Szerelemről, zenéről és padokról

A népligeti fák alatt állt egy pad. Közönséges ülőalkalmatosság betonból öntve, pirosra mázolt ülőkével, az elmúlt rendszerből örökölt mementó. Az emberek helyet foglaltak rajta, és elfogyasztották újságpapírba – később nejlonzacskóba – csomagolt reggelijüket, elszívták a csak-még-egy-utolsót slukkot, vagy azon merengtek, hogy most aztán ráborítják a főnökre az asztalt (nem borították rá).    

   Egy borongós novemberi délután két ifjú fenék nehezedett a padra, egy csupa kéz, csupa láb fiúé és egy karcsú lányé. A közeli művészeti gimnáziumban tanultak mindketten, a fiú onnan hozta magával a hegedűjét. Lángvörösre gyúlt az arca, még mielőtt kimondta volna a kimondanivalót.

– Én... én... szerelmesvagyokbelédésjátszomnekedegydalthaelfogadod? – zúdult ki belőle egy szuszra, majd egy sóhaj után hozzátette: – Neked írtam.

– Aha – vonta meg a vállát a lány.

És a fiú gyengéden a húrokra illesztette a vonót. Nem volt különösebben értékes hangszer – az iskolától kapta gyakorláshoz –, és ezt a húrok fáradt, reszelős hangjából is ki lehetett hallani. De ezek a húrok most fényesen szóltak, ahol fényesen szólni kellett, doromboltak, ahol dorombolni kellett, így énekelték meg a fiú szerelmét, aki lehunyt szemmel játszotta el a dalt.

Néhány járókelő megállt egy percre, hogy aztán tovasiessen.

– Na? – nézett a fiú a lányra várakozón, miután leeresztette a vonót. – Tetszett? Ugye, tetszett? Neked írtam...

– Aha, nem rossz – vont vállat a lány.

Nemsokára elmentek, de testük lenyomata még egy darabig melengette a piros ülőkét.

   Aztán egy ideig nem jött senki. A csípős hideg bekergette a szállásra a hajléktalanokat, a reggelizők inkább egy olcsó kávé mellett üldögéltek a helyi presszóban.   

*

  – Az istenit ennek szarnak! – szitkozódott egy munkásruhás férfi egy hűvös tavaszi reggelen. – Nehogy ráülj! Elrepedt alattam, mindjárt szétesik – szólt oda a társának, aki hallgatott rá, és egy másik – kék – padon telepedett le.

– Minket bezzeg tudnak cseszegetni a közteresek, ha elszórjuk a cigit – dohogott tovább a munkásruhás.

– Ja – hagyta rá a társa, és elnyomta a csikket az ép pad oldalán.

Nem vették észre, hogy a törött pad köddé vált, vagy ha észrevették, nem törődtek vele. Ugyan ki törődik egy pad álmaival?

*

   Azt mondják, a zenélő kútnál, a Margit-szigeten felbukkant egy ócska, hámló-piros ülőalkalmatosság. Csak úgy. Senki nem tudja, honnan került oda, hiszen a parkban régóta a környezetbe jobban illő, míves padok terpeszkednek. Többször megpróbálták eltávolítani – a dizájn ugye –, de másnap reggelre újra elfoglalta a helyét. Andalgó fiatal szerelmesek, vagy épp őszülő hajú újrakezdők gyakran leülnek rá, hogy a kút zenéjét hallgassák. Néha eljegyzési gyűrűk is gazdát cserélnek.

   A törött ülőke miatt még senki nem tett panaszt; talán nem is törött.