Édes kiskutyám!
Aki szereti a kutyákat, az ismeri az érzést, amikor nincs tovább – kutya kell! Lili is eljutott erre a szintre, különösen az után, hogy a kisebbik fia folyton szomorú volt…
Hathetes korában került hozzájuk. Rendkívül bájos kiskutya volt, barnás bordó szemével szomorúan, de bizakodva nézett rá, mély, ösztönös hűség sugárzott belőle. Messzi tájak, kozmikus bölcsesség, szabadság…Hogy nem fajtiszta pointer, az talán csak a fülén látszott: az egyik felfelé meredt, a másik lekonyult. Amolyan „fülem erre, fülem arra” kutyus volt, mint az a nyuszi rajzfilmfigura.
Lili azonnal nagyon megszerette. Csak a szomorú tekintete, az zavarta, szerette volna, ha ez eltűnik. De hiszen most választották el a családjától, ez lehet az oka – gondolta. Tulajdonképpen velük is ez történt akkoriban: otthont, sőt hazát cserélni kényszerültek, így nekik is sok mindenki, sok minden hiányzott. Például a régi kutyájuk. De albérlőként nem álmodozhattak új négylábú barátról. Mégis, most néhány perc alatt úgy döntött, hogy a piacon váratlanul felkínált kis ebet hazaviszi – a nyolcadik emeletre. Mindent tudott: hogy lakásba nem való kutya, hogy a szobatisztaságig eltelik majd némi idő, hogy a férje első szava az lesz, vigye vissza oda, ahonnan hozta –, de azt is tudta, hogy a fiainak nagyobb örömet itt és most nemigen szerezhet. Ez győzött benne. Akkor nagyobbik fiukat, aki tíz éves volt, még nem tudták véglegesen magukkal hozni, otthon maradt a nagymamával egy vajdasági kisvárosban, Temerinben, még egy évig. Csak ritkán találkozhattak, és ebbe a három éves öccse bele is betegedett. Lili úgy hitte, egy kutyus segít legyőzni a kisfiú folyamatos bánatát.
Felvitte a kis pöttyöst, odatette az ajtójuk elé, majd becsengetett, és ellépett a bejárattól. Nagyobbik fiuk is éppen itt volt, szünidő volt az iskolájában. Ő nyitott ajtót. Leírhatatlan pillanat! Az első másodpercek meglepetés okozta szótlanságát olyan üdvrivalgás váltotta fel, melyet sokáig nem felejtenek el, még így, sok-sok év után sem, és talán Szimat sem. Ez lett a neve. Szimat. Mert még aznap kiderült róla, hogy szokatlanul jó orra van, és állandóan szimatol.
Szimat azután „emberibb” körülmények között nőtt fel, mint amilyet egy nyolcadik emeleti másfél szobás lakás nyújthat. Három hónapos korára már falun éltek, kertes házban. Mindannyian nagyon szerették, pajkos jószág volt, imádott játszani, a labdáért egyenesen habzott, a locsolócsőnek sem tudott ellenállni, mindig odacipelte gazdái elé, és a tudtukra adta, hogy szeretné, ha locsolnának. Akkor aztán teljes erőbevetéssel harapta a vizet, és nem tudta, mikor elég. A család is együtt volt végre, úgyhogy igazán volt miért örülniük. Csakhogy Szimat szemében továbbra is megmaradt a szomorkás csillanás. Lehet, hogy ettől volt olyan kifejező a tekintete. Beszélt vele. Nem minden kutya szemében látszik ennyire a hűség. Legalábbis Lili ezt látta benne, a végtelen hűséget, ragaszkodást, odaadást. Ezt a kutyust Lili szinte annyiszor ölelgette, szeretgette, babusgatta, mint a gyermekeit. Egyszerűen muszáj volt.
