Tavaszcsalogató mese
Egyszer arra ébredt a Nap, hogy egy dagadt felhő pont előtte vert tanyát. Mivel semmit sem látott tőle, könyökével lyukat ütött a közepére és azon keresztül kukucskált le a havas kertre, ahol meglátta a hóembert.
- Hát te mit keresel még ott? Rég haza kellett volna már menned a hóval együtt! – szólt felháborodva, amiért még mindig a tavasz helyén pöffeszkedtek.
A hóember felnézett a Napra, és rögtön összébb húzódzkodott.
- Megyek már – motyogta, de meg sem mozdult.
A Nap a lyukon keresztül átmászott az égre, ahonnan már jól látta a kertnek azt a bokrát is, amin a feketerigó lakott. A madárka nem volt sehol, de észrevette, hogy a szél ott járt, és alaposan megtépázta a fészkét.
- Hol lehet most szegény feketerigó? – kérdezte aggódva, de csak a hóember hallotta, aki inkább csendben maradt.
A Nap jobban szemügyre vette a bokrot és meglátta sűrű ágai között gubbasztva a madárkát.
Ahogy körüljáratta tekintetét a kerten, a hóvirágon is megakadt a szeme, aki halványzöld levélkéi között nagyot nyújtózva ébredezett. Megvárta, míg az álmot kidörzsöli a szemeiből aztán ráköszönt:
- Jó reggelt! – Épp jókor ébredtél. Tudnál nekem segíteni?
A hóvirág kedvesen bólintott, amitől halk csengettyű hang szállt az égig.
- Látod, a hóember és a hó még mindig itt lustálkodik, a szél meg lerombolta a feketerigó fészkét – mondta a Nap. - Segíts visszacsalogatni a tavaszt, hogy a madárka előbújjon a bokor ágai közül, és újra énekeljen. Akkor talán kedve támad a fészkét is rendbe hozni, amiben majd a fiókáit nevelheti.
A hóvirág megringatta fehér csengettyű fejét, amitől olyan szép dallam szállt végig a kerten, hogy hallatára felébredtek a társai is.
A hó, ahogy meghallotta a tavasz első énekét, gyorsan összepakolta cókmókját és vissza sem nézett, úgy menekült. Láthatta volna pedig, ha visszanéz, hogy a hóvirágok még nála is fehérebbek.
Elhallatszott a Naphoz is a lágy dallam és látta jól az égről, hogyan menekül a hó. Örömében elmosolyodott, amitől a hóember egészen átmelegedett. Le is vette azonnal a fazekat a fejéről, amit kalap helyett hordott, aztán a sálat is, nehogy elolvadjon. Már éppen indult volna ő is a hó után, mikor a szél zúgva érkezett.
- Ne olyan hevesen! – kiáltott a hóemberre, és visszakanyarította rá a sálat. Aztán végigfújt a hóvirágok csengettyű fejecskéin is, amitől akkora zenebona támadt, hogy még a saját hangját sem hallotta. Gyorsan visszalökdöste a Nap orra elé a dagadt felhőt, a lyukat szaporán befoltozta rajta, aztán süvítve tovább állt, hogy a többi kert felett is megfoltozza a kihasadt felhőket.
Mikor hallotta a Nap, hogy a szél már messze jár, a dagadt felhő széléhez lopakodott és óvatosan lekukucskált. Kinyújtotta mögüle néhány sugarát is, amivel végigcirógatta a kert minden zugát.
A bokor sűrűjéből rögtön előbújt a feketerigó és arra az ágra ült, amelyiken a megtépázott fészke volt.
A Nap ekkor nagyot taszított a felhőn, amitől az lomhán odébb ballagott, és a helyén tátongó ürességben alaposan kinyújtóztatta a sugarait.
A hóember szeretett a kertben lakni, ezért még maradt volna egy kicsit, de hirtelen olyan melege támadt, hogy inkább meghajolt a hóvirágok előtt, aztán felnézett a Napra, és így szólt:
- A répa orrom itt hagyom, jó lesz madáreleségnek. Viszontlátásra!
Mire a Nap búcsút intett volna a hóembernek, hűlt helyén is hóvirágok nyíltak.
- Ennyi csengettyű hangjára felébred az ibolya is! – kiáltotta boldogan a Nap.
Csilingeltek is a hóvirágok, míg fehér fejecskéik lassan megkoptak, de egy ibolyát valóban sikerült felébreszteniük.
- Jó reggelt! – köszönt le a Nap az égről, ahogy meglátta az ibolyát. - Kérlek, segíts nekem.
- Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte az ibolya kíváncsian.
- Szükségem lenne az összes testvéred kék színére, hogy befesthessem velük az eget.
Az ibolya megcsiklandozta a mellette szundikáló testvérkéje kerek levelit, amitől az is rögtön felébredt. Így tett aztán mindegyik a kertben, míg végül a legálmosabb ibolya is kinyílt és a Nap felé fordította fejét. Ettől aztán olyan kékség támadt az égen, hogy a feketerigó örömében énekelni kezdett.
Meghallotta ezt a szél is, és dúlva-fúlva visszafordult, hogy rendet rakjon abban a madárfüttyös kertben. Útközben fülön csípett néhány felhőt, bedugta a köpenye alá és mikor megérkezett a kert fölé, kicsavarta belőlük az esőt.
- Van kedved dalolni, ha nyakon öntelek? – süvített a feketerigó felé.
A feketerigó ekkor a bokor ágai közé húzódott és halkabban énekelt.
Előhúzott a szél a köpenye zsebéből még egy aprócska bárányfelhőt is, amit meg a Nap képébe vágott. Mérgében úgy süvöltött, hogy a feketerigó dalát meg sem hallotta, aztán elviharzott messzire.
A Nap megpaskolta a bárányfelhő oldalát, és útnak engedte a kék égbolton, majd letekintett a kertre.
Látta rögtön a feketerigót, ahogy fütyörészve munkához látott, mert az eső áztatta kertben már elég sár volt ahhoz, hogy a fészkét újjáépítse. El is készült vele hamar, és beleköltözött.
Ahogy nézte a Nap a madárkát a fészkén, szívét átjárta a boldogság melege, amitől akkorára nőttek a sugarai, hogy beragyogott minden kertet és benne minden madárfészket. Ettől aztán olyan szépen énekeltek a madarak, hogy felébredtek a jácintok is.
Micsoda illat szállt a levegőben! Még a szél is megtántorodott tőle, amitől szellővé változott és magával vitte a jácintok finom illatát.
Éppen abban a pillanatban szállt el a feketerigó fészke felett, mikor a tojásokból kibújtak a fiókák, akik csak annyit tudtak még a világról, hogy jácint illata van.
