződtünk! - fújtatott dühösen Girlek. - A karavánnal akarunk menni! -
- Sajnálom, de ti fanatikusok vagytok. A bért már megkaptátok, és azt csináljátok, amit mondok. -
- Különben? - érdeklődött pimasz hangon Girlek. - Különben mi lesz? - s a kardja markolatára tette a kezét.
- Gond van Rendek? - érdeklődött Gorm Jagdek, s Girlek ijedten engedte le a kezét az oldala mellé. Amit az arénában látott az annyira megrázta, hogy babonás félelmet érzett Gorm iránt. Akitől pedig félt, ráadásul ennyire, azt teljes szívével gyűlölte is.
- Semmi gond Gorm. - felelte Rendek, majd csendesen Girlekhez szólt. - A kapitány, kérésemre parancsba adta a katonáknak, akik mától a hátvédet alkotják, hogy amelyik meglát titeket, az puffantson le, mint egy dühös trinut. Úgyhogy jobb lesz, ha itt maradtok. -
