Ajándék

Sára viszont álmos volt, hisz soha nem tudta kialudni tisztességesen magát. Az iskolában aztán sokszor morcosan, rosszkedvűen érkezett. Társai nem igazán foglalkoztak vele, hisz úgy tartották, hogy magának való. Van, aki beképzeltnek hitte. A 2 év alatt, senki sem próbált közeledni hozzá, hisz Sára sokszor egy sarokba húzódott, s ott gubbasztott. Most is könyvébe merült, de hirtelen valaki megfogta a vállát. Felnézett. Zoltán állt mellette.
- Szia, kerestelek az osztályban, ott mondták, hogy itt vagy. - Üdvözölte kedvesen a lányt - ezt neked hoztam - nyújtott át egy islert Zoltán.
- Nekem? - lepődött meg Sára, hisz életében nem kapott senkitől semmit.
- Igen, szereted?
- Aha, nagyon, - vette át a süteményt - mikorra értél haza tegnap? Nem tévedtél el?
- Nem, dehogy. Már elég jól eligazodom Pesten, meg térképet is használok, hasznos találmány. Hogy van édesanyád?
- Kösz, változatlan. Baj, hogy ezzel fárasztottalak?
- Nem, dehogy. Bármikor beszélhetünk róla, ha akarod. Délután megint bemész, vagy ráérsz? - Kérdezte Zoltán zavartan, nem akarta, hogy tolakodónak tűnjön, de érezte, hogy szívesen töltené el az idejét a lánnyal.
- Nem, ma nem megyek be. Miért? - Csillant fel Sára szeme, mert ráérzett, hogy a fiú valami fontosat akar mondani.
- Elmehetnénk valahová suli után. Igaz, hogy már elég jól eligazodom Pesten, de sok helyen nem jártam még. Úgy gondoltam megmutathatnád nekem, ha van rám egy kis időd, és szeretnék egy kis szakmai segítséget is kérni tőled? Tanácsot, amihez te értesz.
- Szakmai tanácsot? - lepődött meg Sára. - Miben tudok én neked tanácsot adni?
- Kiválaszthatnánk a verset, amivel mennék a versenyre. Úgy gondoltam séta közben azt is megbeszélhetnénk.
- Rendben, hánykor végzel?
- 2-kor. A mai napom rövid. És te? - Én is 2-ig vagyok. Akkor itt a suli előtt jó?
- Rendben - felelt nevetve Zoltán, s futásnak eredt, mert a csengő felvisított. Lihegve ért fel a negyedikre, a tanárnő után lépett be a terembe. Gyorsan a helyére slisszolt, leült. Szíve nem csak a futástól kalapált, hanem azért is, mert örült. Örült, hogy sikerült összehozni a randit. Átvillant az agyán, hogy egész éjjel alig aludt, hisz mindig Sáránál járt. Amikor a kórháznál elváltak, ő sokáig várta, hátha kijön, és haza kísérheti, de, mivel még egy óra múlva sem jött, lassan hazafelé indult. Szívében szomorúságot érzett, mert rádöbbent a lány lelkiállapotára, arra, hogy milyen magányos. Érezte őneki is jólesett a közelébe lenni. Állandóan a hangját hallotta, amely kellemesen érintette. Látta bánatos zöld szemét. Különös furcsa érzés kerítette hatalmába, amely nem hagyta nyugodni egész éjjel. Alig várta, hogy ismét lássa, hogy hallja a hangját. Egyszerűen csak a közelében akart lenni. Minden szünetben kereste, de nem akadt rá, míg végre most megtalálta. Izgatottan várta az óra végét. Elsőként rohant le a lépcsőn, ért a kapuhoz, de Sára még nem volt ott. Megtorpant, körülnézett. Türelmetlenül várta, de a lány még nem jött. Nem értette, miért izgul ennyire, de a gondolat, hogy együtt töltik a délutánt, teljesen felvillanyozta. Idegességében fel-alá járkált,s egyre a kaput nézte, hogy jön-e már Sára. Egy kicsit távolabb állt meg, hisz folyamatosan tódultak ki a diákok,  nem akart útban lenni. Egyszerre meglátta a tömegben, észrevette, hogy őt keresi.
