Gratia

Teljes mű / Kész

Mily hálásan köszönöm, hogy az élet

egy apró időszakig hozzám sodort,

tőled ha eljöttem, szobámban ülve

az ihlet sűrűn folyondárként loholt.

 

Beszőttél, mint pók a fészer sarkait,

elöntesz, akár medrét a zuhatag,

átjársz, ahogy éjködöt a holdsugár,

kitöltesz, mint dolmányt a bélésanyag.

 

Te vagy nekem, mi a szvitnek kottája,

körülfonsz, mint vénák és ütőerek,

te vagy nekem, mi csésze a teának,

rád gondolok, s gazban dáliát lelek.

 

Jut-e annál több, amennyit szánt a sors,

mondd, adsz-e időt, mit veled tölthetek,

dúsul-e szép fám öblös koronája,

vagy letörik lombját a zúgó szelek.

 

Vajon tűnő percek végtelen útján

mit érez ő, ki ölben simogathat,

ez, ha jár fejemben, a táj megfakul,

s el is szórhatják urnámból a hamvat.

 

Mindig adjon hálát, mert téged kapott,

kinek szíve, mint hófehér liliom,

lelked a fátylatlan ég tisztasága,

míves ajtaját örömmel kinyitom.

 

Te ártatlan, szelíd, gyönyörű galamb,

fogsz-e majd sokáig emlékezni rám,

láthatlak-e többet a nyári dérnél,

vagy elrepülsz, midőn kifogy a tintám.

 

Bárhogyan lesz, mosolyod örök emlék,

segítséged köszönöm, te virágszál,

mától, azt hiszem, gyakran imádkozom,

Isten áldása netalán miránk száll...!