A Szerelmes Sátán

Úgy döntöttem, kézzel írom a levelem, mert manapság szerintem ezt Isten is értékeli.
Csak az a baj, hogy már egy jó ideje az íróasztalom felett görnyedek és nem írtam még egyetlen sort sem.
Odanyomom még egyszer tollam hegyét a papírra. Mustrálom a belső csendet.
Semmi.
Egyvalami, mégis.
Jobb szarvamon végig gördül egy csepp verejték, ami pár perce még a fejem búbjából indult. Most leszalad, egyenesen az orrom elé.
Széles hatósugárban toccsan szét a papíron.
Ettől az teljességgel használhatatlanná válik.
Összegyűröm és kidobom a szemétkosárba.
Már a sokadik végzi ugyanígy. Egyiken sem volt egy árva tintafolt sem.
Egy újabb tisztalapot emelek az asztalon lévő kupac tetejéről.
Kedvem támad ordítani egy sort.
Csak úgy.
Egy pillanatig vészjósló a nesztelenség, majd minden visszaáll a szokásos kerékvágásba.
Odamegyek a kandallóhoz, fejemet annak tüzébe emelem – amitől a láng kettényílik előttem –, és úgy üvöltök le nekik.
– Csavarjátok már lejjebb a fűtést! Ilyen dögmelegben nem lehet dolgozni!
A csoportvezető visszhangként kiálltja tovább kérésemet. De nem fékezik magukat rögtön, így még egyszer rájuk kell szólnia.
–  Hé! Vegyetek már vissza a tempóból!
Az ördögfiókák lassítanak.
A hőmérséklet csökken.
– Bocs főnök! Ezek még nagyon újak, ezerrel hajtanak – kiált a csoportvezető.
– Fontos melóm van, kapcsoljatok tartaléklángra, amíg nem végzek!
– Tartaléklángra? Biztos? Hiszen sosem égtünk tartaléklángon, és…
Ordítok megint egy sátániasat.
Ebből mindenki ért.
Végre azt csinálják, amit mondok.
Mindig beválik.
Visszaülök az asztalom mögé és ott folytatom, ahol abbahagytam.
A tollam csücske érinti a papírt. Ezúttal be is lendül.
A Földön kora ősz volt, amikor először beszéltem Rólad.
Két friss halottnak mondtalak el. Kellően intelligensnek, meg érzelgősnek tűntek.
Jókor is voltak jó helyen. Már szétfeszített a vágy, hogy valakinek elmondhassam.
A Földön most tél van.
Látod?
Még nekem is idő kellett, hogy összeszedjem a gondolataimat és a bátorságomat.
De Te tudod, hiszen Te ismersz a legrégebb óta, hogy nem mindig vagyok gyors.
Ha a saját ügyemről van szó, legalább hatszázhatvanhatszor átgondolom.
Hátradőlök és újraolvasom az eddig leírtakat.
Újra és megint.
Jó ez?
Kit érdekel, mikor beszéltem róla először, meg hogy hányszor latolgattam, hogy levelet írok neki?
Kopognak az ajtón.
Darabokra tépem, amit írtam.
Tisztalap.
Megint.
– Mit akarsz?
Bátorkodik benyitni az ajtón, hogy úgy mondhassa el. Az elsőszámú tanácsadóm az. El is mondja, hogy azért jött, hogy tanácsot adjon.
– Csak legyél rövid! Nem érek rá! – morgom. – Mit tanácsolsz?
– Az van – rebegi –, hogy mostanában nem nagyon foglalkozol semmivel, és most már pletykálnak is rólad, amiért tartaléklángra kapcsoltál. Lázadás van készülőben ellened a fészekben. Vigyünk véghez valami irtó nagy gonoszságot, mutasd meg, hogy uralod még a helyzetet!
– Jó. Befejezem a melót, amiben benne vagyok, aztán majd foglalkozom ezzel.
– De…
Ráordítok.
Eliszkol.
Még az ajtót sem csukja be.
Felmarkolom a szigonyomat és a villás végével csapom be azt.
Kész. Egy problémával kevesebb.
A levél. Újra.
Még a saját tanácsadóimnak sem mondtam el, amit most írok Neked.
Nem tudok abban hinni, hogy ők jó tanácsot tudnának adni nekem ebben az ügyben.
Benned mindig hittem, hiszen mindig bizonyítottad, és örökkön-örökké igazolod, hogy mennyire jó vagy, de a tanácsadóim Hozzád képest a nyomodba se…
Összeszorítom az öklöm, és ráverek az asztalra.
