4. JELENET
Andrea a parkban sétál, majd leül egy padra, arcát a tenyerébe temeti. Sóhajt. Megáll felette Zakariás.
ZAKARIÁS: Ej, Andrea kisasszony, maga már megint itt, egyedül?
Andrea felnéz, bánatos arccal.
ANDREA: Most már nem is vagyok egyedül. Hiszen maga itt van.
ZAKARIÁS: Csak nem megint a félkegyelmű uraság áll a menekülése hátterében?
ANDREA: De igen. Az édesanyám meghívta hozzánk vacsorára.
ZAKARIÁS: Hát ennyire szörnyű lenne az az alak?
ANDREA: Még annál is szörnyűbb! Maga azt el sem tudja képzelni!
ZAKARIÁS: Megpróbálom! Rendben van. Tényleg szörnyű lehet, ha kegyed már a saját otthonából is elmenekül előle!
ANDREA: Tíz perc múlva érkezik hozzánk vacsorára. Megígértem anyámnak, hogy addigra otthon leszek. De képtelen vagyok elindulni.
ZAKARIÁS: Elkísérjem?
ANDREA: Ne! Majdcsak összeszedem magam. Egy egész napom volt arra, hogy átgondoljam a dolgokat.
ZAKARIÁS: Ez csak egy vacsora. Mi lehet benne olyan borzalmas?
ANDREA: Nem a vacsora a borzalmas, hanem a beszélgetés, ami közben zajlik. És közben mosolyogjak, bólogassak. A vacsora végén pedig egy nagyon kínos kérdés… jobb, ha nem tudja.
ZAKARIÁS: Gondolja, hogy a problémák elől el kell menekülni? Ahelyett, hogy megoldaná?
ANDREA: Az én problémámat nem lehet csak úgy megoldani. Mit tud maga az egészről, Zakariás?
ZAKARIÁS: Igaza van, én semmit. Csak látok egy szomorú hölgyet itt, a padon.
Leül Andrea mellé.
ANDREA: Nem vagyok szomorú.
ZAKARIÁS: De boldognak sem tűnik.
ANDREA: Miért? Maga szerint milyen a boldogság?
ZAKARIÁS: A boldogság olyan, mint egy érett, lédús, nagy piros alma.
ANDREA: Egy alma?
ZAKARIÁS: Igen. Csak úgy mosolyog az emberre. És az ember is rá, hiszen ki az, aki nem örül egy szép nagy piros almának, amibe öröm beleharapni, mert az olyan édes, mint a méz!
ANDREA: Valóban. És prímán meg lehet vele dobálni azokat, akiket nem szívlelünk!
ZAKARIÁS: És jobban érezné magát, ha megdobálta vele azt a valakit?
ANDREA: Igen! Azt hiszem…
ZAKARIÁS: Nem biztos benne?
ANDREA: Most, hogy így belegondolok… nagyon jól esne. És igen. Boldoggá tenne.
ZAKARIÁS: Tehát mégiscsak boldoggá teheti egy piros alma. Így aztán hasonlíthatjuk ezt a lédús, édes gyümölcsöt a boldogsághoz.
A kabátja zsebébe nyúl, elővesz egy piros almát, és Andrea kezébe teszi. Andrea elmosolyodik.
ANDREA: Ennyi lenne a boldogság? Egy alma?
ZAKARIÁS: Lehet egy alma, esetleg kettő, vagy egy szakajtónyi. Hogy érzi, Andrea? Hány alma tenné boldoggá?
ANDREA: Magának elég lenne ez az egy is?
ZAKARIÁS: Nekem nincs szükségem almára ahhoz, hogy boldog legyek. Ezért adtam önnek. Talán nekem elég lenne egy mosoly.
Andrea rámosolyog. Zakariás elégedetten bólint.
ZAKARIÁS: Na, így már más. Ezt már szeretem! Most már én is boldog vagyok. Látja? Milyen sok mindenre képes csupán egyetlen alma!
ANDREA: Ez nem az alma műve.
ZAKARIÁS: De ha nem lett volna nálam, mivel vidítanám fel? Táncolnék magának?
ANDREA: Akár táncolhat is! Ha nincs olyan botlába, mint nekem!
ZAKARIÁS: Ha valaki keresni kezdi két ballábas Zakariást, nyugodtan mondja meg neki, hogy itt lebzsel a parkban, minden este!
ANDREA: Szóval nem is tud táncolni!
ZAKARIÁS: Esküszöm, én aztán mindent megpróbáltam a cél érdekében, de hiábavaló volt a küzdelmem!
ANDREA: Akkor képzelje el, mi lenne, ha mi ketten elmennénk egy bálba?
ZAKARIÁS: Valószínűleg egész este az asztalnál ülnénk, és a hasunkat tömnénk. Keresnénk a kibúvókat, hogy ne kelljen táncolnunk!
ANDREA: Én utálok táncolni. Tényleg minden bálban csak ültem, és a hasam tömtem. Mondják rám, hogy különc…
ZAKARIÁS: Hát senki sem kérte fel?
ANDREA: Nem mondom, hogy tolongtak körülöttem. Ráadásul a velem egykorúak már mind megházasodtak.
ZAKARIÁS: Voltaképpen én szívesen felkérném egy táncra, Andrea. Ha nincs ellenére.
