Volt egyszer egy diófám. Ő volt az egyetlen, aki gyenge pillanataimban látott.
Utoljára is...
Vénasszonyok nyara volt, amikor először tettem mérlegre a „menni vagy maradni”-t, az „Esti kérdés”-t.
Látszólag minden nyugodt, kora őszi idill, érett kertszag, paradicsomfőzés-illat, lassan sárguló fakoronák. Látszólag. Mert nemcsak a vonuló madarak szelték odafönn a kéket, hanem mind gyakrabban hasítottak át fölöttünk a MIG-ek is. Figyelmeztetésként, hogy az ember ne hagyja el magát, hanem készüljön. Készüljön, netán egy hajnali, szigorú kopogtatásra, vagy egy köszönés nélküli búcsúra, vagy egy sötét, éjszakai útra, melyen új hazába lopózkodik...
Különös hangulata volt annak a nyárnak. Hirtelen mindenki megkomolyodott. A gyerekek mintha gyorsan megnőttek volna, az öregek meg abbahagyták a „bezzeg, az én időmben!”-t. Mi pedig, akik sem a gyerekek, sem az öregek korosztályához nem tartoztunk, egyszerre úgy éreztük, ránk szakad a magasságos ég. Nap mint nap újabb és újabb barátok, ismerősök kerestek föl bennünket azzal, hogy elköszönjenek. Sajnos, sokuknak erre sem jutott idejük, mert ha megneszelték, hogy behívót kapnak, nagyon gyorsan kellett lelépniük. Mindaddig csak tanultunk, hallottunk háborúkról, kivándorlásokról, következményekről, s nem is gondoltunk rá, hogy hasonlók velünk is megtörténhetnek. Egyszerre tapasztalnunk kellett, hogy az életben nincs komolyabb dolog a háborúnál, még akkor sem, ha csak a szele legyint meg. Mert – talán a halálon kívül – nincs nagyobb törés az ember életében, mint az, ha hazáját elhagyni kényszerül. Lehet, hogy ez közhely, de akkor, ott, amikor az a hét a politikai ultimátum, a légitámadás előkészületeinek hangulatában telt el, nem tudtam tovább nem gondolni az esetleges váltásra.
S akkor az utolsó kiküldetésen történt. Döntöttem.
Már messze bent voltunk a háborús területen. Egy még nagyjából épen maradt benzinkútnál álltunk. Kissé távolabb, a fák között, úgy tűnt, barlang van, legalábbis annak véltem. Társaim – a hivatásos gépkocsivezető és a fotóriporter – nem figyeltek rám, mert már elegük volt a várakozásból. Még legalább tízórányi ácsorgás volt előttünk, csak így jutottunk üzemanyaghoz szolgálati járművünkhöz, az újságírói igazolvány sem jelentett előnyt. A vidék igencsak kihaltnak tűnt, ha megállt volna a pillanat, senki sem hitte volna, hogy itt háború van; akkor nem hallatszott volna időnként a szurdokoktól visszhangosítva az aknavetők bufogása. Szinte nem is lehet elhinni, léteznek olyanok, akik ember-létükből annyira kihámlanak, hogy rombolni, dúlni, ölni készek ezen az édeni tájon. Körös-körül a hegyvidék váltakozik dombos, lankás, erdős, termőföldes részekkel, ragyogóan tiszta hegyi patakok és folyók, tiszta levegő, s egy kicsit délebbre a tenger! Ám mégis mindenki tudta, mi történik, miért vagyunk ott, hiszen a pillanat nem állt meg, s a rezdülések mind-mind a félelmet közvetítették.
A kút mögött erdő sűrűsödött. Arrafelé indultam. Mindinkább biztos voltam benne, hogy ott valami történik. Munkatársaimnak intettem, de úgy, hogy abból csak ők értsék, mit akarok: a fotós kövessen, de más ne vegye észre a hosszú sorból. Nem hiányzott volna, hogy a szabadcsapatosok közül valaki felfigyeljen ránk! Én tehát beosontam az erdőbe, s már nagyon izgatott voltam, mert nemcsak láttam, hanem hallottam is valamit, olyan neszeket, amilyenektől az ember libabőrös lesz. És ösztönösen érzi, hogy bajt jelentenek. Az már meg sem fordult a fejemben, hogy ezen a vidéken vadállatok is élnek. Különben is az elmúlt években mi csak az EMBERTŐL tartottunk!
Valóban barlang volt ott. S a bejáratánál egy nő, a vértől meg nem látszott más semmi. Szemében lelke mélyének fájdalma és félelme. Az első meghökkenés után hozzáléptem, de abban a pillanatban akna vagy ilyesmi dörrent nagyon hangosan és nagyon közelről. A nő iszonyatosan megijedhetett, nem ismerte szándékaimat. S mozdulatommal egy időben a robbanás! A következő másodpercben pedig még több minden történt egyszerre: szeme kitágult, hatalmasat sóhajtott, s magához szorított valamit, majd meghalt. Eddig sosem láttam senkit meghalni. Mégis tudtam, inkább éreztem, hogy ez történt. S akkor az a valami kigurult védelmezni akaró öleléséből: egy csecsemő!