Benned mindig hittem?
Mi ez a nyál?
Összegyűröm a papírt.
Két kezembe temetem az arcom, és rákönyökölök az asztalra.
Egy páran, akik a Mennyben kémkednek nekem, feltették a kérdést; mégis, ugyan mi az ördögöt várok magamtól?
Már akkor tudtam, hogy igazuk van.
Isten ismeri a legeszményibb szóösszetételeket.
Kezdjük azzal, hogy a szavakat is ő alkotta.
Minden nyelven.
Az érzésekhez, nos, azokhoz mind a kettőnknek volt köze.
De az igazán szépeket – be kell, hogy ismerjem magamnak –, kizárólag ő komponálta megint csak.
Ezen kívül, ismer engemet is, mint a rossz pénzt.
Azt is mondták ezek a mennyei besúgók, hogy megértik, hogy én felnézek rá, meg hogy felfelé szeretek, és ez tőlem ugyan meglepő, de tök jó.
Istentől viszont nem várhatom el, hogy ennyire lealacsonyodjon.
Nem szenved ő önbizalomhiányban!
Kisebbségi komplexusa sincs.
Mondjuk az nekem sem volt soha.
Csak az a helyzet, hogy hozzá képest én tényleg egy fikarcnyit sem érek.
De mi, vagy ki ér?
Megint kopognak.
Kihámozom arcomat a tenyeremből és a papírra meredek.
– Mit akarsz már megint? Mondtam már, hogy el vagyok havazva!
A második számú tanácsadó nyit be az ajtón.
– Jó, hogy jössz! Akarok kérdezni valamit! – változtatok stílust spontán.
– Parancsolj velem!
Meghajol.
– Mit gondolsz? Isten soha nem szerelmes? Úgy értem, úgy igazán.
A második számú zavartan letekint maga elé a földre, majd hátradugja mindkét kezét, és lábfejével kergetni kezdi a láthatatlan szöszöket a padlón.
– Nos?
– Olyan furcsán vigyorogsz Sátán! Jön a karácsony, és ez téged mindig megvisel.
Megmarkolom a tollat és az asztalhoz koccintom a végét.
Ritmusosan.
Azt gondolom, ebből talán ért, de a következő pillanatban kiderül, hogy mégsem.
– Régebben – kezd bele szipogva – nagyban tudtunk játszani. Igazán nagyba! Most sem vagy semmi, nem azt mondom, de kicsit megöregedtél, nem?
– Semmi bajom. Jól vagyok!
– Nem kell így rám förmedned! Az a baj, hogy lassan nem csak jól leszel, hanem jó is. Egyre többen gúnyolnak így a hátad mögött.
Vállat vonok.
Odapörkölök neki.
Kimondottan jólesik.
Elindul kifelé, de az ajtóból még visszaszól, mielőtt becsukja azt maga mögött.
– Lehet, teremtett volna magának egy arra méltót, ha szerelembe akarna esni!
Felborítom az íróasztalomat.
Szanaszéjjel szállnak az üres, potenciális papírosok.
Egy tucat végzi közülük a kandallóban.
– Ne őrülj meg! Ne őrülj meg!
Mennyei kémeim is ezt szajkózták.
Az állásommal játszom.
Ha Istennek színt vallok arról, hogy belebolondultam, akkor azt fogja hinni, hogy nem tudok többé igazán pokoli lenni. Az az aljas, alattomos valaki, akit annak idején, a világ teremtésekor, meglátott bennem.
Be kéne érnem annyival, hogy a beépített informátoraim mindig beszámolnak arról, mit csinál, hova megy, mit mond rólam, szid-e.
Igaz, ez Istenre nem jellemző.
Mindig a szemembe mondja, ha van valami.
A gardróbomhoz megyek. Kihajítom belőle a felesleges dolgokat a szoba közepére, és ezt egészen addig folytatom, amíg meg nem találom a lelakatolt szelencét.
Leülök a földre, és magam elé húzom a ládát.
– A kulcs! Itt kell lennie valahol!
Körbenézek, de reménytelen a helyzet.
Nem érek rá keresgélni.
Két markomba veszem a tárolót és szétmorzsolom.
– Majd szerzek egy másikat!
A doboz tartalma egyetlen egy fénykép. Lerázom róla a szelence darabjait.
Magam elé tartom.
A fotó már sárga, a szélei kicsit kozmáltak, mert egy darabig titokban hordozgattam magammal mindenhová.
