Dög a kútban

Párkányi Zoltán

 

Dög a kútban

 

Hajnali fél négykor érnek Tolnaozora határába. Lehetnek vagy százan. A lovak csendben vonulnak egymás után, néha prüszkölnek, lovasaik nem beszélnek. Jönnek aztán szekerek, egymás után, sorban. Halk csettintésekkel, kantárral, csizmával irányítják a gőzölgő állatokat, csak a szíjak, vasak halk neszezése, paták dobogása hallatszik. Kardok halkan csörrennek hüvelyükben, puskaszíj súrlódik a zubbonyon, átvetve a vállon, egyenruha szaglik. Félelem szaga van. A fű puhává tompítja a kocsikerekek zakatolását. A vizes réten riadtan ugranak meg a nyulak és a legelésző őzek, amikor a komor tömeg túl közel kerül hozzájuk. Mint hatalmas fekete árnyék,  halál angyalaiként vonulnak ködös hajnalon.

 

Ezerkilencszáz-tizenkilenc augusztus huszadika hajnala van, az új kenyér ünnepe, félhold gyenge ezüstje világít csak. A falu határában ugatni kezdenek a kutyák. Aztán egyre-másra csatlakoznak a többiek is, elugatják  egymásnak, hogy valami veszélyes sokaság közeleg. Pár perc múlva az összes kutya vonít, tépi a láncát, szabadabbja a kerítésnek ugrik. A falu központjába érve a csapat vezetője feltartva a kezét, megállásra inti a lovasokat. A hangos kutyazajra többen felébrednek, de nem gyújtanak lámpát, csak a függönyök mögül lesik lopva a vészjósló társaságot. Tudják már, kik ezek. Napokkal ezelőtt hallották a híreket. Tudják, mi fog következni. Senki sem akar elébe menni a bajnak, így hát úgy tesznek, mintha nem vették volna észre őket.        Hátha elmennek, és nem történik semmi. A gyerekeket halkan felébresztik, szájukra tapasztják a kezüket, és azonmód, kicsiny hálóingeikben, meztítelen lábbal lopakodnak velük a pincébe, csűrbe, ahol jobban el tudják bújtatni őket. Ki tudja, mire vetemednek? Talán még a gyermekeket is felkoncolják, ha úgy tartja kedvük. Ezeknek most mindent szabad. Tisztogatnak. Rossz nyelvek szerint még a keresztényeket sem kímélik. Ölik, aki nem tetszik nekik, aki szólni mer. Nyíltan megaláznak, deresre húznak, vagy egyszerűen felkötnek egy fára, közben fehér asztal mellett, az akasztottak árnyékában lakomát csapnak, hangosan, borgőzösen röhögnek, meghágják a lányokat, asszonyokat. Ha uruk szólni mer, felkötik, megverik, ló után vonják. A falu úgy tesz, mintha halott lenne. Nem mozog, nem vesz lélegzetet, szemét lehúnyja, kihűl. Rigor mortis várja, hogy koporsóján koppanjanak a rögök.

 

Prónay kapitány parancsot ad a plakátok kihelyezésére. Kiszórni a zsidókat! Kiragasztják őket a kapukra, fákra, a községházára, a templom ajtajára. Aztán a hajnal első fényeinél tisztek vezetésével szétoszlanak az egész faluban, korbácsot suhogtatnak, üvöltöznek. Berúgják a kapukat, dörömbölnek az ajtókon, ablakokon. Kurva zsidók, mocskos kommunista csőcselék, kifelé! Rohadjatok meg mind! Lógni fogtok! Aki zsidót, vagy rohadt vörös patkányt rejteget, felköttetik! Kisebb-nagyobb csoportotkban vörös-lila fejjel, magukból kikelve ordítanak, róják az utcákat. Csak néhány házban gyúl fény. A legtöbb továbbra is sötét marad. Senki nem mer az utcára merészkedni, megnézni mi történik. Sarokba szorított állatként várják a percet, amikor majd rájuk törik az ajtót.

