Miuccia Pradával nagyon fukarul bánt a teremtő, amikor a szépséget adományozta. Ránézve hirtelen nem is lehet megállapítani, hogy a vékony archoz tartozó nagy fülek, az apró barna szempár, vagy a hosszú, keskeny orr tűnik-e fel jobban. Szabályos ívű ajkai fanyar mosolyt formálnak rajta. Egy ilyen nőt alaposan megedzhetett az élet fiatal korában a külseje miatt. Azt írják róla az újságok, hogy harminchárom évesen eldöntötte, nem aggódik tovább, hogy milyen a kinézete. Nem próbálta többé megváltoztatni azt, amit nem lehet. Inkább művészi, intellektuális dolgokkal foglalkozik, és azt mondja, hogy a csúnyaság nagyon is emberi. Nem sminkel és a róla készült fotókat elnézve, fodrászhoz is csak annyit jár, amennyit szükséges. A haját filléres hullámcsattal tűzi el a füle mögé. És Miucciának ennyi elég is. Lehet, hogy igaza van – gondolta Gabriella és fejében még az előző este olvasott gondolatok kavarogtak Milánóról és a híres divatházról.
- Stazione Duomo – szólt élesen a dallamos női hang a metró hangszórójából. Kinyíltak az ajtók, és az utasok egy része megszokott közömbös arccal lépett ki a peronra. Gabriella ás Daniel izgatott lendülettel, mintha életükben először látnák Itália második legnagyobb felhők felé törő, soktornyos csipkés templomát, a tömeggel együtt sodródtak az aluljáróban. Felérve Milánó szívébe, fejüket egymás mellé hajtva elkattintották a minden évben elmaradhatatlan szelfi fotójukat, háttérben az égbe magasodó épülettel. Megindulván a tér jobb szélén a passzázs irányába, rutinosan fordítgatták fejüket, mint a filmsztárok amikor menekülnek a paparazzók elől, hogy a féltucatnyi afrikai és ázsiai bevándorolt színes cérnakarkötő, vörös rózsa és szelfibot árusok sötét tekintetét elkerüljék.
– Tudtad, hogy Milánó szalonjának is nevezik? – kérdezte Gabriella miközben átlépték a második Vittorio Emanuele korzó termetes és nyúlánk, boltíves bejáratát. – Az olaszokat boldogságában teremtette az Isten. Adott nekik bőven tehetséget a zenéhez, a széphez, a művészetekhez. És ők ezzel ügyesen elkápráztatják a világot – magyarázta.
– Képzeld el, mekkora munka lehetett ezt a sokszínű intarziát a járdán beépíteni – mondta Daniel.
– Nézz oda föl, milyen látványos – mutatott Gabriella a korzó három szintes épületeit kecsesen átívelő üvegkupola alatti freskókra.
– Lehetetlen gyorsan megcsinálni a feladatot, ha minden pár lépésben valami megálljt parancsol. A kirakatok észt veszejtően csábítóak a szemnek, a szájnak, az érzékeknek. Itt találkozik a világ összes pazar ruhája, cipője, táskája. Ha csak egyet-egyet lehetne választani közülük, nagy bajban lennék – gondolta Gabriella.
A korzó keresztutcájának sarkához közeledve szembetűnt nekik egy fekete-fehér sakktábla mintával kövezett kapualj. A bejáratot elhatároló vörös kötél kordon levélborítéknyi sárgaréz táblája mutatta: Head Office. A nagy termetű, erős, fekete bőrű biztonsági emberek, mint két gepárd, szakadatlan figyelemmel kísérték az utca pulzusának lüktetését.
Innen pár lépésre feszesen sorakoztak a kirakatok. Gabriellán abban a pillanatban elhatalmasodott az izgatottság, amint felnézett, és meglátta a fekete üvegtáblán arany betűs Prada feliratot. A sarok két oldali kirakataiban messziről vonzották a szemet a nyarat hívogató, sokszínűségükkel kitűnő férfi ruhadarabok. Fekete-fehér apró mintás nadrág, és egy sárga-fekete kockás zakó szokatlan kombinációja. Mellette egy kupacban vonultak fel egy sokat utazó, a világát élő és élvező férfi nélkülözhetetlen kísérői, a piros bőröndök, utazótáskák és a parfümök.
