1
Hajnali fél kettő van. A szememet már nem bírom tovább nyitva tartani; kikapcsolom a Tv-t. Egy jó ideje már azt sem tudom, milyen filmet nézek. A gondolataim folyton elkalandoznak. A tegnap éjszaka ijesztő volt. Nem is akarok visszagondolni rá; még most is érzem azokat a jéghideg ajkakat a bőrömön, és az a kemény íny, ami a húsomba vájt. Az a hideg arc, azok a halott szemek. Ismét kiráz a hideg. Próbálok, valami szépre gondolni, hiába… nem megy. Félek. Nem! Rettegek álomra hajtani a fejem; végül lassan, de biztosan mégis a fáradság győzedelmeskedik. Szemem előtt lassan mosódik el a sárga, csupasz fal.
Tudom, hogy álmodom; mégsem vagyok képes hátra fordítani a fejem, csak rohanok előre, szememet meresztgetem a sötétben, egy rejtekhely után kutatva, ahol elbújhatok. Nem tudom, ki üldöz. Sose nézek hátra, ahhoz túlságosan gyáva vagyok. Hiába tudom, hogy mindez csak egy álom, érzem, ahogy a félelem magához ránt, és nem ereszt. Rohanok tovább, míg el nem tűnik az üldözőm. Ilyenkor a merevség felenged bennem, bár továbbra sem nézek hátra. SOSEM NÉZEK HÁTRA! Várom mi fog történni; ha eddig nem ébredtem fel, ez azt jelenti, jön még valami, ami sokkal rosszabb annál, hogy üldöznek… Sokszor vagyok így, testem mélyen alszik, miközben én odabenn szenvedek. Egyedül.
Egy tisztáson vagyok. Minden olyan szürke, az ég, a fű, még a Nap is, amit bár felhők takarnak, szürke fénye mégis melegít. Lenézek magamra, a kezem barna, a ruhám tűzpiros, de rajtam kívül, mintha minden elveszítette volna a színét… mint a régi filmek, csak valahogy én még is ott vagyok.
Egy hang szakít ki a nem létező gondolataimból.
- - Csilla!!!!!!! – öcsém hangját fújja felém a szél. Hiába pásztázom a láthatárt, nem látom őt, pedig ott kell lennie valahol.
Megint mi vár rám? Miért nem bírok felkelni???? Ébredj fel!!!- Hiába üvöltöm.
- - Csilla!!!! Megtalálták! – Pár száz méterre előttem végre látom félém rohanni szürke testét. Nem akarom, mégis elindulnak a lábaim, még csak lassan teszem egymás után, míg végül futásnak eredek. Mire elérném öcsémet, megfordul, és rohan arra, amerről jött. Nem kérdezek semmit, csak szaladok, amennyire bírok. Sosem voltam jó futó, bár rendszeresen járok futni már évek óta. Mégis mire megállunk, teljesen kifulladok. Eddig nem is láttam semmit, csak arra koncentráltam, el ne veszítsem őt szem elől. Nem is láttam mást, csak a hátát. És most, hogy megálltunk, felemelem a fejemet, és mintha minden hirtelen egyszerre kerülne elém. Eddig észre sem vettem azt a rengeteg rendőrautót a part mellett.
- - Erre! – testvérem hangja riaszt fel. – Megtalálták – hangja elvész a hirtelen támadt szélben.
Már én is látom, éppen mielőtt letakarnák. Szeme a semmibe mered, arcán páni félelem; ajkai nyitva, mintha mondani akarna valamit. Látni akarom tejes egészben, mielőtt még eltűnik, de döbbenve fedezem fel, hogy csupán a feje, ami megmaradt belőle. Sikolyra nyílik szám. Üvöltve ébredek, verejtékben fürödve. Reszketek. Édesapám halott arcát látom vélni a sárga falon. Percekig kapkodok levegő után. Próbálok lehiggadni, hiszen ez csak egy álom volt. És nem az első… de nem is az utolsó.
Ezen a héten ez már a hányadik…? Az óra mutatója most üti el az öt órát. Hulla fáradt vagyok, de nem merek vissza aludni. Túlságosan félek. Beismerem. Minek tagadjam, hiszen egyedül vagyok ebben a lakásban. És ettől a felismeréstől a hideg futkos a hátamon. Ledobom magamról a takarót. Óvatosan lépkedek. Felkapcsolom sorra a villanyokat. Kimegyek a konyhába, leülök egy székre, és az ablakon bámulok kifelé. És megijedek önmagam arcképétől. Hát ez azért már röhejes… nevetnék is ezen, ha az álom nem lenne olyan eleven.
MEG FOGOK BOLONDULNI!
Vajon meddig bírom még ezt elviselni? Szemem alatt a sötét karikák egyre mélyülnek. Azt sem értem, miért pont most? Miért ennyi idő után? Nem arról van szó, hogy korábban ne lettek volna rémálmaim, de ezek most annyira elevenek, hogy amikor felébredek, nem tudom valóság, vagy álom, holott percekkel korában ott mélyen igenis tudtam, hogy álmodom.
- - Szedd össze magad! - hangja olyan ismerős. És én még azt hittem egyedül vagyok. Bár összerázkódom a hangjától, tudom nem fog bántani. Máskor dühítene a jelenléte, de most megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Hónapok óta rettegek, nem tudom, mi van velem. – Minden reggel verejtékben fürödve ébredsz a rémálmaidból. Nem értelek, csak hátra kéne fordulnod.
- - Nem merek - felelem.
- - Mégis mitől félsz? Hiszen tudod, hogy csak egy álom.
- - Mégis olyan valósághű.
- - Az ébredés így sosem fog megnyugvást hozni.
- - Tudom. – mit mondhatnék erre? Igaza van, mégsem bírom rávenni magamat, hogy hátra pillantsak. Éveken keresztül álmodtam azt, hogy menekülök, az álom mindig más, de a félelem, semmit sem változott, sőt az utóbbi időben egyre csak szörnyűbb.
- - Hogy jön a képbe apud halott arca? - hirtelen ránt vissza hangja a gondolataimból.
- - Nem tudom, csak azt, amit már évek óta, vagyis jobban mondva 20 éve.
- - És pedig?
- - A jövő csak valami szürke semmit tartogat számomra. A családom kiterítve fekszik egy szürke szobában. A szemük nem pislog. A kezük nem mozdul többé, és én csak állok holttestük mellett, mint abban a gyakori álomban, ami az utóbbi időben megkörnyékez. És tudod mi a vicces? Az álmomban választhatok, kit mentsek meg, de én csak állok, utolsó pillantást vetve rájuk, mielőtt ájultan esem össze. Ezt nyújtja felém a jövő mosolyogva.
- - Az álmaid meg akarnak törni. Egyben kell maradnod. Ott van a barátod, a barátaid, a testvéreid. Gondolj azokra, akik maradtak. Sírj, ha úgy érzed sírnod kell azokért, akik elmentek, utána pedig enged el őket. Viszont Te épp az ellenkezőjét teszed; úgy kapaszkodsz a fájdalomba, mint a fuldokló a mentőcsónakba.
- - Szerinted nem próbáltam meg? Szerinted nekem ez jó? Én ezt akarom, ezt az állandó félelmet? A magányt, mely születésemtől körülölel, és elszigetel?
- - Talán nem akarod eléggé. – hangja nyugodt. – Talán, míg beléjük kapaszkodsz, büntetheted magad. És ez…
Szó nélkül felugrom a székről, berohanok a szobába, becsapva magam mögött az ajtót. A csendben fülsiketítő a zaj, amit magam után hagyok.
