Páros óda

Részlet / Kész

Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly’ végtelen nagy,
mikor megnyitod nekem szűz szíved.

Csak ne félteném úgy, én feltárnám
szíved minden rejtett alagútrendszerét!
Kövekkel tömedékelt kamráit kutatnám,
hogy gyenge fényed szórhasd szerteszét.

Láncokként hullnának rólad a terhek,
miket hamufelhőkben terített a múlt,
lesöpörném fényben úszó oltártermed,
mihez utoljára a Teremtő keze nyúlt.

Tiszta, fehér mécsem odatenném,
alvó halottaid álmába szenderülnék,
kit a vízen túl találnék kiengedném,
még ha magam is örökre elmerülnék.

De legelőbb fejem öledbe hajtanám,
hogy érezzem, hol kell majd visszatérjek,
mert utamon fentről csak te látsz rám,
szíved dobogása csitít, hogy ne féljek.

Sűrű, sötét erdő, nyílj meg előttem!
Könnyedből iszom, ha szomjazom,
belülről kiáltok, ha nyilam ellőttem,
Visszatérek… gyökeremből sarjadom.

Így, csakis így élhetünk már tovább,
száraink közt szívünk összefonódva,
mert a lét odakint egyre mostohább...
bennünk rejtve átörökülhet a holnap.