Gábor tudta, hogy vége, mielőtt Zita levelét olvasta volna. Azt azonban nem gondolta, hogy ennyire bántja majd ez a néhány odavetett szó: „Azt hittem, hogy szeretlek. De nem. Bocs!!!”
Egy ideje már ő is nehezen viselte a lány örökmozgó, nyughatatlan természetét. Persze Zitának sem lehetett könnyű mellette. Ő ritkán járt bulizni, akkor is csak a lány kedvéért. Ebben a félévben meg a diplomamunkájához gyűjtött anyagot. Mítosz és valóság. Szép téma volt, néha félnapot is eltöltött a könyvtárban. Zitával jóformán csak este találkoztak nyomorúságosan kicsi albérletükben.
A lány a tükör előtt festette magát. Készült valahová. Gábor fáradt volt meg éhes. Meg sem kérdezte tőle, hová megy. Talán először, mióta összeköltöztek.
A szakítás után az ismerős lányok közül sokan ajánlkoztak, hogy vele töltik a nyarat. De ő most mindenkinek nemet mondott. Egyedül akart lenni. Kapóra jött a nővére üres nyaralója a Holt-Tisza partján. Akár az egész szünidőt ott tölthette. A hűtő tele volt, két rekesz sört odakészítettek egy karnyújtásnyira az ágyhoz. Gábor hálás volt a nővérének. Anyjuk halála óta ő volt az egyetlen nőnemű lény, aki fenntartás nélkül, hibáival együtt szerette. És hát ott volt a Holt-Tisza, ami meg az ő szerelme volt gyerekkora óta. Most különösen jólesett neki belemerülni ebbe a zöld fű-fa-virág burjánzásba. A stégen elterülve egyre kevesebbszer jutott eszébe Zita kondor, fekete haja, vidor mosolygása. Az örökké évődő szavakat is felváltotta az a gondok és gondolatok nélküli jó csönd, ami egyébként tele volt a dús vegetáció apró, álmosító neszeivel. Embert napokig nem látott se közel, se távol.
Egyik reggel aztán a túlparti stégen megjelent egy fiatal férfi. Kisportolt figura volt, valószerűtlenül világosszőke hajjal. Amolyan nők kedvence típus. Gábor várta, hogy lesz majd vele egy bomba nő is, de se másnap, se harmadnap nem tűnt fel senki a szőke férfi mellett.
-Egyedül van - gondolta Gábor, és igyekezett nem arra nézni, hogy tekintetével se zavarja meg más magányát.
Egyik este már éppen sötétedni kezdett, mikor valaki megszólította a vízből, a stég szélébe kapaszkodva:
-Helló! Megengeded? - és már mászott is ki az illető a szárazra. A szemközti srác volt. Gáborral egykorú lehetett. Magasabb, izmosabb alakjával idősebbnek látszott, csak a világoskék szeme volt gyerekesen tiszta, nyílt.
-Látom, körülötted sem rajzanak sokan. Márton vagyok. Nem zavarlak?
-Nem…még nem - mondta Gábor egy kis kesernyés mosollyal, anélkül, hogy bemutatkozott volna. A szőke fiú fürkésző szemei megpróbáltak keresztüllátni ezen a „még nem”-en. Aztán finom érzékével gyorsan felfogta, hogy ez a vékony, komoly szemű fiú nem szívesen beszélne arról, miért van egyedül.
- Nem úszunk egyet?- kérdezte, hogy másra terelje a szót.
- Én nem vagyok olyan jó úszó, mint te. Figyeltelek.
- Figyeltél? – kapott a szón a szőke, szemében egy kis örömféle villant fel. – Triatlonra készülök, formában kell tartanom magam. Te egyébként mit csinálsz?
- Tanulok…egyetem…
Egy darabig csönd volt közöttük, és Márton észrevette, hogy a „még nem” itt véget ért.
-Hát akkor… szia.
-Szia.
Gábor is felkelt a stégről, s ahogy ment föl a partról a házhoz, még hallotta a szőke fiú erőteljes karcsapásait a víz felől.
Másnap nem úszott át hozzá Márton. Gábor úgy tett, mintha örülne, hogy újra egyedül lehet. De ahogy telt a nap, egyre gyakrabban nézegetett át a túlpartra. Az erős napsütésben még férfiasabbnak látta a szőke fiút. Arányos teste olyan volt, akár egy görög szobor vagy a mítoszok hősei, akikről annyit olvasott mostanában. Egyedül az álla nem illett a képbe. Túlságosan kicsi volt és gömbölyű, akár egy nőé.
-Érdekes- gondolta, - egy szép emberpéldány, egy hibátlan, tökéletes test, egy szabályos arc még az azonos neműek vonzódását is kiválthatja.
Aznap valahogy kedvetlenül itta az esti sörét. Kinn a verandán aludt el, a házban nagyon meleg volt. Reggel úgy érezte, csinálnia kell valami hasznosat, hogy helyre billenjenek összekuszálódott érzései. Hozzáfogott a fűnyíráshoz. Egy kéz érintette meg a vállát. Márton volt.
-Szia! Horgásztam az éjjel, már meg is sütöttem.
Egy tányérban sült halat hozott. Kicsit bátortalanul nyújtotta Gábor felé.
-Köszi. Van benn sör. Bontsál magadnak!
Később, mikor már együtt ültek a nagy cseresznyefa árnyékában, Márton megkérdezte:
-Te miért vagy ennyire egyedül?
- Világrengető szerelmi bánat – felelte Gábor nem kevés öniróniával.
Márton csak ránézett, nem szólt semmit. Gábort megzavarta ez az áttetszően tiszta, kék pillantás. Egy kislány szemei is lehetnének – gondolta. Megint elfogta az a furcsa érzés, mint amikor rácsodálkozott Márton szoborszerű testére.
-Gyere, focizzunk egyet! A ház mögött elég jó füves a talaj.
Gábor az összes sport közül ebben volt a legjobb. Egy kapura játszottak. Már a második gólját rúgta, mikor egy vakondtúrta-fúrta gödörbe lépett. Kificamodott a bokája, Márton segítségével tudott csak bebicegni a házba. Leült az ágyra, a szőke fiú elébe guggolt.
-Mindjárt helyrerakom. Egy ideig mentőápoló is voltam. Nagyon fog fájni, de csak egy pillanat az egész - és helyre rántotta az elmozdult ízületeket.
Gábor éles fájdalmat érzett, de aztán másra lett figyelmes. Márton keze elengedte a bokáját, és lassú, szinte kérlelő mozdulatokkal haladt fölfelé a lábán. Ekkor meglökte a fiút, ösztönösen, nagy erővel, durván, hogy az a guggoló helyzetéből hanyatt esett.
-Mi a fenét csinálsz? –kiáltott rá.
Márton lassan feltápászkodott a földről. Nem nézett Gáborra, csak az ajtónál mondta alig hallhatóan:
-Szia.
Gábor úgy érezte, nemcsak a bokája került a helyére egy pillanat alatt, hanem összekuszálódott érzékei is helyrerázódtak. Nem haragudott Mártonra. Inkább szégyellte az iménti durvaságát. Bántotta, hogy ilyen megalázó helyzetben kellett látnia ezt a szép és jó fiút.
Sem másnap, sem harmadnap nem ment a vízpart közelébe. A negyedik napon kimerészkedett a stégre. A túloldalon azonban már nyomát sem lehetett látni semmiféle életnek.