- Saci! - kiáltott felé - itt vagyok.
Sára, hallotta a hangját, de látni nem látta. Megállt,  figyelt.
A tömeg lassan elvonult,  akkor észrevette a másik oldalon álló fiút.
- Nem tudtam előbb jönni, a tanci most fejezte be - mentegetődzött.
- Nem baj, fő, hogy itt vagy. - Zoltán sehogyan sem tudta csillapítani idegességét. Attól tartott, hogy észreveszi a másik. Rettentően zavarban volt, mert nem tudta leplezni.
- Hová menjünk? Mit akarsz megnézni? - kérdezte Sára izgatottan, de látva a fiú zavarát riadtan kérdezte. - Meggondoltad magad?
- Dehogy! - vágta rá hirtelen Zoltán - Egész éjjel arra vártam, hogy elmehessek veled valahová. - Bukott ki belőle hirtelen.
- Egész éjjel? - lepődött meg a lány.
- Igen, - hajtotta le a fejét - nagyon jól éreztem magam veled tegnap. Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi volna, ha mi együtt járnánk.... be Budapest nevezetességeit. - Mást akart mondani, de hirtelen meggondolta. Nem szerette volna már az elején elrontani, így inkább beszéd közben változtatott mondanivalóján. - Mennyi időd van? - Egy kicsit lecsillapodott, próbálta kordában tartani érzéseit, hisz az előbbi kifakadásától saját maga is megijedt. Azt hitte, elriasztotta Sárát. Azt pedig nem akarta.
- Ráérek egész délután. Holnap könnyű óráim lesznek, lesz számtech is, arra be sem megyek. Csak telefonálnom kell a nagyinak, tegnap is ideges volt, mert későn értem haza.
- Rendben. Mit javasolsz mit érdemes megnézni? - kérdezte Zoltán, most már nyugodtan - Meghívlak egy colára, addig kitaláljuk.
Elindultak egymás mellett, majd a fiú óvatosan megfogta Sára kezét. Arra számított, hogy a lány elhúzza majd, de örömmel tapasztalta, nem így történt. Ettől kezdve kézen fogva járták be Pest utcáit. Elsétáltak a Hősök terére, majd a Vajdahunyad vára következett. Nagyokat beszélgettek, Sára magyarázta a látnivalókat, érdekességeket. Arca kipirult, szemmel láthatóan jól érezte magát. Zoltán hallgatta, amit mesél, határozottan kedvére volt a délután. Egyre jobban hatalmába kerítette a lány kellemes hangja, megnyerő külseje. Úgy gondolta többször is elhívja magával, hisz teljesen feldobódott, látta, hogy Sára is így van ezzel. Nézte arcát, ahogy kipirult, szemét, amelyben jelen pillanatban a bánat helyében valami mást látott. Valamit, ami jobban tetszett neki, mint a tegnapi. Tudta, ez a fény a boldogság fénye. Érezte a lány nyugalmát, ami most átjárta a testét. Elhatározta, mindent megtesz azért, hogy mindig így érezze, hisz tudta, Sára nagyon bánatos. Azt akarta, hogy kiszakítsa ebből az állapotból, hogy ha csak rövid időre is, de jól érezze magát. Hallgatta, szívében különös érzés költözött. Egyre határozottabban érezte, szereti őt. Ettől a felismeréstől megriadt, hisz még alig ismeri, nem tudta Sára hogyan reagál majd. Úgy gondolta, egyelőre nem szól róla, megőrzi magában, ameddig csak lehet. Próbálta leplezni érzéseit figyelte a lány minden mozdulatát, itta minden szavát.
