Levi

– Emília néni, Emília néni!

A gyerek megint a kabátja ujját rángatja. Francba már! Egy perc nyugtom sem lehet? Mélyet sóhajt, hangosan, hogy jelezze türelmetlenségét, és gúnyos horkantás szakad ki belőle. Haha, mint egy malac. Csinálhatna malacos szelfit, az nagyon adja, biztos akad hozzá fotósablon az iPhone-ján. Megenyhül egy kicsit.

– Tessék – fordul oda a fiúhoz. – Mit akarsz? Meséljek megint?

A gyerek izgatottan sertepertél körülötte, és fontoskodó arccal egy formátlan homokvárra mutat. Az amorf kupac mellett két vékony faág hever.

– Emília néni! Csinálok neked ajándékot!

Anyád a néni, gondolja, és az a szörnyű sejtése támad, hogy fennhangon kimondta.

– De hát nincs szülinapom. – Mosolyogni próbál. – Emília névnap se most van. Miért kapok ajándékot?

– Mejt szomojú vagy. Aki szomojú, annak Levi ajándékot ad!

Való igaz, nagyon maga alatt van. Egy héttel ezelőtt elveszett Roxy, a kék hullámos papagáj. Nemrég-még-igaz szerelme, az a szemét Totya lepte meg a pelyhes fiókával. Ennyi maradt Totya után: egy túlméretezett kapucnis pulcsi Eric Cartmannel az elején, a madár meg a tripper.

Roxy legalább jó fej.

– És te vagy a kedvenc pótmamim – fuvolázza a gyerek.

Na, ez új. Nem is olyan elviselhetetlen ez a kölyök.

– Jól van, töki. Majd szólsz, ha kész van – pillant a homokvárra, és feloldja a mobilját. Pinkre pingált, strasszos műkörme kopog a kijelzőn. Ideje csekkolni az Elveszett papagájok, talált papagájok csoport újabb bejegyzéseit. (Semmi.)

A gyerek önfeledten gereblyézi tovább a homokot. Milyen elmélyülten dolgozik, állapítja meg magában Emília.

A fiú most felveszi a nagyobbik ágacskát, és köröket ró vele a porba, aztán vonalakat húzgál.

– Emília néni! Jajzoltam cicát!

Sóhaj.

A gyerek ragyogó arccal áll a műve fölött, biztosan a dicséretet várja.

– Nagyon aranyos – pillant oda a szeme sarkából Emília. Nyitva a Facebookja, Totya van rajta valami csajjal. Öleli. A rohadék!

– Dézi cica. Átment jajta az autó. Vumm!

Mi?

Emília kis híján elejti a mobilját, olyan hirtelen fordul vissza. Kétség sem fér hozzá: az ott egy kezdetleges teherautó, mögötte az aránytalanul nagy Dézi, munkaadója macskája. Körülötte rozsdás falevelek jelzik a kiömlött vért. Úristen, lehet, hogy az agyvelőt?

Emília gyomra ökölnyire szűkül.

– Te… te lerajzoltad a szétlapított fejű cicát? Mi a francért tennél ilyet? – Nem kéne csúnya szavakat használnia, de nyelve nem engedelmeskedik az akaratának. – Mi a büdös lószarért csináltál ilyet? Levi…?

A fiú mosolya lehervad.

– Apa azt mondta, hogy megölöm a kujva macskát, ha még egyszer bepisil!

– De hát… nem gondolta komolyan! A felnőttek mondanak néha ilyeneket!

– Apa azt mondta, hogy megölöm a kujva macskát, ha még egyszer bepisil! – a fiú ezt már ordítja. – Ajándék! Levi megölte, apa öjül!

Ajándék.

Emíliát elönti a jeges veríték. Lecsúszik a padról, és ahogy térdre rogy, beletenyerel az ágacskába, amelyet az előbb látott. Nem, nem egy van, hanem kettő, a rövidebb a hosszabbikon átvetve, jézusom, ez egészen olyan, mint…

Durván beletúr a kupacba, műkörme alatt azonnal összegyűlik a piszok, de csak ás és ás tovább, próbálja feltartóztatni az emléket, az emléket arról a napról, amikor hagyta, hogy elragadják az indulatok, arról, amit azonnal megbánt, ahogy kimondta…

…te átkozott kis tollas szar, hogy fulladnál bele a hipoallergén kajádba…

Levente füle hallatára.

Karmos láb fordul ki a homok alól, a hozzá tartozó csöppnyi test csapzott és mocskos a rátapadt sártól, de kék. Kurvára kék.

Emília sikolya hosszan visszhangzik a kihalt játszótéren.