Solveig dala

Teljes mű / Kész

Soha semmi nem eléggé elég.

Édes aromája, forró keveréke vagy
mindennek, ami nekem szép.
De mély seb vagy, mi fel-felszakad
és a vérzés nem áll el, soha nem apad
(utánad felmosom véres lábnyomomat).

Én nem változom. Észak már összenőtt velem
állj meg, te átkozott bolond, s halld az üzenetem:

Megtölteni az űrt szép szavakkal – nem elég
ujjaid hegyét egyenként csókolni – nem elég
fejedet ölembe vonni, hajadon hegedülni – nem elég
hangod a hangomban úgy olvadna szét
testem a testedben úgy olvadna szét
mint hógömb a pörzsölő alatt.

Te folt, te fekete folt
te borba fulladt sziluett
látod, hogy felöltöztem neked –
Te, aki tönkretetted a Napot
aki miatt nem égnek többé a csillagok
Te, aki egy szédült pillanatban
elkaptál az ég alatt
s lógva maradtál néhány szavamon
Te, árny, ismerem minden szavad!

Minél többet nézek rajtad
annál kevesebbet látok.
És szépnek mondott szavainkkal telítődve
lógnak csöndesen a kabátok.

Táncolnék veled, de
ólomlábaim alatt gyűrődik a talaj
a ridegségben a poharaink jégvirágoznak
vacogó fogaink egymáshoz koccannak
sötét van – csak a bál fényei világítanak.

Fekszem. A padló ruhámon át is hideg
betakar-kitakar a világ
nem szabadulok, nem érdemled meg.
Hajolj fölém, ahogy akkor hajoltál
szemeid az arcodban úgy világítsanak.