Ettől kezdve minden napjukat együtt töltötték, amennyit csak lehetett együtt voltak. Sétáltak, moziba mentek, vagy csak tanultak, ha az kellett. Zoltán segített Sárának a matekban, Sára pedig Zoltánt készítette fel a szavalóversenyre, amelynek első fordulóján mind a ketten sikeresen túljutottak. Egyre szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük, ezért Sára mindinkább feszélyezve érezte magát. Teljesen Zoltán hatása alá került, tudta kapcsolatuk kezdi átlépni a barátság határát, de ettől megrémült. Próbált tiltakozni ellene, de érezte reménytelen. Vívódott, esze azt súgta, nem lehet, szíve pedig mást diktált. Egyre inkább menekülni szeretett volna a kapcsolatból, hisz nem akart a fiúnak fájdalmat okozni. Elhatározta, elmondja Zoltánnak, hogy véget kell vetni ennek. Egyik délután, amikor a Margitszigeten időztek hirtelen elhatározásból bele is kezdett, de elakadt. Nem tudta hogyan mondja. Zoltán azonban észrevette kínlódását és rákérdezett.
- Mi baj? Mond el, kérlek. Tudod, nekem elmondhatod. - próbált segíteni a lánynak, miközben átölelte.
Sára azonban kibontakozott öleléséből és felállt. - Elmegyek! - Mondta hirtelen.
- Miért? - Döbbent meg Zoltán - Megbántottalak talán? Mit tettem? - ugrott fel a lány mellé lépett.
- Te nem bántottál engem, de véget kell vetnünk ennek. Nem szabad folytatnunk, mert... mert... - Sára elakadt, kitört belőle a sírás. Érezte, nem tehet semmit. Már késő. Mérges volt magára, hogy hagyta ennyire elfajulni a dolgokat, már nincs menekvés.
- Miért Saca? Mi a baj? Én azt hittem, hogy jól érzed velem magad, hogy úgy, mint én. Nekem csodálatos volt minden együtt töltött nap veled. Te vagy a világ legaranyosabb lánya, én azt akartam, hogy boldog légy, hogy elfelejtsd azt a sok bánatot, amit kaptál idáig. Csak segíteni akartam! - Zoltán kétségbeesetten, riadtan állt a lány előtt, nem értette, miért akar vele szakítani. Még nem mondta meg, hogy szereti őt. Hirtelen kitört belőle. -  Saca, ne menj el, szeretlek téged!
- Hát ez az, hogy én is, de ezt nem szabad, nem tehetem, mert... - Megint elakadt. Zokogás rázta meg a vállát, nem tudta folytatni.
Zoltán rádöbbent, hogy Sárát valami nagyon komoly dolog bántja, emiatt akar vele szakítani. Elhatározta, kiszedi a lányból ennek okát. Átkarolta, leültette a padra, ahol az imént ültek.
- Mond el nekem, kérlek, hogy mi bánt. Tudod, a barátod vagyok.
- Nem, nem vagy a barátom. Azt hittem, hogy igen, de mégsem - felelt Sára szipogva.
- Mi van?? Én úgy éreztem, hogy igen - lepődött meg ismét Zoltán
- Pedig nem. Az előbb mondtad, hogy szeretsz. Tehát, akkor több vagy, mint barát nem?
- De, igen, igazad van. Nem a barátod vagyok, hanem azt reméltem, hogy több, hogy neked is többet jelentek már. Úgy látszik tévedtem. Pedig...
- Nem, nem tévedtél, nekem is többet jelentesz, és ép ez a baj.
- De hát, ez miért baj? Saca, ha szeretsz, akkor...?
- Akkor nagy gáz van. Nem akarom, hogy szenvedj miattam. Úgy gondolom, jobb, ha most abba hagyjuk, mint, hogy bánatot okozzak neked egy életre. - kezdte Sára, erőt véve magán. Elmondta a fiúnak, hogy mi van vele, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat. Elmesélte apja mennyire szenved édesanyja miatt, hogy ő ezt nem akarja, mert nagyon szereti, éppen ezért kell szakítaniuk.
