A leànyka gyenge szandàlban futott az erdőben. Alig vèdte a talpát. Szürke ruhàja, a tèrdét simogatta, mintha vigasztalni akarnà, a kis vigasztalhatatlant. Egy faluszèli nàdtetős hàzbòl menekült el, melynek tetejèn, mèg a nàd is ùtàlt lakni. Ott èlt a szüleivel, akik nem csak a munkàt kerültèk, de őt is. Csupàn akkor mentek közel hozzà, amikor bántották, verték, testét-lelkét.
Igazàn "gondos szülők" voltak. Odafigyeltek a verès csìnjàra - bìnjàra.
Hogyan kell ütni, hogy ne maradjon nyoma. Ha mègis nyoma maradt, megtanìtottàk neki, mikor, mit hazudjon másoknak ezekről a nyomomról. Például; elesett az udvaron szaladgàló tyùkban. Elcsùszott a jègen, az àrokparton, amikor àt akarta ugrani a kis ügyetlen.
Nèha tènyleg ügyetlen volt. Ezen a napon a legügyetlenebb.
Az anyja elküldte a falu kisboltjàba "kisüvegesért." A kisüveges volt az egyik főszereplő az èletèben. Akkoriban, mèg gyermekek is vàsàrolhattak ilyesmit, ha volt nàluk forint. A leányka, sosem értette, mièrt kapott az ilyen vàsàrlàsok előtt, annyi kedves szòt. "Csillagomnak"- is szòlítottàk ès ilyenkor vehetett magànak pillecukrot is.
Tudta mekkora àrat fizet majd a pillecukorért, mire kiürünek otthon azok az üvegek...
Mègis örült, ha elküldték a boltba. Szeretett ènekelni. Amikor tehette ènekelt. Olyan dalokat, amiket èpp akkor talàlt ki. Minden bizonnyal nem lehetett szèp hangja, mert otthon az éneklésért is ràszóltak.
- Te! Ne kornyikàljàl màr! Nem tudsz csöndben lenni?!
Beszèlni is szeretett volna. Főleg kérdezni, mi miért van úgy, ahogy. De azért is leszidták.
- Ne povedáljál már! S akkor is, amikor nevetett. - Síràs lesz a vège!
Így megtanult csöndben lenni ès nem nevetni. Egyedül a sìràs volt az, amiről nem tudtàk leszoktatni.
Valahogy a könnyei, bölcsek is voltak. Megvàrtàk az estèt.A lefekvès idejèt. Talàn szerettèk a kisleàny pàrnàjàt, mert arra folyt ki a legtöbb könnye...
Egyszer egy "fölnőtt" azt mondta neki; a sìràs szèpíti az arcot.
Ez gyakran eszèbe jutott èjjelente. - Felnövök ès szèp leszek. Majd belèmszeret valaki és elvisz innen messzire. Oda, ahol nem lesz több verès, sem részegsèg.
De messze volt még a felnőttkor. Az egyik borús a napon a legmesszebb.Az anyja elküldte a boltba, mint màskor. Egy kisüveges pálinkáért. Hazafelè jövet, mindig lassan jött. Pedig ilyenkor kedvesen megkèrtèk: -Siess haza Csillagom!
Mintha őt vàrnàk vissza, nem is a pàlinkàt. Otthon mindenben szòt fogadott. De kinn az utcàn, szabad volt A fàk miatt. Szerette a fàkat. A jàrda mellett sorakoztak. Úgy èrezte, a fàk is szeretik őt. Megsimogatta a törzsüket ès elnevezte őket egyenkènt. Pl. Borzas, Tüskès, Törzsike, Mókás. Volt egy fa, amelyiknek sokáig nem tudott nevet adni. Nem hasonlìtott semmire, csak önmagàra. Fa volt. Jòsàgos fa lehetett. Szerettèk az ènekesmadarak is. Madàrdaltól zengett. Így lett a neve: Muzsikàs. A kislány is ènekelt a madaraknak. llyenkor öröm jàrta àt. Úgy èrezte meghallgatjàk. Ezen a napon mègis, Muzsikàs miatt kellett menekülnie. Vitte haza a kisüvegest ès ènekelt. Közben azt jàtszotta, hogy Ő egy repülni tanuló kismadàr. Emelgette a karjàt oldalra, de túl közel csapkodott Muzsikàshoz, ès a tàskàja, a kisüvegessel együtt - a fànak csapódott. Összetört. Ilyen mèg sosem törtènt.
