Felhőcske, a beszélő koala
Mindenki ismeri azt a legendát, mely szerint minden századik évben, Szent Iván éjszakáján, ha pontban éjfélkor megszületik egy állat, akkor az az állat érteni fogja az emberi beszédet, sőt maga is tud beszélni. Nemrég, noha erről a legendáról szinte senki sem tudott már, beszélő állatka született, minthogy éppen ismét századik Szent Iván-éjszaka volt.
Az esemény messze földön Ausztráliában történt, egy hatalmas, állatkerti, hetvenhét ágú eukaliptuszfán. Mi más is születhetett volna ezen a fán, ha nem egy kis koalamaci? A koala csodálkozva pislogott élete első pillanataiban, némi időbe tellett, amíg rájött, hogy megszületett. Szülei és nagyobb testvérei boldogan ölelgették, és becéző szavakkal kényeztették. Nevet is adtak neki: Felhőcskének nevezték el, mivel bárányfelhős volt az ég, amikor megszületett. Felhőcske nagyon gyorsan gyarapodott az állatkerti eukaliptuszfán, családja legkisebb fiaként. És amint az a legkisebb fiakkal történni szokott, neki is hamar megmutatkozott különleges képessége. Először csak testvéreinek mondta el, hogy érti az állatkerti gondozók és a látogatók beszélgetéseit. Testvérei jókat szórakoztak rajta, de amikor a papa és a mama is megtudta a mind jobban kibontakozó képességet, aggódni kezdtek. Tudták, hogy ennek titokban kell maradnia, hiszen ha az emberek megtudják, hogy Felhőcske nemcsak érti őket, hanem beszéli is a nyelvüket, akkor elviszik a családjától, és kísérleteket végeznek rajta. S amint általában a kísérleti állatok, abba ő is belehalhat. Hiszen az emberek olyan ostobák, hogy amit nem ismernek, attól félnek, s amitől félnek, azt elpusztítják. Így Felhőcske anyukája a legszívesebben örökre erszényébe rejtette volna gyermekét. Felhőcske azonban nem félt. Úgy vélte, hogy mivel beszélni tud, nem érheti bántódás.
Történt aztán egy vasárnap délelőtt, hogy az állatkerti látogatók közül egy nő és egy férfi hangos kiabálására lett figyelmes Felhőcske.
– Ashley, Ashley, merre vagy? – hallatszott kétségbeesetten. Az emberek összezavarodtak, s miután megtudták, hogy az öt éves Ash eltűnt, ahányan voltak, annyi felé futottak, és keresték a kisfiút. Sokáig, és mindhiába. Szülei sírva távoztak az állatkertből, miközben a rendőrök ígéreteit hallgatták, hogy megtalálják Ashleyt. Felhőcske nagyon meghatódott, s elhatározta, majd ő megkeresi a fiút. Mialatt azon töprengett, hogyan is mondja meg ezt szüleinek, vita hangjai szűrődtek fel hozzá az eukaliptuszfára.
– De igenis, megesszük! Egy kicsit még titokban hizlaljuk, aztán nekilátunk, és az évfordulónkon elfogyasztjuk!
– Mégis, hogy gondolod, hiszen mi tasmán ördögök vagyunk, és nem eszünk embert!
– Miért ne, hiszen az ember is fogyasztja az állatokat.
– De nem minket!
– Nem mindegy? Ő még ráadásul meg is különböztet minket, állatokat. Egyikünkről azt mondja, ehető, a másikunkról meg, hogy nem. Ebben mi a logika?
– Hát akkor arra felelj, te okostojás, hogy te meg én, és a többi sok más állat miért eszi meg állattársát?
– Nos, hát… szóval… izé, az más. Vagyis… nem tudom. Azaz, lehet, hogy ezt az emberektől tanultuk.
– Na, jó, hagyd abba, nézd inkább ezt a kisfiút. Úgy elfáradt, hogy elaludt. Milyen édes. Kérlek, legyen az az ajándékom, hogy nem bántjuk!
– Jó, nem bánom. De hogyan juttatjuk ki innen?