 

Gábor József, volt kommunista termelőbiztos áll az egyik randalírozó különítményes banda élére. Már nem számít, hogy kommunista termelőbiztos volt. Most már tudja, hol a helye. Szamuely, vagy Prónay? Ugyan, kit érdekel! Egy takarónak is két vége van, mégis ugyanaz a takaró.

– Erre gyertek! – hívja őket. – Itt egy rohadt, vörös zsidó kutya lakik!

 

Weisz Bernát bádogos csendes ember. A falu egyik legcsendesebbje. Hórihorgas, sovány özvegyember, szívós mint a legtöbben Ozorán. Még kutyát sem tart, hogy csaholása ne zavarja a szomszédokat. Nem bántott az soha senkit, egy szóval sem! – beszélik majd később róla a népek. – Szavát is alig lehetett venni!

Dezső fia is bádogosnak tanult. Precíz munkát végeztek, ha hívták őket. Olcsón dolgozott. Ha  muszáj sürgette a szegény embert, javított hitelbe, vagy fizetség nélkül. Haragosa nem volt, politikát nem csinált, nem is nyilatkozott. Zsidóságát csendben élte meg, nem járt kaftánban, nem viselt pajeszt. Csak sabbathkor volt sötét a ház. Azt tartotta. Hallotta..., persze hogy hallotta ő is, hogy a fehérek micsoda pogromokat csinálnak, ahogy vonulnak Szeged felől végig a Dunántúlon. Hitte is, nem is. Az ő szelídsége nem tudta értelmezni, hogy akárkit megüssön, megbántson, ne adj isten megöljön. Azt meg, hogyan? Egy másik embert?

 

Gábor József berúgja az ajtót, még vagy hat különítményes megy be vele. Fegyverüket szuronyt szegezve maguk előtt tartják. Weisz Bernát bádogos ott áll a konyhában a falhoz szorítva, mellette a fia. Éjjeli ruha van rajtuk, mezítláb, fedetlen fővel. Weisz Bernát maga elé néz, tekintetét nem meri a betolakodókra emelni. Szinte teljesen sötét van. Épp csak pirkad.

 

– Jordán vagy-e, kutya? – üvölt rá Gábor József. – Válaszolj, a kurva anyádat! Jordán vagy-e?

– Nem értem, uram, mi az, hogy jordán? – kérdezi Weisz Bernát bádogos.

– A zsidó kurva anyádat! Dehogynem érted, zsidó! Egy vörös zsidó! Nézzétek csak! Egy vörös zsidó! – Gábor József felröhög, ujjávval keményen bökdösi Weisz Bernát mellkasát, a többiek vele röhögnek. A fiú szemében szikra villan, de nem mer mozdulni. Gábor József ököllel arcon vágja Weisz Bernátot, eltörik az orra, arca jobb oldalára görbül. Vére a döngölt padlóra hull. Szemét elönti a könny. Összegörnyed, amikor a korbács végigvág rajta. Aztán  újra, meg újra. Fia fölé hajol, próbálja védeni apját, így aztán ő is bőven kap az ütésekből.

 

– Nem csináltam semmit, könyörgök, uraim, nem csináltam semmit! A kommunisták tettek tönkre!

– Elég, hogy zsidó vagy , te ganaj! Hogy rohadtatok volna el mind! Szíjjátok a magyar vért, kommunistákkal kokketáltok, hacsak nem vagytok mind azok! Hát, te nem szívod tovább a nemzet vérét, te mocsok!

 

Gábor József kifele indul. A különítményesek mögötte állnak, azok is kifele fordulnak. Gábor József kilép az ajtón.

Weisz Bernát szíve megkönnyebbül. Az orra majd csak helyrejön valahogy. Halkan megköszöni Istennek a kapott verést.

Gábor József megtorpan.