Az utcai márvány kövezet egyik ovális, vörös intarzia mintájának közepén állva két ember beszélgetett derűsen, mint akiknek már így is jól indult a napjuk. Egyiknek smaragdzöld, a másiknak fekete térd alá érő merev anyagú balon kabátja volt, és egyforma, vastag gumitalpú mokaszint és boka fölött elvágott csőnadrágot viseltek. Csak a frizura árulta el nemüket, hogy az előbbi, hosszú fekete hajú a nő, a másik, a férfi. Bár a milánóiaknak egy fordított hajviseletű pár látványa sem okoz megdöbbenést.
– Még sétáljunk egy kicsit, mielőtt bemennénk – fogta át Daniel karját Gabriella és elindultak. A korzó kereszteződésében megálltak, hogy átéljék a magasság szédítő érzését, amint felnéznek a négy épületszint magasan lévő üvegkupolára.
Tovább haladva pár lépést, meglepődve fedezték fel, hogy a férfi Pradával átellenes sarkon a divatháznak másik üzlete is van, méghozzá nagyobb, mint emez.
– Belépek, és az eladók rögtön rám szegezik szúrós tekintetüket, vagy ami még rosszabb, közömbös és megvető arckifejezéssel néznek végig rajtam. Hiába keresik a luxus márkajelzést a ruhámon – gondolta Gabriella és hirtelen nyirkossá vált tenyerét összeszorítva zsebre tette a kezét.
A csillogó kirakatban magába feledkezve nézegette saját tükörképét. Lazán kigombolta lenzakóját, megigazította a félrecsúszott nyakláncát, és azon tűnődött, elég jól néz-e ki, mielőtt bemegy. Kivette a reggel hajába tűzött hullámcsatot, zsebre rakta, és a haját megigazította. – Bezzeg, Miuccia Prada ilyeneken nem aggasztja magát – gondolta és nagy levegőt véve Danielre nézett.
– Bejössz velem, Dani? – kérdezte a férjét, aki jobbnak látta, ha elszív egy pipát, amíg a párja elkészíti azt a néhány fotót, amit elvállalt a barátnője kérésére.
Gabriellát elragadta képzelete a kirakat dolgait nézve. Beleszeretett az egyik piros, halványzöld, padlizsán és ekrü színekből álló négyzsebes kabátkába. Azt gondolta, az minden pénzt megér. Ha egy ilyet viselne, biztosan megcsodálná, aki látja. Ami hízelgő érzés. És látta magát, amint a kirakatban lévő vékony bőrpántos, kék tollas, furcsa hegyes sarkú szandállal a lábán, farmerben és a sokszínű felsőben kitörő magabiztossággal és elégedettséggel a város sétáló utcájának járdája fölött tíz centivel lebeg. Majd felébredt.
A kirakat üvegén keresztül meglátott bent egy középkorú ázsiai nőt, aki végtelenül egyszerű, szürke, kapucnis melegítő felsőben várta, hogy az eladók kiszolgálják népes családjának kíséretében.
– Akkor én is bemegyek – és nagy levegőt véve, határozott lendülettel belépett az elegáns milánói Prada nagy üvegajtaján.
A fekete ruhás eladók, akik a már bent lévő emberekkel voltak elfoglalva, figyelmesen, mosolyogva fogadták a köszönését. A berendezés egyszerű csillár, szellős polcok egy-egy cipővel és táskával, és néhány üvegvitrin volt elszórtan. És két extravagáns öltözetű próbababa, amelyek „nekem minden jó” arckifejezéssel fordultak az utcán nézelődők felé. Szemrebbenés nélkül tűrték, hogy negyedóránként cseréltek rajtuk egy-egy darabot.
