Egy hatalmas erdő mélyén élt Woodie, a mormota egy domboldalban lévő földalatti járatban. Most álmosan, még nagyokat ásítozva mászott elő a járatából. Egyedül kellett átaludnia a hideg és zord telet. Családja még az őszi nagy árvízben tűnt el. Így mikor felébredt a téli álomból, első dolga volt, hogy megnézze odakint, hátha visszatértek azóta a többiek, de szomorúan vette észre, hogy még mindig egyedül volt.
Ő azonban bátran beleszagolt a levegőbe; finom virágillatot érzett. Tavasz volt már, a fák virágba borultak, és varázslatos színekben pompázott az erdő. Woodie pocakja hangos korgással jelezte, hogy ideje enni a hónapokon át tartó alvás után, így elindult, hogy keressen valami ennivalót.
A földalatti járatával szemben egy hatalmas szederbokor állt. Woodie tavaly nyáron mézédes szedret szedett mindig innen, de most még csak rózsaszín virágban virágzott a bokor. Nem baj, jó lesz a virág is – gondolta magában Woodie és közelebb hajolt a bokorhoz, amikor váratlanul halk sírást hallott a közelből.
– Hahó? – kutatta át kíváncsian a bokor alját.
Ahogy kutakodott a növény ágai között, hirtelen felkiáltott:
– Nini, egy kis tüskés gombóc!
Odanyúlt, hogy megfogja, de váratlanul feljajdult és a mancsához kapott:
– Juj, hát te szúrsz! Pont olyan szúrós tüskéi vannak ennek az állatkának, mint a bokornak – mormogta magában Woodie – Akkor megpróbálom máshogy – így megszólította őt: – Hahó! Mi a baj? Miért sírsz?
A bokor tövében egy kis sündisznó kuporgott és nagyon reszketett. De miután meghallotta Woodie hangját, picit megnyugodott és elődugta a fejét, még nem mert szólni, így Woodie folytatta:
– Én Woodie vagyok, itt lakom a közelben, nem kell félned tőlem, nem bántalak – szólt kedvesen a sünhöz.
A sün most már próbált egyre jobban megbízni benne és lassan megfordult, hogy felálljon, aztán félve megszólalt:
– Szia Woodie… én Jonathan vagyok, legalábbis a mamám mindig így hívott, de sajnos most már nem láttam őt egy ideje. Nagyon félek és éhes is vagyok már.
– Oh, te szegény – sóhajtott a mormota – Mit szeretnél enni? – kérdezte tőle sajnálkozva.
– Egy almát, az a kedvencem! – vágyakozott a sün.
– Jól van, gyere, szerzünk neked almát – és Woodie megfogta a süni mancsát és elindultak együtt almát szedni.
Így ismerte meg egymást Woodie és Jonathan egy áprilisi tavaszi reggelen.
Aztán ahogy teltek a napok a sün egyik nap félve kérdezte a mormotától:
– Vigyázni fogsz rám?
– Persze! – és már meg akarta volna simogatni a sün kobakját, de rájött ez nem fog menni, különben megint megszúrja a tüske, így csak a pocakját csiklandozta meg, a sün pedig felnevetett. – Gyere, mutatok neked valamit – mondta aztán a sünnek.
A mormota egy kis faházhoz vezette a sünt, ami nem messze volt az ő földalatti járatától.
– Tudom, hogy nem túl kényelmes neked az én otthonom, ezért készítettem neked egy faházat. Jonathan, mostantól ez a te otthonod. Na, mit szólsz? – kérdezte kíváncsian Woodie.
Jonathan felvisított örömében, berohant a faházba, hogy körbe járja minden zegzugát. Nagyon tetszett neki és azonnal beakart költözni.
– De ugye sokszor meglátogatsz majd? – kérdezte picit bánatosan Woodietól.
– Hát persze! És Te is jöhetsz hozzám bármikor – mosolygott a mormota.
– Szuper! Nagyon szépen köszönöm, csodaszép ez a faház! Megyek, gyűjtök egy kis falevelet a kuckómhoz. – ezzel elköszönt a mormotától.
Woodie boldogan elindult hazafele. Ahogy ment-ment az útja egy ismeretlen tájra vezetett. Felborzolta a bundáját a lágy tavaszi szélben, mert nem járt erre még korábban és körbe pillantott, hogy vajon hol lehet.
Egy hatalmas domb tárult elé. Gondolta megmássza, mert kíváncsi volt, hogy mi van ott a dombon túl.