– Ne imádkozz, zsidó, ez nem zsinagóga! – sziszegi háttal a bádogosnak.

 

Amikor Gábor József visszafordul és rálő Weisz Bernátra, a fiú eléugrik. A golyó áthatol a fiún, és apja mellkasában áll meg. Weisz Bernát azonnal meghal. A fiú melléből piros, habos vér szivárog, a poros padlón fekszik, hörög, szemére opálos, szürke hártya kerül, azon át nézi a padlóról a világot, meg a néki integető angyalokat. Még nem dől el megy-e, vagy marad.

 

 

Turós György gazda épp a csizmáját húzza, amikor a lövés eldördül. Felesége összerezzen a csattanásra. A második szomszédban laknak.

Ki kell menni megetetni a jószágot, kiengedni a baromfit. Turós komor hangulatban gombolja ingét. Fejébe csapja a kalapot és az ajtó felé indul.

– Ne menj ki, Gyuri! Várjál! Hátha elmennek.

– Az állatot el kell látni! Nekem nincs félnivalóm – mordul Turós.

– És, ha lelőttek valakit?

– Csak nem! – mondja és behúzza maga után az ajtót. Hátramegy az istállóhoz. Az utcáról behallatszik az üvöltözés, a káromkodás. Turós fejét ingatva, szótlanul rakja a szénát a tehenek elé, zabot a lovaknak. Kihajt-e ma a csordás? Nem normális ez a világ! Egy éve a vörösök, most meg itt a román, meg még ezek is! Magyar, magyarnak farkasa. Mikor lessz itt nyugalom? Az élet nem áll meg! A jószágnak enni kell, a földet meg kell művelni.

 

A Gábor József féle falka éppen a háza előtt megy el.

 

Amint elhaladnak, halkan kopogtatnak az ablakon. Turós felesége rémülten les ki, de látja, hogy csak a szomszédasszonya akar valamit mondani. Arca olyan fehér, mint a meszeltfal.

Résnyire nyitja az ablakot.

– Lelőtték a Bernátot, meg a gyereket! – mondja az asszony. Turós felesége a szája elé kapja a kezét, szeme könnybe lábad. – Úristen! Úristen! – ismételgeti.

– A gyerek még él, de nem merünk doktort hívni. Mellbe kapta. Nem fogja kibírni!

 

Turós György a kúthoz megy, húzza a vizet, hordja be az istállóba. Magot szór a baromfinak. Jön az asszonya, mondja neki, mi történt. Turós keblében feltámad az indulat. Leteszi a vödröt, kezdi feltűrni ingujját. Az asszony ismeri ezt a nézést. Amikor az ura gazsággal találkozik. Amikor bántják a gyengét, a védtelent. Turós magas ember. Erős, mint a bivaly. Ha valakit megragad, Isten irgalmazzon neki. Tudja maga is, milyen erős, kerüli a bajt, nem kötözködő, békés szóval kezeli a vitákat.

– Gyuri, Gyurikám! Legyél észnél, ki tudja, hányan vannak! – párja a karjába kapaszkodik, marasztalja. Turós enged. Nagyot sóhajt, aztán felveszi a vödröt és az istállóba indul.

 

Weisz Hermannak, a bádogos vőjének, nincs egy perce sem, amikor Gábor József bandájával a házában ráront. Először szó nélkül fejbe lövi, aztán az aláhulló testbe még kettőt ereszt.