Felhőcske odafönt a fán úgy gondolta, eleget hallott. Ideje közbelépni, hisz biztosan Ashley van a tasmán ördögök fogságában. Legjobb lesz, gondolta, ha gyorsan cselekszik, akkor talán a szülei észre sem veszik, hogy egy csöppet lelépett. Lemászott a fáról, és elindult, hogy megkeresse a kisfiút. Közben különböző ketrecek mellett haladt el, és a bennük lakók mind-mind megállították Felhőcskét, hogy arra kérjék, szabadítsa ki őket. De Felhőcske elmondta nekik, hogy ő fentről, a fáról látta, hogy nem sok értelme lenne, hiszen az egész terület hatalmas kerítéssel van körbezárva, s ha mégis túljutnának valahogy azon, akkor nem a megálmodott jólét várna rájuk odakint, hanem a betonrengeteg, ahol egykettőre elpusztulnának élelem és hajlék nélkül, vagy pedig a járművek alá kerülnének, sőt, az emberek félelmükben még le is lőnék őket. Ebből persze nem értettek meg mindent az állatok, főleg azt nem, hogy ha itt simogatják őket az emberek, akkor odakint miét bántanák – de elfogadták Felhőcske magyarázatát. Végre megtalálta a keresett ketrecet.
– Hahó, ébren vagytok? A kisfiúért jöttem!
– Hm? Ki az, ki zavar? Rögtön felfallak!
– Velem nem sokra mennél! Felhőcske vagyok, a koala gyerek az eukaliptuszfáról. Ha megennél, elpusztulnál, mert csak én tudok ennyi mérget feldolgozni az eukaliptuszból, neked viszont a végedet jelentené.
– Na, jó, meggyőztél. Mit akarsz?
– Elviszem az embergyereket a szüleihez. Segítek rajta is, meg rajtatok is. Ti nem kaptok büntetést, ők meg boldogok lesznek.
– Igazán köszönjük. Mivel hálálhatjuk meg?
– Szokjatok le a húsevésről. Nézzétek az elefántot, csak növényt eszik, mégis mekkora!
Ezzel Felhőcske felébresztette Ashleyt, mert ölbe kapni nem tudta. A kisfiú azt sem tudta, hol van, de hamar megörült annak, hogy hazajuthat. Minthogy a gyerekek hamarabb elfogadják a csodákat, mint a felnőttek, nem csinált különösebb kérdést abból, hogy a koalamaci beszél. Óvatosan belopózkodtak az alvó őr szobájába, elemelték a mobiltelefonját, és mivel Felhőcske ujjai nem alkalmasak a tárcsázásra, Ashley pedig nem tudta a telefonszámukat, hisz még csak alig öt éves, ezért nagyon gyümölcsözőnek bizonyult a kapcsolatuk. Felhőcske látta az éjjeliőr szobájának a falán a fontos telefonszámokat, a tudakozóét is, és mondta Ashleynek, hogy melyik gombokat nyomja meg a telefonon. Egy perc múlva máris az anyukájával beszélt a fiú.
– Anyu, én vagyok, Ashley. Nem fogod elhinni, mi történt velem. Gyertek értem az állatkert elé, de csak te és apu, és nagyon csendben. Majd mindent elmesélek.
Néhány perc múlva fékcsikorgással érkeztek meg Ashley szülei. Minthogy azonban senki sem figyelt fel rájuk, a kisfiú és a koala előbújtak az árnyékból. Az ünnepélyes pillanatra, amikor Asleyt a karjukba zárták szülei, a hold még fényesebben küldte ezüstsugarait a Földre, ott is a sydney-i állatkert főbejáratához. Ashley szülei annyira örültek, hogy meglett a kisfiuk, hogy azonnal teljesítették kérését. A kérés pedig nem más volt, mint hogy magával vihesse Felhőcskét. Csakhogy Felhőcske ekkor nagyon elszomorodott.
– Sajnos, ezt nem tehetem. Akkor az én szüleim lesznek bánatosak. Valami mást kell kitalálnunk.
– Nekem van egy ötletem – szólt közbe egy ismeretlen hang. Az éjjeliőr volt, aki közben felébredt, s egy ideig azt hitte, még mindig álmodik. Egy beszélő koala? De azután eszébe jutott a legenda, melyet még a dédnagymamájától hallott kisgyerek korában, aki viszont egy ausztrál őslakostól hallotta… Most mindenki felé fordult, s várta a jó ötletet.
– Ashley minden vasárnap reggel eljön, s arra a napra magával viszi Felhőcskét, ha a szülei elengedik. Én, mint az állatkert őre, megengedem.
Mindenki elfogadta a javaslatot. Felhőcske szülei már egy ideje szorongva lesték a történéseket az eukaliptuszfa tetejéről. Ők semmit sem értettek az emberi beszédből, és nagyon aggódtak. Felhőcske elbúcsúzott Ashleyéktől, s hazament. Elmesélte szüleinek a történteket, s egyúttal engedélyt kapott a vasárnapi kiruccanásokra. Egyelőre tehát nagyjából sikerült titokban tartani, hogy ki a legutóbbi Szentivánéji beszélő állat. S hogy én mégis honnan tudom? Nos, Ashley az unokaöcsém Ausztráliában. És még csak ezután kezdődnek a vasárnapi kalandozásaik.