Nem nézett a fiúra, csak a kavicsokat a cipőjénél. Lelkében fájdalom és bánat költözött ismét, hisz egy ideje már nem ezt érezte. Esténként mindig elhatározta, elmondja, de nappal mikor látta, érezte, elhagyja az ereje, így hallgatott. Most, hogy kimondta, csak ült, mozdulni sem tudott. Úgy érezte, vége a mesének, hisz ő így élte meg ezt. Tudta egyszer vége szakad, ettől összeszorult a szíve, hisz jó érzés volt Zoltán közelében lenni, fogni a kezét. És most vége. Lassan felállt, Zoltán azonban megfogta a karját.
- Saca ne! Nem akarom, hogy elmenj! Kérlek, maradj velem! - a fiú döbbenten hallgatta. Hirtelen, fel sem fogta, amit hallott. Agya leblokkolt, kis időbe telt, míg megértette, miről beszél a lány. Rádöbbent, Sára azért akar vele szakítani, mert nagyon szereti, nem akarja, hogy abban az állapotában lássa. - "De, hát ez képtelenég!" - A gondolattól, hogy nem látja többé teljesen megzavarodott. Elképzelni sem tudta, azt, hogy elengedje. Elhatározta, bármi lesz is, mellette marad,  azon lesz, minél jobb legyen neki. Szívében határtalan szerelmet és félelmet érzett. Tudat, hogy elveszítheti, megijesztette. Magához ölelte a lányt, tartotta a karjaiban a remegő testet.
- Nem! Soha nem mehetsz el! Nagyon szeretlek! Már késő hallod? Már minden porcikám a tied! Maradj velem, kérlek! - Megcsókolta a lányt, aki előbb csak állt, majd viszonozta a csókot.
- Én is szeretlek, és ezért félek. Nem akarom, hogy szenvedj. Ne haragudj rám, el kellett volna mondanom, már az elején, de nem volt erőm. Igenis te vagy a legjobb barátom, mert te vagy az egyetlen, aki meghallgatott, és nem gúnyolt. Azért nem mertem beszélni senkivel erről, mert mindig attól féltem, hogy csúfolni, sajnálkozni fognak. Azt pedig nem akartam. Nem tudom mi lesz velem, csak azt, hogy jó veled, hogy jó, ha fogod a kezem, ha várok rád. Nem akartam, hogy így legyen, mert nem lesz jó vége úgy sem. Tudom, előbb-utóbb bekövetkezik.
- Saca figyelj rám! Nem érdekel, mi lesz majd, egyszer, később, csak az, ami most van. Az, hogy együtt vagyunk, hogy szeretlek, hogy jó veled. Picikém, figyelj, csak arra gondolj, hogy mi van most. Érted? Éljünk a mának, a jelennek, ne törődjünk azzal, mi lesz holnap. Én veled akarok maradni, addig, míg... Engedd, hogy melletted legyek. Kérlek, ne küldj el!? - Zoltán hangjában félelem és könyörgés hallatszott. Szíve összeszorult, torkában gombóc volt, úgy érezte, elájul. Kapkodta a levegőt,  görcsösen kapaszkodott a lányba, aki riadtan nézte, eltorzult arcát, amelyen a fájdalom uralkodott.
Sára rádöbbent, ezt nagyon elrontotta, előbb kellett volna tisztázni, most már késő. Átkarolta Zoltánt,  szorosan magához ölelte.
- Zola, ne haragudj rám, kérlek! - megcsókolta, megpróbálta megnyugtatni - Ígérj meg nekem valamit. Ha nem jönnék vissza, akkor már nem maradsz velem. Akkor, ha olyan állapotba kerülök, mint anyu, akkor magamra hagysz. Ígérd meg! Nem akarom, hogy akkor velem légy. Keress magadnak valakit, mert onnan már nem jövök vissza. Ígérd meg!! - Könyörgött.
Zoltán lassan összeszedte magát, annyira, hogy beszélni tudjon.
-Tudnod kell, én akkor is téged foglak szeretni, bármi történjék is. Lehet, hogy fizikailag másnál leszek, de a szívem az örökké a tied. Saca, engedd, hogy segítsek. Egyáltalán nem biztos, hogy ennek, muszáj bekövetkeznie. Mi van akkor, ha nem, ha nem jön el az. Saci, bármi lehet. Ne engedjük, hogy elrontson mindent. Élvezzük azt, ami most van, a jelent. Saca, ne gondolj rá. Próbáld kiverni a fejedből, hogy eljön. Éld az életed MOST, Saci, hallod? MOST! Mert a most az jó, az a miénk, azt nem adom. Azt neked adom, mert nagyon szeretlek téged!