- Anya majd újra elküld. Hozok màsikat, nem lesz baj. - gondolta.
Baj lett... Soha ilyen dühösnek nem làtta mèg az anyjàt. Elfutott előle az udvari fèszerbe és belülről magàra zàrta.
- Egyszer úgyis ki kell jönnöd "azanyàdúristenit!" - ordított az anyja.
Különös dolog a düh. Elönti az agyat és nem mindig tudja mit beszèl az ember. Sajàt magàt is kèpes szidni.
- Majd megkapod a magadèt! Ennyit nem lehet ràd bízni! - zengett az udvar a haragtól.
A kisleány nem tudta milyen erő jàrta àt. Csak azt, hogy most az egyszer, nem kèri a magàèt! Megszökik.
Megvàrta, amíg bement a hàzba az anyja ès futott, ahogy a làbacskái bírták. Egyenesen az erdőbe,
a fák tengerébe. Ott a fák olyan közel âlltak egymáshoz, ahogyan az emberek ritkán. Egyszerrre hajladoztak az erősödő szèlben. Most nem volt ereje énekelni.
Leült egy korhadt fatörzsre, csak akkor vette észre a vadàszlest.
Vágyakozva nézett fel rá.
- Madàr szeretnèk lenni és felröpülni a Göncölszekèrre, vigyen el jó messzire! Erre vágyott. Felmàszott a létràn a vadàszlesre.
Szèttàrta a karjait, behunyta a szemét. Elkèpzelte, hogy odarepül, ahovà nem érnek el a pofonok, a szidalmazás. Nem vette észre a korhadt deszkàt, aminek csukodt szemmel nekitàmaszkodott. A deszka reccsent egyet ès ő lezuhant. Belecsapódott a földbe.
Dermedt csönd lett. Mintha meghaltak volna a hangok. A szèl sem mozdult. A madarak elhallgattak. A fàk nem susogtak.
Eközben a Kisleàny azt èrezte; egy ragyogó alagútban repül. Inkàbb siklott előre.
Nem tudta àlom ez, vagy valòsàg? Könnyű volt ès szabad. Mintha fènyből lenne. S az alagùt körülötte, àtlàtszò szivàrvànybòl. Gyorsan haladt. Körös - körül a csillagok. Àtrepült közöttük.
- Ti sokkal szebbek vagytok ilyen közelről, mint a Földről - gondolta. Egyszer csak lentebb, meglàtott egy mezőt.
Tèrdig èrő, hullàmzò, dùs, selymes fűvel. Magas, szìnes mezei viràgokkal.
Minden szàlat ezüstös fèny vett körbe. Egy fènyrèt volt. Lassult a röpülèse, majd kilèpett az alagútból.
Soha nem èrzett ilyen èdes illatù levegőt. Az égen, egy olyan Napot làtott, ami nem bàntotta a szemèt. Nem ègetett, csak melengetett.
Előtte a mező közepèn, egy boltíves kapu àllt. Fàbòl. Jòval magasabb tőle. A boltìvre rátekerőzve, valami gyönyörű, dùs, zöldlevelű növènyzet, aminek hòfehèr viràgai voltak.Hasonlatosak a lòtusz viràgaihoz.
Egyszer csak megszòlalt a Nap:
- Ki fog nyìlni a kapu ès Te àtlèphetsz rajta kisleàny, ha szeretnél. Akkor többè, nem fog bàntani senki. Odaàt a kapun túl, bèke vàr.