Kb. egy éves korára kedvező alkalom kínálkozott a kiképzésére. Csupa német juhász, dobermann, dog meg rottweiler volt a csoportban, Szimatot mindenki megmosolyogta. De nem sokáig nevettek rajta, ugyanis a kiképző nagyon elégedett volt vele, nem győzte csodálni tanulékonyságát és a szaglóképességét. Igaz, hogy nagyon szertelen volt, mint afféle fiatal kan, de a nyomkeresésben lefőzte minden csoporttársát.
Időközben új lakókörnyezetükben megneszelték, hogy az új család állatbarát, főleg Lili diákjai, mert sokat beszélgettek ilyesmiről. Hamarosan ellátták a tanárnőt macskákkal, nyulakkal, sérült madarakkal, sünökkel, amit csak el lehet képzelni, kérték, hogy ápolja, gyógyítsa meg őket. Váratlanul még két kiskutyát is kaptak, 6-7 heteseket. Kezdődött a bonyodalom. Az udvar – amely egyúttal a virágoskert is – csatatérré változott. Ennyi állatnak túl kevés volt a hely. Látván ezt egyik szomszédjuk, felajánlotta, hogy átsegíti őket a nehéz időszakon, amíg a kiskutyák egy kicsit nagyobbakká nem lesznek, vagy esetleg továbbajándékozzák őket. A szomszéd őrszolgálatot teljesített a városban a piacon, és azt mondta, ott még hasznát is tudná venni ennek az okos kutyának. Liliék elfogadták az ajánlatát, a másik két kutyus érdekében, úgy gondolták, ez a pár hét nem okoz gondot Szimatnak. A férfi csupa jókat ígért, azt mondta, mindennap elmondja majd, hogy van a kutya, és kb. egy hónap múlva vissza is hozza. Így azután egy októberi vasárnap délelőtt a család elbúcsúzott Szimattól. Furcsán, szomorúan nézett rájuk, amikor a szomszéd betuszkolta a csomagtartóba. Noha úgy váltak el, hogy Szimat majd hamarosan visszajön, mégsem tudták megállni sírás nélkül. Mintha csak érezték volna gyorsan bekövetkező, szomorú sorsát. Lili nem élhet annyit ahhoz, hogy a szívszorító, kegyetlenül fájdalmas érzést, amely akkor tör rá, ha Szimat eszébe jut, valaha is elfelejtse.
A szomszédtól rendszeresen kérdezgették, hogy van a kutyus, mit evett aznap, milyen mutatványokat vitt véghez. Mindig megnyugtató választ kaptak.
Egy alkalommal aztán éppen a piac felé volt dolguk, gondolták, mégis meglátogatják a pöttyöst, mert már nagyon hiányzik. Úgyis azt tervezték már, hogy nemsokára hazaviszik, mert az egyik kiskutyát elajándékozták, és a másikra is volt jelentkező. Amikor kérdezősködni kezdtek a piacon szomszédjuk felől, meglepődve hallották, hogy pár hete nem dolgozik ott. Pár hete? Rémülten kérdezték a piaci büféseket, hogy mit tudnak a pöttyös kutyáról. Rosszat sejtettek. November első hete volt, jeges esők estek folyamatosan, szél és fagy gyötörte a természetet. Az emberek azt mondták, látták a furcsafülűt, ott fetrengett sokáig egy körbezárt, fedetlen területen, étlen, szomjan, a szennyvizet nyalogatta. Ők nem mertek hozzányúlni, azt hitték, beteg, netán veszett. Szerintük valahogy kiszabadulhatott, de inkább elpusztult.
Nem. Nem lehet ezt az érzést leírni. Kimondhatatlanul fájt. Lili minden porcikája érezte Szimat fájdalmát, azt, amit átélt, amikor csak arra gondolhatott, hogy hol van az ő gazdija. A gazdija, aki cserbenhagyta. Csakis ő volt az oka. „Mit tettem? A kutyámat, aki a nehéz időkben boldoggá tett minket, hagytam szörnyű körülmények között elpusztulni” – csak erre gondolt Lili. Nem tudott a lelkiismeretével megbirkózni. Állandóan Szimat szomorú tekintetét látta maga előtt. Nem volt sem éjjele, sem nappala, nem tudott beletörődni. Két nap múlva találkozott a szomszéddal. Amikor számon kérte rajta Szimatot, rendesen kiröhögte őt, mondván, az csak egy kutya, ő pedig nem tartozik neki beszámolni arról, hogy munkahelyet váltott.