- Zola, nagyon félek!
- Tudom. Megteszek mindent azért, hogy ne legyen semmi baj. Csak bízz bennem jó? Zoltán magához ölelte Sárát, tartotta karjaiban, majd csókolni kezdte, ahol érte. Két tenyerébe fogta arcát, csókolta szemét, száját. Agya zakatolt, szinte belehasított a fájdalom, az elhatározás. Ebben a pillanatban megszületett fejében, hogy megkeresi a megoldást. A megoldást, hogy a lány örökké vele maradjon, hogy ne következzen be a zuhanása. Azt nem tudta még, hogyan fogja megakadályozni, de azzal tisztában volt, hogy nem engedi el.
- Nem engedlek el! Meg fogom akadályozni, mert ez igazságtalan! Tudd, nem hagyom!
- Hogyan? Ha még az orvosok sem tudják. Ha tudnák a megoldást, akkor már anya is itt lenne velem. Nem tehetsz semmit sem!
- De! Az nem lehet, hogy ne legyen megoldás! Mindenre van. Meg fogom találni, esküszöm! Akkor is harcolni fogok érted, ha te nem akarod. Nem adom fel egykönnyen, amúgy sem, ezt pedig főleg nem. Te hozzám tartozol, harcolni fogok. –

- Hogyan? - kérdezte Sára elkeseredetten, hisz ő tudta, ezidáig nem találtak megoldást bajára. Érezte a fiú, komolyan gondolja, amit mond, de el sem tudta képzelni, mi lehet a megoldás. Ő csak azt tudta, csak az jutott el az agyáig, hogy Zoltán harcolni akar érte, hogy mellette marad. Arra számított, úgy gondolta, menekülni fog mellőle, ha elmondja, mi vár rá. Ehelyett, itt tartja a karjában, csókolja, és harcolni akar érte. Érte, akiért még soha senki nem tett egy lépést sem, akit a társai kiközösítettek, csak azért, mert félt közeledni feléjük. Belesimult a fiú karjaiba. - Köszönöm. Köszönök neked mindent, amit tőled kaptam. Nekem is szépek a napok, amióta együtt vagyunk. Értem még soha senki nem akart harcolni, sajnos magam sem. Igazad van, nem szabad feladni, de nagyon félek. Félek attól, mi lesz, ha odajutok. Amióta tudom, hogy én is lezuhanhatok, örökös rettegés az életem. Eddig még ebbe is beletörődtem már, úgy gondoltam, ha nincsenek barátaim, nincs senkim, akkor könnyebb. Kevesebb ember fog bánkódni miattam. Amióta ismerlek azóta, nagyon félek. Nem akarom, hogy szenvedj! Nem akarom! - Sára újból sírva fakadt, olyan szorosan ölelte át a fiút, hogy majd megfojtotta.
- Saci, Sacikám, én mindent megteszek érted, amit csak lehet, ha csak egy kicsi reményt is látok, hogy megakadályozzam, meg fogom! De addig is megteszek mindent, hogy boldog légy velem. Jogod van, hogy érezd, tartozol valahová, hisz te már hozzám tartozol. Ezt ne feledd! Jogod van a szerelemhez, az élethez!
- Zola, legyél a barátom! - szólt hüppögve Sára.
- A barátod? De, hisz az előbb mondtad, hogy a legjobb barátod vagyok. - mosolyodott el Zoltán, hirtelen nem értette, mit akar a lány.
- Igen, de szeretnék lefeküdni veled! - Nyögte ki végül.
Zoltán levegő után kapkodott, hisz váratlanul érte az ajánlat, majd, amikor felfogta, alig tudott megszólalni. - Mikor?