Ahogy felért a domb tetejére egyszer csak megtorpant; lenézett és odalent egy csodaszép virágokkal teli rétet látott. Woodie nagyon szerette a virágokat, így gondolta megnézi közelebbről és leszaladt a dombról egyenest bele a virágok közé. A virágok üdvözölték Woodiet, a mormota megijedt és megállt, hogy biztos jól hallotta, mintha beszélnének a virágok? Ahogy ott állt megtorpanva, semmit se hallott.
– Hmm, biztos képzelődtem – vakargatta a fejét Woodie.
Körbenézett a virágok között és feltűnt köztük egy igazán különleges, amelyik szebb volt mindegyiknél.
Egy gyönyörű sárga virág volt. Woodie odahajolt hozzá, hogy megszagolja.
A virág ekkor váratlanul felnevetett:
– Jaj-jaj csiklandoz az orrod!
Woodie ettől úgy megijedt, hogy majdnem hátra esett. Akkor mégsem képzelődtem, ezek a virágok tényleg beszélnek. – gondolta magában.
– Hát te tudsz beszélni? – kérdezte még remegő hangon a sárga virágtól.
A virág megrázta a szirmait és igennel felelt. Majd kissé szomorúan folytatta.
– Látod, én ide vagyok kötve a talajhoz. Sok minden nem történik velem. Azonban, ha szeretnéd, te elmesélheted, hogy mi történt ma veled.
– Hát persze! Nagyon szívesen elmesélem!
Woodie először illedelmesen bemutatkozott, majd elmesélte merre járt ma, mit csinált. Aztán elmesélte, hogyan ismerkedett meg Jonathannal, a sünnel, és hogy éppen tőle jött most, mert készített neki egy csodaszép faházat. Meg ijedten azt is elmesélte, hogy idefele majdnem elesett egy nagy kőbe, de aztán vidáman hozzátette, hogy szerencsére nem lett baja.
Azt is elmesélte, hogy Jonathan gyakran megkínálja őt egy almával.
– Eláruljak neked egy titkot? – súgta ekkor Woodie oda a virágnak.
A virág kíváncsian várta, hogy mi az.
– De megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – emelte fel a mutatóját Woodie.
A virág pedig megígérte, hogy nem árulja el senkinek:
– Hiszen ezért titok a titok nem igaz? – kérdezte Woodietól a virág, de körülötte hallgatva a többi virág is már bólogatva válaszolt, hogy úgy bizony.
– Hát legyen... én nem szeretem az almát, viszont Jonathannak ez a kedvence, Ha már ilyen rendes, hogy megkínál én nem szeretném visszautasítani, ezért mindig elfogadom tőle – pirul el Woodie.
– Hűha! – sóhajtoznak a virágok körülötte, majd folytatja a legkülönlegesebb.
– Ez nagyon kedves tőled Woodie, de szerintem nyugodtan elmondhatod Jonathannak, biztos nem fog haragudni rád.
Woodie elgondolkodott a virág tanácsán, aztán folytatták a beszélgetést és Woodie csak mesélt és mesélt, a virág pedig csak hallgatta, miközben hajlongott a nyári szélben.
Lassan kezdett esteledni és a nap lemenőbe tért. Woodie idejét látta elköszönni mielőtt még besötétedik.
– Haza kell mennem kis virág. De ne légy szomorú. Holnap is jövök! - mondta a mormota.
Így is lett. Woodie jött másnap és azután is és mindig elmesélte milyen kalandokat éltek át a sünnel.
Teltek a napok és az egyik ilyen beszélgetés után Woodie odahajolt és gyengéden átölelte a virágot.
Aztán egy nap mikor újból jött Woodie, nem látta a virágot a szokott helyén. Aggódva körbenézett, vajon hol lehet a virág.
– Itt vagyok – szólt a virág a mormotához.
– Te vagy az? – csodálkozott a mormota.
Hiszen Woodie előtt nem egy csodaszép sárga virág volt, hanem egy hófehér pitypang.
– Bízol bennem? – kérdezte tőle félve a virág.
Woodie meglepődött a kérdés hallatán.
– Hát persze, hiszen barátok vagyunk! – mondta határozottan a virágnak.
– Megígéred, hogy megteszed azt, amit kérek? Hallgatni fogsz rám? – a virág még mindig félve kérdezte.
Woodie nem igazán értette mit szeretne a virág. De válaszolt:
– Igen persze.