ANDREA: Hiszen maga sem tud táncolni!
ZAKARIÁS: Akkor most már ketten vagyunk! Nos? Felkérhetem?
ANDREA: Most? Itt?
ZAKARIÁS: Itt és most! Szívesen táncolnék magával!
ANDREA: De hiszen itt zene sincs!
ZAKARIÁS: Nincs? De hisz maga nem hallja ezt a csodás zenét?
ANDREA: Miről beszél?
ZAKARIÁS: Az éjszaka zenéjéről! Nyissa ki a fülét! Hallgassa az éji muzsikát! Az őszi szellő duruzsolását, a madarak énekét, és a lehulló falevelek zizegését! Néhány tücsök még hegedül nekünk… baglyok huhognak késő esti rímeket… kell ennél szebb zene, Andrea kisasszony?
ANDREA: Nahát! Maga aztán figyeli az élet apró szépségeit!
ZAKARIÁS: Hisz mindaz, ami itt van körülöttünk, nemcsak hogy szép, de az ember lelkét is megmelengeti. Hallja, már, Andrea? A természet zenéje.
ANDREA: Valóban! Ez… fantasztikus!
Zakariás feláll, kezét nyújtja Andreának. Ő elfogadja, feláll.
ZAKARIÁS: Táncoljunk, Andrea! Oly rég volt már benne részem!
ANDREA: A természet muzsikájára?
ZAKARIÁS: A természet muzsikájára, az éjszaka dalára.
Egymáshoz simulva táncolnak, Andrea Zakariás mellkasára borulva sóhajt. Zakariás megáll, átöleli.
ZAKARIÁS: Érzem, fázik. Későre jár, Andrea. Nem kellene hazamennie?
ANDREA: De igen. Mégis… most olyan jó. Tetszik nekem a természet muzsikája. Az éji hangok.
ZAKARIÁS: Most már tudja, miért vagyok itt minden este.
ANDREA: Valóban? Erre a muzsikára vágyik egész nap?
ZAKARIÁS: Nincs másra szükségem a város zaja után.
ANDREA: Csak egy kis boldogságra.
ZAKARIÁS: Ez a boldogság, Andrea. Egy szép, piros alma, és a természet muzsikája. Minden évszakban más és más zene szól itt. Magának mindet meg kell hallgatnia!
ANDREA: Melyik a legszebb?
ZAKARIÁS: Kinek a pap, kinek a papné, de számomra a legkedvesebb a tavasz muzsikája.
ANDREA: Télen csak a baglyok huhognak itt, és hideg is van.
ZAKARIÁS: Mindennek megvan a maga szépsége. De nem mindenki képes arra, hogy meglássa, vagy meghallja.
ANDREA: Ha belegondolok, hogy egész télen a tapéta az, amit látok… igaza van. Az életben vannak szép dolgok is. Csak észre kell venni. Itt van ez a park, közel az otthonomhoz, mégsem vettem észre benne az éji muzsikát. Mindig csak átsétáltam rajta.
ZAKARIÁS: És mi az otthon, Andrea kisasszony?
ANDREA: Az otthon, az a ház, ahol felnőttem, ahol most édesanyámmal élek, és egész nap hallgatom a pörölését.
ZAKARIÁS: Az otthon az, ahol maga nem boldog?
ANDREA: Hát, nekem ez jutott.
ZAKARIÁS: Én nem nevezem otthonnak azt a helyet, ahol nem vagyok boldog. Az otthonunk lehet bármilyen hely. Egy viskó, egy elhagyatott kastély, de lehet az erdő, vagy éppen ez a park. Ahol az ember mindig boldog, ahol érzi, hogy biztonságban van, ahol azok veszik körül, akik szeretik, legyen az a család, vagy éppen egy háziállat.
ANDREA: Akkor nekem nincs is otthonom?
ZAKARIÁS: De hiszen otthon nélkül nem maradhat! Csak van egy hely, ahol jól érzi magát!
ANDREA: Jelen pillanatban ez a park az a hely.
ZAKARIÁS: Akkor kijelenthetjük, hogy ezentúl itt az otthona!
ANDREA: Na de hát egy park? Hiszen ez nem egy ház!
ZAKARIÁS: Hol van az megírva, hogy az otthonnak egy háznak kell lennie? Mint mondtam, lehet az bármi, ahol az ember boldog, és biztonságban érzi magát. Eláruljak valamit?
ANDREA: Tessék csak!
ZAKARIÁS: Nekem is ez a park az otthonom.
ANDREA: Tehát közös otthonunk van?
ZAKARIÁS: Igen. Ezen az éjszakán maga is otthonra lelt.
ANDREA: Maga sem érzi jól magát ott, ahol él.
ZAKARIÁS: Ahol élek, az nem az otthonom. Ez az a hely, ahol biztonságban vagyok. Itt szabad a lelkem. Itt lelem meg a melegséget. Erre van magának is szüksége. Isten hozta az otthonában, Andrea kisasszony! Örülök, hogy végre hazatalált!
ANDREA: Igen! Úgy érzem, tényleg hazataláltam!
Egymásba karolva sétálnak, és átbeszélgetik az egész éjszakát. Andrea hajnalban ér haza.
