A csodatévő sün

Egy csodatévő sünről járta a hír szerte az erdőben és még azon túl is. A mező fűszálai között, a bokrok közepében, de még a rókalyuk mélyén is róla suttogtak az állatok. Sőt, mi több! Az ég madarai is róla csicseregtek. Azt rebesgették, hogy fent lakik a hegy tetején, és aki fényesre tisztítja a varázstüskéit, annak valóra váltja egyetlen kívánságát. De nagyon kevesen voltak, akiknek sikerült teljesen, maradéktalanul megtenni ezt. Mindig maradt valami icipici ott felejtett szösz vagy száraz levél a sün tüskéi között, ezért legtöbbször nem sikerült a varázslat.

A kis Mütyür az erdő legszélén, egy fa tetején lakott, és nagyon ritkán merészkedett le onnan, mert rettenetesen félt mindentől. Legjobb barátja, a mókus mesélt neki a csodatévő sünről.

– Nahát, mit gondolsz, ez a sün akár még bátorságot is tudna nekem adni, ha igazán, de igazán jól megsikálnám a tüskéit? – kérdezte a kis Mütyür, miközben félénken előbányázta régóta őrzött cipőkeféjét.

– Talán igen – bólogatott a mókus. – Egy próbát megér, nem igaz?

– Lehetséges, bár bátortalan volt az apám is, félős a nagyapám is, a dédapám meg egyenesen rettegett mindentől!

A kis Mütyür törte, törte a fejét összeráncolt, vastag szemöldökével, aztán kibökte lesütött szemmel:

– Velem jönnél? Mármint, ha mégis úgy döntenék?

– Én? A hegyre? – szabadkozott a mókus. – Hiszen tudod, azt is beszélik erről a csodatévő sünről, hogy nem tűri, hogy egynél többen zavarják, mert valamiért nem szereti a társaságot, azonkívül igazán nem hagyhatom félbe a téli betakarítást. Hullik a makk, a mogyoró… Ugye, te is belátod, hogy egyszerűen nem mehetek?

A kis Mütyür természetesen belátta. Mert amellett, hogy a legfélénkebb állat hírében állott, a legmegértőbb is volt.

– Sebaj, igazad van, ide egyedül kell mennem – szontyolodott el. – Csak ne félnék ilyen nagyon.

A kis Mütyür másnap reggel összekészítette útravalóját: egy nagy zsák harapnivalót, mert tartott tőle, hogy nem lesz mit ennie, és esernyőt arra az esetre, ha szörnyű viharba keveredne a hegyen – ez jó lesz majd sétabotnak is –, és végül a kefét tette be. De előtte gondosan tisztára sikálta egy másik kefével, nehogy egy aprócska kosz is maradjon benne, ami aztán meghiúsíthatná a varázslatot. Ledobta kötelekből font létráját és óvatosan lemászott. A mókusnak meghagyta, hogy húzza fel, ha már messze jár.

A hegy csúcsa jól látható volt, ha néha a fák koronái megritkultak. Csak ment, ment, akarom mondani inkább futott egyik fától a másikig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy senki sem akarja megenni, aztán egy idő után kicsit nyugodtabban rótta az avart, és kevésbé szorította az esernyője fogantyúját. Azonban egyszer csak találkozott egy farkassal.