– Ne aggódj, minden jó lesz! De most arra kérlek, fújj rám egy jó nagyot.
– Minden jó lesz… rendben – gondolta a Woodie és egy hatalmasat ráfújt a virágra.
A virág ekkor már egy hófehér pitypang volt, darabokra hullott szét és a nyári szellő elfújta bóbitáit a tisztás felé. A virág elpusztult.
Woodie nagyon megijedt:
– Jaj, mit tettem! – kiáltott fel szomorúan.
Szemébe könnyek szöktek, ahogy mancsában tartotta a lekonyult zöld szárat.
– De hisz azt mondtad, hogy minden jó lesz – suttogta magában.
Óvatosan lefektette a földre a virág még megmaradt zöld leveleit. Mancsával egy kisebb gödröt ásott, aztán szépen belefektette a virágot és eltemette. Majd sírdogálva elindult hazafelé.
Nyár volt ekkor már a javából, de Woodie nem tudta elfeledni a virágot.
Nyári kalandozásai során, mindig arra gondolt, de jó lenne elmesélnie a virágnak, hogy mi történt vele.
Mikor mondjuk pillangót kergetett a réten, vagy éppen úgy összeveszett Jonathannal valamin, hogy az egy almát dobott utána, el is találta Woodie fejét, aminek a helye még napokig sajgott utána. De aztán Jonathan átment hozzá és csinált neki egy borogatást és persze bocsánatot is kért, amire Woodie csak mosolygott:
– Hát hogyan tudnék én haragudni rád, te kis buta – nevetett Woodie –, hiszen te vagy a legjobb a barátom!
És ekkor éppen Woodienál is volt egy alma otthon és mosolyogva kínálta a sünnek:
–Egy almát Jonathan? – kérdezte barátsággal a mormota. Ekkor mindketten felnevettek.
Aztán egyik nap Jonathannal elsétáltak a tóhoz, hogy Woodie lehűtse magát a nyári melegben. Ahogy ott álltak a tóparton Woodie elszámolt háromig, egy… kettő… három… és hopp már bele is ugrott a kellemes vízbe, de Jonathan csak nem akart utána ugrani.
– Juj, én félek a víztől Woodie! – visította a sün.
– Gyere Jonathan, annyira jó móka! – kiáltotta neki Woodie a vízből. De Jonathan inkább leült a fűbe, a hátáról leemelt egy almát és azt majszolta.
– Kösz Woodie, inkább kihagyom – csámcsogta alma evés közben.
Aztán beköszöntött a hűvös ősz… lassan mindent befedtek a sárga-barna-vörös falevelek.
Woodienak sok dolga volt vele, mert hideg erős szelek tomboltak, melyek egyre visszafújták a lehullott faleveleket a járatába. Jonathan sokszor átment segíteni neki, így együtt könnyen ment a munka. A falevelekből átvittek a sünhöz is. Nála is gyűjtötték a faleveleket, melyeket, majd ha eljön a téli álom ideje, beviszik a házba, hogy kényelmesen és melegben tudjanak aludni.
Novemberben Jonathan egy kis esti mulatságot rendezett, melyre Woodiet is meghívta. A sün faházát finom sütőtök és gesztenye illata járta át. Jonathan áthívta Gyömbért is, a cinegét. A madár lelkesen csipegetett a finom sült gesztenyéből:
– Ez nagyon finom lett Jonathan – csiripelte.
– A sütőtök is nagyon ínycsiklandozó lett! – dicsérte meg Woodie is a finomságokat.
Jonathan mosolygott és nagyon jól érezte ezen az estén magát a barátai körében.
Woodie ahogy nézte a sünt, milyen boldog, eszébe jutott, amikor a sünit árván találta egy bokorban. Milyen szomorú volt szegény Jonathan, milyen boldogtalan… – gondolta Woodie magában.
De ekkor Jonathan megszólalt, mintha csak egyre gondoltak volna:
– Köszönök mindent Woodie! – és nyújtotta oda mancsát barátjának.
– És még milyen sok kalandot fogunk mi még együtt átélni!– mosolygott Woodie.
Teltek múltak a napok és egyre hidegebb lett odakint. A falevelek már lehullottak, mindennap esett az eső és fújt a szél. Woodienak és Jonathannak se volt már sok kedve elmenni otthonról ebben a szürke időben, és lassan beköszöntött a fagyos tél. Woodie tudta itt az ideje nyugovóra térni. Egy délutáni napon így köszönt el sün barátjától:
– Jonathan, azt hiszem itt az ideje téli álomra térni – sóhajtotta. – Felkészültél rá? Kész az alvóhelyed? – még gondolta megnézi, hogy biztos elég falevelet gyűjtöttek-e, hisz ez lesz Jonathan első téli álma, és Woodie tudta, hogy az első mindig nagyon nehéz.
