Évike
1.
Piroska egész testében megremegett, amikor a vetélő, nem tudni, miért, kirepült a bordaládából, és súrolta a hasát, amely már igencsak odaért a szövőgéphez. Úgy számolta, hogy még egy bő hónapja van a szülésig. De most nagyon megijedt, féltette a kis ismeretlent, a legkisebbet. Igazából őt már nem tervezték – ugyan lehet, hogy a nővérét és a bátyját sem, hisz amikor a kisfiú megszületett, Piroska még csak 18 éves volt.
Karcsika és Esztike. Ez így jó, egy fiú, egy lány – kell ennél több az ilyen nehéz időkben? A második világháború zajlott éppen, és nekik fogalmuk sem volt arról, mikor lesz vége. Feltalálták magukat, mert fiatalok voltak, és a gyötrelmes körülmények ellenére boldogok. Pista sok mindenhez értett, már érett férfi volt a maga 26 évével, több mesterséget is kitanult, most cipész volt, és a kertet is művelte. Valójában ő volt otthon a kicsikkel, mert Piroska munkát kapott a helyi szövőgyárban, az pedig többet hozott a konyhára. És akkoriban a szülési szabadság kerek hat hétig tartott!
De most tényleg nagyon megijedt, hívatta a művezetőt, hogy ki kell mennie, mert úgy érzi, baj van. Fogta a hasát, és sietett a mosdóba, közben arra gondolt, hogy igaza volt Pistának, amikor kérte, hogy ne dolgozzon már a szülésig. Most mi lesz? A vénasszonyok épp a minap mesélték a kertben, hogy ha egy anyát valamilyen sérülés ér, amíg viselős, akkor a gyereknek ugyanazon a testrészén csúnya nagy anyajegye lesz! Nehogy már, gondolta Piroska, az első kettő olyan szép, egészséges gyerek! Pedig most a vetélő megütötte a hasát, még szerencse, hogy nem állt bele, mint a múltkor annak a nagyon pletykás öregasszonynak a nyakába! Csúnya látvány volt, már el is temették… Ez egy ilyen munka, veszélyes, folyton oda kell figyelni. Mert most a gépek már nagyon régiek, és a gyárnak nincs pénze karbantartani, háború van, kész. Ezt mondják, amikor a szövőnők panaszkodnak.
Piroska beért a mosdóba, de már akkorra a magzatvíz meg elfolyt. Még szerencse, hogy nem az első gyerek, így megőrizte a lélekjelenlétét, sejtette, hogyan tovább. Csak éppen mégsem tudta, mit csináljon. Valahogy haza kellene jutni, meg szólni a bábasszonynak – ilyen állapotban azonban ő egyiket sem tudja megtenni. Egy régi biciklivel járt dolgozni, de most mihez kezdjen vele? Üzenni kellene Pistának. Mert az már biztos, hogy a kicsi elindult! És akkor az első száraz fájással Piroska körül megfordult a világ, valahol a mosdó és az üzemhelyiség között elájult. Talán nem feküdt sokáig a földön – még szerencse, hogy június volt és meleg –, egy másik szövőnő, aki arra járt, észrevette, és szaladt segítségért. Kemény szigor, vasfegyelem volt a gyárban, német tulajdonos, szerb főnök – magyar munkásasszonyok. A gépeket nem lehet leállítani, csak mert egy nő szül – de valahogy mégis mindenki segíteni akart. Egy ember Pistáért szaladt, egy másik tiszta holmikért, vízért, a harmadik bábáért, és így tovább, mindenki azon volt, hogy itt aztán már több baj ne legyen. Piroskát betámogatták egy nem túl steril pihenőhelyiségbe, ahol egy priccsszerű fekhely is volt. És Évike, akinek járt volna a kilenc hónapos jólét, a teljes kifejlődés lehetősége, nyugalmában megzavarva, illő kínlódással, tiszteletre méltó hangerővel látta meg a napvilágot. Azazhogy…
2.
Lábát himbálva ült a kislány a várószobában, a fehér fapadon. Nagyon félt az ismeretlentől. Anyukája kezét szerette volna fogni, de anyu rá sem figyelt, talán ő is félt.