– Kurva zsidaja! – kiköp. Már nincsenek eszüknél. A vér szaga megbolondítja az osztagot. Szinte mindegyikük belerúg, vagy leköpi a halottat. Hermann felesége kiugrik a szobából, az ajtó felé szalad. Megpróbál kijutni az utcára. Elkapják, ruháját tépik. Kontya kibomlik, sikolt. Aztán enged a szoknya, félig leszakad testéről, szabadul. Rohan végig az utcán, mezítláb, haja lobog és magából kikelve üvölt. – Lelőtték a Hermannt! Lelőtték! –Ekkor már sokan kint állnak a kapukban. Senki nem segít neki. Tudják, hogy zsidó, félnek segíteni. Egyik-másik nem is akarna. Elszalad Turós háza előtt. Megy az apósához, a sógorához segítségért. Nem tudja, hogy azoknak már végük. Turós György meghallja a sikolyt, az utcára rohan. Megfogja a lányt, erőnek erejével behúzza, asszonyára bízza. Azzal sarkon fordul.

 

 

 

Többen látják, amint feldúlva egyenesen a Községházára megy. Kopogás nélkül lép be. A szolgabíró, a jegyző, meg a három képviselő ül ott az asztal körül. Arcukon tehetetlenség és félelem.

– Mégis mi folyik itt! Kik ezek a fegyveresek, akik törvény nélkül, a maguk szeme láttára válogatás nélkül ölik a népet? Hát milyen emberek maguk? Itt ülnek gyáván, bezárkózva? Ez gyalázat! – kéri számon Turós.

– Turós, nem tehetünk semmit! – szól a szolgabíró, rendreutasítja. – Hiába követelődzik itt! Statárium van.

– Miféle statárium? Ki rendelte el? Ki hirdette ki? Kik ezek a jöttment, bandába verődött állatok? Egyszerűen lelőtték Weisz Bernátot, meg a fiát, aztán a vőjét, a Hermannt! Korbáccsal ütik az útjukba kerülőket. Maguk meg itt lapítanak! Meddig várnak? Hányat hagynak még kivégezni? – hatalmas öklével az asztalra csap.

– Ezek itt Prónay kapitány emberei. Horthy Miklós kormányzó úr felhatalmazta őket a rendrakásra. Mit akar, Turós? A Lenin fiúkat jobban kedvelte? Jobban teszi, ha befogja a száját és szépen hazamegy innen! – utasít a jegyző lekezelőn.

– Maga csak hallgasson! Sose volt férfi, csak egy kis mihaszna! Mórikálja magát, okoskodik, de ha tenni kell, elbújik, mint a patkány!  Maga itt a törvény, vagy nem? Hát, akkor csináljon törvényt! Maguk meg – legyint a három képviselőre –, mivégre ülnek itt! Mintha lett volna valaha egy értelmes gondolatuk! Elöljárók! Na, szép elöljárók maguk! Gyáva férgek mind!

 

Amazok lesütik szemüket. A szégyen, az szégyen, mindegy milyen cifra ruhába bújtatják.

 

– Én ezt nem hallgatom tovább! – a jegyző székét borítva felugrik. – Mi maga Turós, kommunista? – Kirohan a teremből.

 

– Turós, üljön le! – üt meg békülékenyebb hangot a szolgabíró. – Higgye el, sajnálom! Nincsenek eszközeink, nincsen erőnk. Ezek nem hallgatnak ránk! De, legalább keresztényeket nem bántanak. Jobb, ha megvárjuk békében, amíg elmennek.

– Békében! Az Isten verje meg magukat! – szól elkeseredetten Turós. – A maga tetőjét ki bádogozta? Ki foltozta meg a vödrét, ha kilyukadt? A Weiszéknek már az üköregapjuk is Ozorán lakott. Az is zsidó volt, ez is az volt. Mit számít ez? A szomszédom, falumbeli, böcsületes ember. Ki lesz a következő? Akire ráfogják, hogy vörös? Hát miért nem emelnek szót legalább!

 

A szolgabíró már nem tud válaszolni, amikor beront a négy különítményes. A vézna kis jegyző Turósra mutat. – Ez védi a zsidókat!