Jonathan nagyon fáradtan, álmosan válaszolt:
– Azt hiszem Woodie minden rendben lesz.
Minden rendben lesz? – gondolta magában Woodie. Eszébe jutott a virág, akit szinte már el is felejtett. – Vajon mi lehet vele? – gondolta. – Milyen jó lett volna, ha elmesélhettem volna mindezt a virágnak – aztán nagyot sóhajtott és hazafele még egy utolsó pillantást vetett a már hideg, szürke, ködös tájra majd elvonult a földalatti járatába téli álmot aludni.
Hosszú-hosszú hónapok voltak ezek, de mély álomban hamar repül az idő. Míg odakint hideg tél volt, és mindent befedett a fehér hó, addig a föld alatt egy járatban Woodie békésen szuszogott. Kuckójában a begyűjtött falevél jó melegen tartotta.
Woodie egy kora reggel halk madárcsicsergésre ébredt. Gyömbér volt az, a cinege. Csak jelezni akarta a mormotának, hogy ideje felkelni, elmúlt a tél.
Woodie álmosan megdörzsölte a szemét és beleszagolt a levegőbe.
– Ez bizony már a tavasz illata! – kiáltotta fel.
Óvatosan kikukucskált a járatból, majd lassan előmászott és hatalmasat nyújtózkodott.
– Ideje meglátogatni Jonathant!
Woodie mikor meglátta a sün faházát, lábait gyorsabban szedte. Óvatosan benyitott a házikóba, halkan benézett és ekkor látta, hogy Jonathan összegömbölyödve szuszogott még a falevelek között. Woodie elmosolyodott. Pont úgy nézett ki a sün, mint mikor rátalált még tavaly, csak most már jóval nagyobb lett. Gyengéden ébresztgetni kezdte.
– Jonathan, Jonathan, ideje felébredni – beletúrt Woodie a falevelekbe.
Ekkor a sün álmosan nagyot ásított és kinyitotta a szemét.
– Woodie? Te vagy az? – mosolyodott el a sün.
– Jó reggelt kis barátom! Igen én vagyok az, remélem nem felejtettél el, gyere itt a tavasz! Ideje felfedezni a világot! – és fogta meg a sün mancsát, hogy felsegítse a falevelek közül.
– Juhu, hogyan felejthettelek volna el? – kiáltotta fel örömében a sün. – Induljunk Woodie!
Így hát a sün és a mormota elindultak. Ahogy mentek és mentek egy magas dombhoz értek. Woodienak ismerős volt ez a domb, de Jonathan még sosem járt erre, ezért kérte Woodiet, hogy nézzék meg, vajon mi lehet a dombon túl. Mikor felértek a domb tetejére Woodie váratlanul megtorpant és felkiáltott. Nem hitt a szemének.
– Odanézz Jonathan! – kiáltotta a sünnek és mutatott lefelé a dombról.
A domb alatt a rét csodaszép virágokban pompázott.
– Hűha! – ámult el Woodie. – Igaza volt! Igaza volt! – kiáltott fel örömében.
– Kinek? – csodálkozott el Jonathan. Nem értette kire gondol a mormota.
– Gyere Jonathan, megmutatom neked!
Ekkor Woodie, vidáman beleszaladt a sárga virágok közé. Hirtelen azt se tudta melyiket ölelje át. Mindegyiket megakarta ölelni.
– Sziasztok-sziasztok, csodaszép virágok! – köszöntötte őket vidáman.
Jonathan eközben kissé félve követte őt, nem értette miért beszél Woodie a virágokhoz.
– Szeretném nektek bemutatni a legjobb barátomat… ő itt Jonathan – és mutatott a sünre.
– Szia Jonathan, Szia Woodie! – vidáman köszöntötték őket a virágok.
Ekkor Jonathan nagyon meglepődött.
– Beszélő virágok? – csodálkozott a sün.
– Igen! Igazán különlegesek, gyere, majd megismered őket… meséljünk nektek valamit? – és Woodie most a virágokhoz fordult. A virágok nevetgélve megrázták a szirmaikat és igennel feleltek.
Woodie és Jonathan lehuppantak a virágok közé és belekezdtek a mesébe.