Nagysokára szólították őket. A szoba, ahová beléptek, sötét volt, csak egészen kicsi fény szűrődött be valahonnan. A kislány szíve hangosan dobogott, egész teste remegett. Az orvosnak komoly, mély hangja volt, de nem kellemetlen. Kézen fogta a kislányt, és odavezette egy műszerhez. Hosszasan vizsgálta, közben tréfálgatott. „Nézd, azok a legyek karöltve sétálgatnak a falon.” A gyerek félelme lassan enyhült, már nem reszketett annyira. Végül az orvos felállt, s a kislány hosszú haját simogatva az édesanyához fordult. A két felnőtt sokáig beszélgetett, de ő abból csak annyit jegyzett meg, hogy szemüveg. Tehát szemüveget kell majd hordania. Vajon meddig? A szemorvostól egyenesen a szemüvegkészítőhöz mentek.
Hazafelé menet, a házukhoz közeledve, a kislány észrevette, hogy testvére és barátnője kint játik. Várta, hogy majd odaszaladnak hozzá. Nem tették. Csak álltak, és nézték, ki az a szemüveges lány. „Nem ismernek meg” – nevetett magában a kislány, tetszett neki, hogy ő most más, mint a többi gyerek. Ez az érzés azonban nem sokáig maradt meg. Hamarosan egészen mást tapasztalt.
Másnap óvodába ment a testvérével. A többi gyerek azonnal csúfolni kezdte. Egyikük azt mondta rá, cvikkeres, és, noha biztosan azt sem tudták, mit jelent, a többi is rázendített, kórusban kiabálták, hogy cvikkeres, cvikkeres… Aznap senki sem akart vele játszani. És később sem. Mert ő már nemigen mert labdázni, ugrándozni, félt, hogy leesik a szemüvege. Egyszer a terem játéksarkában talált egy kis tükröt. Az egyik oldala nagyított, a másik kicsinyített, torzított. Amikor belenézett, elszörnyedt saját magától, hogy milyen csúnya. A kerek, drótkeretes szemüveg a megnagyított arcon ijesztő volt. Szinte ordítottak a nagy karikák rajta.
Azontúl hiába mondták a szülei, vagy bárki, hogy milyen jól áll neki, soha többé nem hitte el. Senkinek…
3.
Az asztalon dobolt az ujjaival. Nem valamiféle ritmust, csupán ideges volt. Egyedül csak ő ült. A terem telve táncoló párokkal. Mindenki vidáman, önfeledten mulatott. Valaki hangosan énekelt, mások kacagtak. Csak neki volt rossz a kedve – senki sem kérte fel táncolni.
Közeledett az éjfél. Már rég hazament volna, de nővére és fivére nélkül nem mehetett, mert sötétben már szinte semmit nem látott. Ők bezzeg szünet nélkül táncolnak! Nem foglalkoznak az ő bajával! A nővérét kézről kézre adják a fiúk. Persze, hiszen csinos, és mindig jó kedvű, kacér. Pedig ő sem csúnya, de a szemüvege elriaszt mindenkit. Titokban szerelmes egy fiúba, aki most is itt van: a zenekarban fújja a harsonát.
Csak ült szomorúan, lehajtott fejjel. Nem mert a zenekar felé nézni. Tudta, hogy a fiú látja ezt. Visszhangoztak fejében anyja szavai arról, hogy egy szemüveges, alig látó lány senkinek sem kell, mert a fiúknak nem tetszik, ezért ő sohasem fog férjhez menni. Lám, ez máris igaznak látszik. Kibuggyantak a könnyei, gyorsan ki kellett jutnia a teremből, de csak nehezen tudott átfurakodni a táncolók között. Hallotta, hogy a fivére utána szól, de nem állt meg.
Kint sötét és hűvös volt. Egy pillanatra megtorpant: a nővére egy fiúval kacarászott a közelben. Tovább sietett, egy terebélyes fa mögé bújt, ott zokogott. Úgy érezte, nem éli túl ezt a szégyent, ezt a kudarcot. Miért is jött ide? Maradt volna otthon! Milyen jövő vár rá? Örökké a szüleivel fog élni? Csak sírt, és sírt, már hangtalanul, reménytelenül, és végtelenül szomorúan… Váratlanul egy kéz érintette meg a karját. „Ne sírj, Évike!” – szólalt meg a harsonás fiú. A meglepetéstől rögtön meg is feledkezett a sírásról. A fiú átölelte, s ő mohón kapott ezen a védettségen, és sokáig szótlanul így maradtak, a vastag fa oltalmában.
Később kézen fogva mentek vissza a táncterembe…
4.