A gyermek elgondolkodott:
- Nem lesz több szidás. Éjjeli sìràs. Nem lesz több verès, sem alkoholos cigarettafüst. - Amitől màr forgott a gyomra. - Bàrmi vàr is odaát, csak jobb lehet. Mègis, mielőtt megmozdult volna a làba, vàratlan szomorúság markolta meg a szìvèt. Erősebb volt minden eddiginél. Eszèbe jutottak a szülei.
- Odaàt, nem lesz anya sem, apa sem.
Ekkor ràjött, mennyire is szereti a szüleit. Így is, minden borzalmas tettükkel. Nèha jòzanok és ràmosolyognak.
- Olyankor biztosan hiànyoznèk nekik. Kire mosolyognànak? Hisz egymàsra sosem szoktak.
Különös dolog a gyermeki szív. Törékeny, mègis erős. Akkor is kèpes a szeretetre, ha semmi oka nincs rà.
A fölnőtteknek ehhez ok kell. Okkal szeretni könnyű. De ok nèlkül, csak a tiszta lelkek tudnak. Jónak maradni az embertelenségben; ez az igazi erő.
A gyerekek erősek egy darabig. Aztàn hirtelen törnek el, amikor elfáradnak a bánatokban. Nos, belőlük lesznek azutàn, a meg nem èrtett fölnőttek...
Ezért hiszem, hogy a fölnőttek legelső kötelessège, az kellene legyen ezen a Földön, hogy vigyàznak a gyermekek szívère. Mint egy èrtèkes edènyre. Megtölteni szeretettel, hogy soha ne törhessen össze. Ez megfordítaná az Emberisèg sorsát.
A Kislàny szemèből forró könny fakadt.
- Haza kell mennem. Keresni fognak. - Mondta a Napnak.
S ekkor hirtelen, újra ott talàlta magàt a földön, a vadàszles előtt összetört kis testében. Mozdulni nem bírt,de valami mègis fölemelte. Kinyitotta a szemèt ès azt hitte mèg àlmodik. Az édesanyja tartotta a karjaiban. A tàvolban mentőautó hangja hallatszott...
- Bocsáss meg Kincsem! - Suttogta az anyja. Közben a könnyei, mostàk a kislàny vèrző arcàt.
Egy teljes napig keresték őt a szülei. Addig feküdt ott, eszméletlenül, mire ràtalàltak.
Az àlmok vilàgàban, ez nem tűnt annyi időnek. Ott megáll az idő.
Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy ezek a szülők, örökre kijózanodjanak.
Azóta eltelt több èvtized. Ma màr a kislàny, szerető feleség és anya. Az egykor iszàkos szülők, ma boldog nagyszülők. Hogyan törtènhetett ilyen csoda? Hisz bàrki, aki sajàt àrtó hajlamait legyőzi, csodàt tesz önmagàval.
Ezt a csodát, egy Kisleàny is segìtett megteremteni. Amikor, ott az àlmok kapujàban ùgy döntött, àldozatot hoz a szeretetèrt.
Az lelkeket, làthatatlan fènyszàlak kötik össze. Ha hàtat fordítunk egymàsnak, a szàlak elszakadnak. Ha egymàs felè fordulunk, a szàlak zengenek, akàr a hegedű húrjai.
Bármilyen tàvol vagyunk valakitől, megèrezzük, ha valaki felènk fordìtja a szìvèt. Azt is, ha elfordul tőlünk.
Akkor ott a szülők, megérezték a gyermekük hívását, szeretethullàmait, ezen a húron keresztül. Ez megvàltoztatta az egèsz hàtralèvő èletüket.
Bàrcsak minden összetartozó húrpàr, egyszerre zengene, ès sosem szakadna el!
Ez lenne a legszebb hàttèrzene az élethez.
.