- Most! Te mondtad, hogy csak a most számít. Nem tudom hogyan alakul az életem, de ezt még szeretném. Aztán már nem érdekel mi lesz. - csuklott el a hangja
Zoltán megsimogatta az arcát, megcsókolta.
- Ne mond ezt Saci! Ne add fel, kérlek! Azt nem lehet. Harcolni kell azért, ami szép. Komolyan mondtad, tényleg ezt akarod?
- Igen! Nem tudom, mennyi időm van, de szeretném ezt is megtapasztalni veled! - Sára megcsókolta a fiút, átkarolta. Érezte, akárhogy is alakul az élete ezután, ezt a napot soha nem felejti. Lehet, hogy nem sok ideje van, de ameddig itt van, szeretni fogja Zoltánt, aki mellette áll, aki átkarolja. Tudta, helyesen döntött, nem fogja megbánni soha. Rádöbbent, hogy mennyire szereti, hogy teljes lényében érzi. Újból megcsókolta, olyan forrón, hosszan, hogy Zoltán levegő után kapkodott, mire végre megszólalt.
- Saci te!...te!! Hová menjünk? Hozzátok, vagy hozzám?
- Nálunk csak a nagyi van otthon, de ő nem bánja, ha feljössz, tud rólad.
- Igen? - lepődött meg Zoltán - Meséltél rólam?
- Aha, baj?
- Dehogy! - felelt Zoltán, hátára csapta táskáikat - Menjünk.
Egy darabig egyik sem szólt, csendben ballagtak egymás mellett, mindketten gondolkodtak.
Zoltánnak az járt a fejében, hogyan akadályozhatná meg a zuhanást. Tudta megtalálja a megoldást. Muszáj! Zsigereiben érezte a félelmet, a tudat is megrémítette, hogy valaha is elveszítheti. Megszorította a lány kezét, aki ráemelte tekintetét, amelyben könnycsepp és félelem bujkált. Átkarolta. - Saci, Sacikám, megpróbálok vigyázni rád, ameddig élek...
- Félek Zola, nagyon félek. Mi lesz velünk? - Pityeredett el Sára, a fiú vállára ejtette a fejét.
- Minden rendben lesz, meglátod. Amíg együtt vagyunk az számomra ajándék, minden perc, amit veled töltök, amit nekem adsz. És megteszek mindent, hogy te is így érezd, tapasztald. Az élet szép, ha azt akarjuk, hogy az legyen. Próbáld kikapcsolni a rosszat, élvezd az életet velem. Azon leszek, hogy szép legyen. Mert te megérdemled a boldogságot, a szerelmet. Neked ugyan úgy jogod van hozzá, de talán még jobban, mint másnak. - Felelte, felemelte a lány fejét, és megcsókolta. - Szeretlek, ne feledd, örökké szeretni foglak!
- Zola, ne mond ezt. Nem tudhatod hogyan alakul ez köztünk, meddig maradok veled.
- Örökké...., a szívemben biztos - Zoltán hangja elcsuklott, de összeszedte magát, lágyan hozzátette. - akárhogy is lesz. Te vagy számomra az, akivel leélném az életem. Ezt biztosan tudom. Akiért harcolok bárkivel, ha kell, az életemet adnám. Ezt tisztán érzem, azon leszek, hogy te is érezd, hogy elhidd nekem. - Magához vonta a lányt.
Álltak a hídon összefonódva, megszűnt körülöttük a világ. A tavaszi szellő belekapott hajukba  zászlóként fújta szét, jelezve a világnak, hogy ők szembeszállnak mindennel, mindenkivel, ha kell. Hogy ők ketten most már összetartoznak, mondhat bárki bármit. Nem érdekelte őket a jövő, a múlt, csak a jelen, a MOST. A most-ban élnek mindig. Az adott pillanat, perc létezik számukra, semmi más.
Sára lelkébe nyugalom költözött, ahogy a fiú karjaiba simult, mert érezte annak túláradó szerelmét, határtalan boldogságát. Elhatározta, ő is így tesz, nem törődik csak a most-tal. Ameddig teheti csak az adott pillanatban él. Életében először boldog volt, úgy érezte, ez nem fog elmúlni soha.