Évi szülőértekezleten van. A lányáén. Összesúgnak mögöttük, nézd, a lánya vezeti, nahát, a gyerek is bent lesz? De Évit nem érdekli, valamennyire megedződött már. Nem számít, ki mit mond, mert ő igenis férjnél van, igenis van egy lánya, akiért mindent, és még annál is többet megtesz, és igenis okos: mindent megtanult, ahhoz, hogy ne kritizálhassák. Senki. Az anyja se. Mos, főz, vasal, gombot varr fel, zöldséget aprít, becsomagolja a kislánya tankönyveit, és neveli! Csecsemő korában pelenkázta, öltöztette, táplálta, és azóta is teszi, amit kell. Ás, gyomlál, söpröget, port töröl. Úgy él, mint bárki más. Legalábbis ezt szeretné elhinni – elhinni, és bizonyítani. Mindig, mindig bizonyítani. Hogy semmivel sem kevesebb, mint azok, akik látnak. Mert Évi már nem lát. Csak egy kis fényt, árnyékot, formát. És talán majd egyszer túlteszi magát azon, hogy az osztályfőnöke nem engedte, hogy befejezze a nyolcadik osztályt… Pedig lettek volna segítői. Persze, semmi modern eszköz, magnó, vagy hasonló, nem is volt még ilyesmi az ötvenes évek végén. Csak egy kis emberség kellett volna, az hiányzott. Mert jól tanult, valójában a legjobban az osztályban. Mert tudásvágya mérhetetlen. Minden, de minden érdekli. De ez sem volt elég annak a kegyetlen embernek, az osztályfőnöknek… Már mindegy, mert így is tanul, egyfolytában. A rádióból, és a lányával is. Még most ő segít a gyereknek. A lánya pedig rajong érte. Nagyon jól megvannak. Sokat nevetgélnek együtt, megosztanak egymással örömöt, bánatot. És a lánya is megtanulja a hangokat, az illatokat, a tapintást, a sötétet – pedig nincs szüksége rá. De így több, így érzékenyebb, így megértőbb…
5.
Nem a harsonás. Egy fémes, egy nagyon jóképű, szellemes esztergályos kérte, hogy legyen a felesége. Kezdetben minden jónak tűnt, sokat nevettek, moziba jártak, olvastak, vagyis olvasott neki a „vasas”. Rejtőt szerette, Évi is általa kedvelte meg. Aztán megszületett a lányuk, nagyon szerették mindketten. Hanem mégiscsak egy kicsit igaza lett az anyukájának. Lassan kiderült, miért kellett ő feleségnek: mert a fémes csalódott. Volt egy szerelme, de mire ő visszatért a kötelező katonai szolgálatból, a nő már másé volt. Megfogadta, hogy csak azért is megnősül, a legelső lánnyal, aki igent mond. Évi pedig megfogadta, hogy férjhez megy a legelső fiúhoz, aki kéri, csak azért is, hogy ne piszkálja már többé ezzel senki. Ez történt. Majd lassan minden tönkrement. A fémes megunta a nem látó feleségét; a hűtlen, egykori szerelme megunta a férjét – Évi tehát útban volt. De harcolt. Harcolt, a gyermeke miatt, akit mindenképp fel akart nevelni, úgy, hogy a lány ne vegye észre, széthullik körülötte a világ. Ezért eltűrt mindent – a sok csapdát, a bántalmakat, a mellőzést…
6.
Évi kint ül a padon. Hetvenéves elmúlt már néhány éve. Hangoskönyvet hallgat – vagy, ahogyan ő mondja: olvas. Olykor nagyot sóhajt, nem tudni, mi mindenre gondol; mélyet szippant a levegőből, majd mosolyog, újra tavasz van. Csodás illatok, kert, tele virággal. Gondozza, ápolja őket. Nem tud pihenni. Sokat megélt. Nagyon erős asszony. Aztán begördül az udvarra egy autó, majd egy másik is, hangosabb – pontosan tudja, melyik unokája érkezett meg. Feláll, elébük megy, sorra átölelik. Majd lefelé tapogat – a csepp gyereket keresi, aki még csak most tanulja, mit is jelent az, hogy a dédi nem lát. Kezdi már megérteni, hónapról hónapra, hétről hétre jobban. Előbb csak mellé, majd az ölébe ül, majszolja dédi pogácsáját. És mesélnek egymásnak. Napot és csillagot. Holdat. Illatot, színt, puha tapintást. Gombóc Artúrt, virágot. Mosolyt, kedvességet, szeretetet. Állatkertet, cirkuszt, óvodát. Ölelést. Suttogást. Életet.