Utólag sem tudom rendesen leírni, mi mindent éreztem ott akkor. A túlélés utolsó erőpróbája, egy asszony, aki valami miatt csak titokban szülhet. A halálos veszedelemre születő, sebtében felkapott pokrócba csavart újszülött vékonyka nyekergése nem engedte, hogy bármiféle érzésekkel foglalkozzak. Hozzáléptem, s anyja lehulló kezéből egy levélfélét vettem ki. Az állt rajta, hogy apja, az egyik szabadcsapat feje üldözi, amiért összeállt egy más nemzetiségű férfival. Ha rátalál, megkövezi, babával a hasában. A férfit már elvitette valahová, lehet, hogy ki is végeztette. A neve is ott állt. S az is, hogy ha ő belehalna a szülésbe, mentsék meg a gyermekét, és neveljenek belőle háborúellenes felnőttet.
Nem vettem észre, hogy fotós társam mögöttem áll. A kattogásra ocsúdtam fel. Meg arra, hogy egy katona-féle ember rángatja a fotósom kezéből a gépet, egy másik meg hozzám lépett, káromkodott, üvöltött velem. Mondtam, hogy semmit sem tettem, ám nem kellett magyarázkodnom, mert hirtelen elhallgatott, majd még hangosabban ordított, de most már a halott nőre. Gyalázta, még holtában is szidta, még bele is rúgott. Újra és újra elmondta, hogy vegye tudomásul, kitagadta, nem a lánya többé, s hogy nem halhat csak úgy meg, ő, az apja kell, hogy megölje a szégyen miatt, amit a családra hozott. A lánya volt. A kút körül ólálkodó szabadcsapatosok őt keresték. S csak annyival később találták meg mint én, amennyivel talán hamarabb meghallottam azokat a furcsa hangokat. A babát a bősz ál-katona kitépte a kezemből, a fényképezőgépet összetörték. Fegyvert fogtak ránk. Csak álltunk ott, hirtelen felerősödött minden illat, a tenger sóját véltem érezni, élesebbekké lettek a színek, az erdő-zöld s a vér színe lüktetett agyamban, feltekintettem az égre. Talán túlvilági sugallatra elővettem igazolványomat, melyen az állt: PRESSE. A vadember szemébe néztem. Leengedte a fegyvert, s azt mondta, okulásul másoknak, meséljem el, amit láttam – s kettőt a levegőbe lőtt. Majd elcsörtetett a többiekkel együtt.
Leroskadtam egy fa tövébe. Ahogy igyekeztem magam összeszedni, úgy vettem észre körülöttünk a barbár pusztítás nyomait: fairtás, tarolás, piszkítás. Volt ott mellettünk egy gyökerestől kidőlt nagy tölgy is, a tövét valami férgek rágták ki, úgy tűnt. Mint ahogyan az ország gyökereit is kirágják a férgek, s az lebomlik.
Nem tudom mi lett a babával. Lehet, hogy egyszer majd valahol egy felnőtt ember – azt sem tudom, lány volt-e vagy fiú – azt fogja kutatni, kik is a szülei, honnan származik ő. S én elmondhatnám neki. Elmondhatnám neki, hogy az édesanyja utolsó leheletével még magához szorította. Hogy szerette őt. Hogy mindvégig védte. Hogy azt akarta, megszülessen. Hogy arra nevelte volna, hogy ellenezze a háborút.
Un aňo de amor – ezt a dalt hallgattam azon a nyáron. Szerelemről szól, nyárról, békéről. De szerelem ott is van, ahol nincs béke, a szerelem a szív műve, a béke az emberé – a háborút pedig azok teszik, akik nem a szívükkel látnak, s nem emberként gondolkoznak és éreznek. Mások bűnhődnek mások bűneiért? Egyszer talán mindenki learatja saját vetését. De addig? Annak a hosszú, szomorú nyárnak a végén vén diófám tövében kuporogva gondolkodtam békéről, s hazáról. Ahol béke van, ott haza is van. Ott nem verik fel álmukból bombarobbanások, tetők felett elsüvítő MIG-ek hangjai a kisgyerekeket, nem bukdácsolnak holdvilágtalan éjszakákon fiatal férjek és apák a zöldhatáron a behívóparancs elől menekülve, s nem a hazaszeretet hiányzik belőlük, hanem csupán nem értik: miért? Miért kell mindent tönkretenni?
A válaszokat keresve, s szívemben e dallal indultam el új diófát keresni.
Úgy érzem, itt találtam egyet.
Remélem, megtarthatom.
Vígh Erika