Attól kezdve Lili szinte eszelősen kutatott Szimat után. Minden délután ott téblábolt a piac környékén, hívta, kereste a kutyát. Bement a büfébe, kérdezősködött, italt fizetett boldog-boldogtalannak. Még a környék lakóházaiban is érdeklődött, hirdetéseket ragasztott ki mindenfelé. Végül meglelte. Igaz, többé nem lehetett az övék, de úgy érezte, ezt meg is érdemlik. Egy férfi, aki a piaci büfében dolgozott, nem bírta már látni, hogy Lili hogyan kesereg. Elárulta neki, hogy ő mentette meg Szimatot. Csak nem akarta megmondani, mert félt, hogy akkor elveszíti. Ugyanis egy másik településre vitte őt el szüleihez, akiknek, miután a kutya meggyógyult, és az idős házaspár helyrehozta, életet, vidámságot vitt a hétköznapjaikba. A fiuk félt, hogy Lili elvenné tőlük a kutyát. Csak miután látta, hogy heteken át képtelen beletörődni kutyája sorsába, és nap mint nap odament és kérdezősködött, kereste, akkor mégis megszánta a nőt. Lili a szavát adta, hogy nem veszi el tőlük Szimatot, csak engedjék meg, hogy még egyszer láthassa.
Összesen három hónap telt el ama októberi vasárnap délelőttől. Nem vitt magával senkit a családból. Amikor leparkoltak a megmentővel a ház előtt, már meghallotta Szimat hangját. Reszketett a térde. Benyitott a kapun, és lassan ment a hang irányába. Meglátta a körvonalait a kerítésen túl. Haladt feléje, és könnyes hangon szólítgatta. A kutya észrevette. Hirtelen hangtalan-mozdulatlanná dermedt, majd a szokásos ugrálós örömujjongása, üdvözlése helyett Lili lábához kuporodott, és sírt. Igen, sírt. Nem lehet másként mondani: Szimat sírt, és a nő is sírt. A kutya olyan hangokat hallatott, amilyet Lili még sosem hallott. Nem törődött a sáros mancsaival, csak ölelte hosszú percekig. Nem tudta, megbocsátott-e neki. Talán igen, mert azután nem tudta magát többé féken tartani, s hol rá, hol pedig megmentőjére ugrált. Az idős házaspár egyre csak azt kérdezte: „Ugye, nem tetszik elvinni?” Hogyan is tehette volna? Noha a legszívesebben ölbe kapta volna, be az autóba, és huss, haza! De éppen ez az, amit nem tehetett. Ennél nagyobb, fájdalmasabb és tanulságosabb leckét nem is kaphattak volna kutya-témában. Csak hálásak lehettek az idős házaspárnak, hogy Szimat él. Megtanulták a leckét. Azóta az egész család arra törekszik, hogy segítsen az állatokon, amikor csak teheti, akármilyen formában.
Liliék kislánya valamikor ebben a nagyon szomorú időszakban vált lélekből apró magzattá, vagyis már szíve alatt hordozta őt, amikor Szimat után kutatott. Csak még nem tudott róla. Ő hozta el nekik néhány hónap után az újabb boldogságot. Ahogyan cseperedett, mindig ügyeltek arra, hogy a természettel, az állatokkal, a növényekkel harmonikus kapcsolatot alakítson ki, igazi állatszeretővé, természetbaráttá nevelték őt is. Szimatról azonban nem meséltek neki soha. Egyszer, kezdő tini korában, családi fotók nézegetése közben az egyiken meglátott egy kutyát. „Ő Szimat?” – kérdezte. Mindenki meglepődött, kérdezték, honnan tudja. Azt felelte, sokszor álmodott róla…