SZERETET ÓDA

Teljes mű / Kész

Kertek alatt fehér árnyék lépeget.

Ki a gazdája, nem tudom, akár a Tiéd is lehet.

Szomorúan olvad az átlátszó tájba.

Szürkül már az ég alja, alkonyba hajlik a messzeség ága.

 

Lassan hamvad szét körvonalának fátyla.

Szállingózik a tomboló ködben lelkének hófehér virága.

Apránként fogy el minden kis töredék.

Egy parányi darab lüktet csupán. Kihűlő föld szerteszét.

 

Fázik. Nagyon fázik a mélységes hidegségben.

Szorongva tekint a távolba, magányába zárva egészen.

Szorosan ölelné egyetlen megmaradt részét.

Nem tudja, nem érintheti már porba hullott szívét.

 

Apró lábak alatt száraz faágak moraja reccsen.

Angyalarcú gyermek édes mosolya utazik a szélben.

Éteri keze csendesen felkapja az alig dobbanó szívet.

Ezernyi hópihét fúj ajka a zuhanó táj felett.

 

Hangja fényesen csilingel a karcos éjszakában:

Ne félj! Látod, Ő nem hisz az elmúlásban!

Ő a SZERETET! Ő soha nem adja fel!

Mindig él és arra tanít, szeress őszinte emberséggel!

 

Most visszaadom Neked! Most az egyszer!

Vigyázz rá és becsüld Mindeneddel! Lángja ragyogjon Létezéseddel!

Légy a Fény! A legmelegebb Ölelés!

A simogató Pillantás! A gyengéden suttogó Ébredés!