 

Ráugrik a négy katona, egy husánggal az egyik tarkón üti. Turós megszédül, elesik. Kezét hátrakötik. Felrángatják, aztán korbáccsal végigverik a falun a templom elé, ahol Prónay éppen früstökjét fogyasztja. A gesztenyefák alatt megterített fehér abroszon rántotta, fehér kenyér, kolbász, szalonna, bor. Prónay középen ül, mellette néhány hadnagy, főhadnagy. Már ittasak. Csatjaik villognak a reggeli napsütésben, csizmájuk poros és véres. Az asztaltól alig tíz méterre egy embert kötöznek egy lócára. Éppen botozni készülnek. Turós szemét beverték. A vér miatt nem látja kit ütnek.

– Ez az? – kérdi Prónay és lovaglópálcájával Turósra mutat. – Ez védi a zsidókat?

– Ez, kapitány úr!

– Talán zsidó maga? – szól Prónay. – Minek ugat maga a zsidók dolgába! Kap egy kis leckét, hogy többé soha el ne feledje, hogy a zsidó, az zsidó, a magyar, meg magyar. Nem keveredünk.

 

Prónay int a fejével, a különítményesek egy csoportja Turóst egy ló mögé vezeti. Közben megérkezik a felesége, három másik asszony próbálja visszatartani, hasztalan.

– Hát, milyen magyarok maguk! – kiállt. – Az Isten verje meg magukat! A dolgos magyar embert ütik? Vérét veszik? Mit akarnak az uramtól?

Feláll Prónay, elébe lép.

– Ez a te urad?

– Az enyém.

– Na, majd kis idő múlva visszakapod. Mostan iskolát kap. Úgy látszik, kimaradt neki néhány magyaróra.

Az asszony kiköp a kapitány elé. A lovaglópálca láthatatlanul suhan, az asszony arcán vékony csíkban kiserken a vér.

 

Turós kötelét a nyereg végéhez kötik. Alig lát valamit a vértől, amikor meglódul a nehéz csataló. Másik három katona is nyeregbe pattan, rá-rá vágnak korbácsukkal a hátára. Egy darabig lépésben mennek, aztán amint kiérnek a falu szélére, már ügetésre fogják. Turós már nem bír lépést tartani, hasára esik, keze a feje fölé feszül, válla majd kiszakad. A kövek, a kóró pillanatok alatt véresre hántják a bőrét. Rövidesen leszakad róla az ing. Amint kiérnek a rétre sarkantyúznak, vágtába ugratják a lovakat. Turós tüdejéből kiszorul a levegő, először a bőre, aztán a húsa is leválik, hasizmain csúszik. Elveszti az eszméletét. Majd' tíz kilométert húzzák, egészen Felsőnyék határáig. Közben kurjongatnak, versenyeznek. A lovak háta habos, mire végre megállnak egy marhaitatónál. Az egyik vizet húz, a vájúba önti, hogy a lovak igyanak. Aztán húz még egyet, azt Turósra önti. Az már nem tér eszméletére, csak nyögni tud. Akkor aztán négyen nekiesnek, verik a korbáccsal, rúgják ahol érik a már mozdulatlan testet. Nem beszélnek, dől róluk az izzadtság, szuszognak, kapkodják a levegőt. Mikor Turós már nem lélegzik, nem ad hangot, levágják a kötélről. Egy a lábát fogja, egy a vállánál emeli, aztán beledobják a kútba. – A szukafattya! Most megtanulta!

 

Amikor aztán elvonulnak, az asszony két falubelivel Turós keresésére indul. Csak késő délután akadnak a kútba vetett holttestre. Szekéren viszik haza. Tóth Gyula lelkész imát mond felette. Weiszékhez kántort hívnak. Másnap eltemetik őket. Csak a Weisz Hermann felesége marad zsidó Ozorán. Egy hónapon belül elköltözik.

 

A jegyző két vármegyei hivatalnokkal egyetértésben betemettette a Felsőnyék határában lévő  kutat közegészségügyi okokra hivatkozva. A jegyzőkönyv szerint, dög volt benne.

 

 

Orci, 2021.május 5.