A babapiskóta formájú, mértékletesen elegáns vitrineken az egyforma, téglatest alakú, szaffiánó bőr díszítésű parfümös üvegek arra vártak, hogy kézbe vegyék őket. Gabriella egy-két parfümből a levegőbe fújt és beleszagolt. Amíg az orra elkülönítette az illatokat, addig néhány fotót is készített a mobiltelefonjával. Az utcafronttal szembeni falon egy magas cseresznyefa vázú üvegszekrény állt. Közelebb lépve látszott, hogy a felső részében egy komplett százéves sétapálca gyűjteményt állítottak ki.
– Különös, hogy muzeális divattörténeti darabok foglalják el ezt a nagy helyet – gondolta Gabriella, majd körbenézett és látta, hogy egy-két eladó mindig elég közel van, hogy segítsen. Lazán érezte magát, mert kedvére próbálgathatta és fedezhette föl az üzlet kincseit.
Közben az ázsiai pereputty narancs dzsúsz társaságában még mindig a bejárat melletti köríves támlájú tonett székeken ülve várta, hogy a nők befejezzék legújabb zsákmányaik megvásárlását.
Az egyik parfüm vetiver, gyömbér, néroli, bergamott és bazsarózsa illata szétterült a levegőben és nagyon megtetszett Gabriellának. Intett férjének, hogy ha befejezte a pipát, csatlakozzon ő is a mustrához.
– Gyere csak, mutatok valamit – mondta lelkesen, ahogy az belépett. – Ezt szagold meg – mutatta csuklóján az illatot a férjének. Az azonnal magára fújt egy kicsit az üvegből és azt mondta, neki pont jó lesz.
– Megvesszük magunknak – mondta Daniel és odafordult az eladóhoz.
Amíg a földszinten intézték a számlát, látták, hogy egy szűk lépcsőfolyosón többen mennek le az alagsorba és az volt az érzésük, hogy senki nem jött föl. Valami érdekes kell, hogy legyen ott – nézett Gabriella Danielre és elindultak lefelé.
A meglepően tágas boltíves terem olyan világos volt, hogy nem keltette azt az érzést, hogy a föld szintje alatt van. A női érzék azt súgta, hogy ha fönt sétapálcák vannak, akkor lent női daraboknak kell lenni. A lejárattal szembeni oldalfalon ott is voltak a csontból, kagylóból készült fésűk, hajcsatok, hajsütők és pumpás illatspriccelők, aminek helye volt régen egy magára adó nő kelléktárában.
A térben jól mutattak a félkör alakú fehér háttámlás padok, melyek egyikén két férfi kényelmesen hátradőlve frissítő kávét kortyolgatott és beszélgetett a napi gazdasági helyzetről. Egy helyes eladó fiú fekete aktaszerű borítóval letakart, kézzel varrott nyakbavaló ékszerrel és a karjára akasztott kis táskával sietett az egyik félreeső részbe. Nem telt el két perc, megjelent egy másikkal.
Gabriella és a férje felfedezték, hogy amerre a fiú hordta a táskákat, azon az oldalsó részen egymásból átjárható kisebb elszeparált helyiségeket alakítottak ki. Mindegyik szobában cipőket, táskákat vagy ruhákat mutattak be és némelyiknek a középén volt egy pad, ahol kényelmesen leülhettek a vásárlók, és az eladók tálcán vitték nekik a legjobbnak ígérkező darabot. Minden azt sugallta, hogy ott a vásárló szívesen látott vendég.
Gabriella visszakeveredett a múzeumi polc mellé, ahol a legújabb napszemüvegek voltak kirakva. Közömbösen nem tudott elmenni melllettük. Egymás után fölpróbálta az összeset és Daniel hosszas biztatására úgy döntött, a vékony fekete keretes macskaszem formájú mindenképp az övé.
Míg elégedetten nézte magát a tükörben és mélyen beszívta csuklójáról a finom Vétiver illatot, hálás volt barátnőjének. A feladat várakozáson felüli élményt és meglepetéseket hozott a számára. Ahogy kiléptek a korzóra, felvette legújabb Prada napszemüvegét és arra gondolt, hogy abban is igaza volt Miucciának, amikor azt mondta: „Ha hiszünk magunkban, és elhisszük, hogy jók, szépek, szexik és magabiztosak vagyunk, akkor azok is leszünk. „