– Istenien néz ki rajta! És éppen a világot teremti.
Én ott állok a háta mögött. Sunyin. A nézésemről tudom, hogy már akkor motoszkált bennem iránta valami.
Az egész gyermekkorunkat együtt töltöttük. Az ősidők előttről ismerem.
Az sosem derült ki, hogy a kettőnk találkozását végül is ki rendezte össze, hiszen akkor mi még nem voltunk állományban.
Talán voltak szüleink, akikre már nem emlékszünk.
Különlegesek voltunk.
Már az oviban kitűntünk a többiek közül. Mászóka vagy csúszda helyett teljesen mással szerettünk játszadozni.
Mennyire kezdetlegesek voltunk!
Paradicsommal, kígyóval, férfival és nővel…a bűnnel, a kiűzéssel, a soha vissza nem engedésükkel.
Kasszasiker lett.
Játéknak indult, zabálták mégis.
És tényleg bebizonyosodott, ha az alapok jók, azokra már könnyű újra és újra izgalmasat, számottevőt létrehozni.
Olyat, ami fenntartja az érdeklődést.
Mennyit kacagtunk együtt!
Erre még ô sem ihletett szavakat.
Mert a szavakat és költeményeket is ő inspirálja.
Egyszerűen tényleg esélyem sincs!
Csak a két kémem szerint van.
Ők meg vannak arról győződve, hogy Istennek tudnia kell az érzelmeimről.
Hiszen minden tud.
Néha, mikor azt akarom képzelni, hogy Isten viszont szeret, magam is elhiszem, hogy ez így lehet.
De elvállaltam ezt a melót.
Ezt, amihez össze kellett vesznünk. Ráadásul nagyon csúnyán, hogy ő a Mennyből száműzhessen, és én idekerülhessek.
Ide, ahová ő megálmodott.
Tőle jó távolra.
Tökéletes ellentéteként.
Hogy vesztünk össze?
Olyan rég volt, hogy alig emlékszem.
Az biztos, hogy kis suhanc voltam még. Azt hittem, a melóért mindent meg kell tenni és gonoszkodtam, ahogyan csak bírtam.
Azon voltam, hogy bebizonyítsam, alkalmas vagyok a pozícióra.
Jah.
Nekem is csak később nőtt be a fejem lágya.
Kölyökként a szerelem ciki. Felnőttként meg az mindennek az értelme.
Megsimogatom alakját a képen.
– Ha annak idején veled maradok a Mennyben, akkor most minden más lenne! Valaki más elvállalta volna, amit most csinálok, és lehet, hogy csak egy angyalka lett volna belőlem, de akkor is. Most ott lennék veled és szerethetnélek! Mindent elrontottam!
Felállok és teszek pár kört a szobában.
Hátha mozgás közben ráakadok a legszebb szóra, amit neki írhatnék.
Megszólal a telefonom.
Az egyetlen barátom az, innen a pokolból. Rá mindig számíthatok.
Nem árul el, nem hazudozik, nem támad hátba. Barát.
Elég nehéz a pokolban barátkozni, senkiben nem lehet bízni. Ettől jó munkaerők azok, akik itt vannak.
– Szánalmas az életem! – mondom a telefonba.
– Mi van? Nem írtál semmit, mi? – kérdezi, de nem nevet. Mert barát.
– Mégis mit írhatnék? Te mit írnál a helyemben?
– Pokolian szeretlek.
– Nagyon eredeti!
– Jó, akkor ehhez mit szólsz? Pokolian szeretlek, tüzesebben már nem is tudnálak.
– Az a baj, hogy pont ennyi telik tőlem. Pokol, tűz. Ezekről tud. És ezek nem érdeklik.
– Lángra kaptam úgy istenigazán?
– Ez nem is rossz! Nagyon nem rossz! Már csak egy kérdés maradt…
– Mi?
Visszafutok a szekrényemhez és annak felsőrészéből előkotrom a papírdobozt.
Jó hátulra tettem, nehogy véletlenül megtalálja valaki, de úgyis a csillagokat is lehazudnám az égről, ha megtalálná valamelyik ördög.
Arról nem is beszélve, hogy végeznék vele, amiért nálam kotorászott.
Azért mindennek van határa!
Kibontom a dobozt és előveszem belőle, amit még kora ősszel szereztem be, amikor álruhába jártam a Földön.
Csak ott vannak ilyen jó cuccok.
– Van halszagú levélpapírom. Van templomos mintás. Olyan is van, amin őt megpróbálták lerajzolni. Olyanra nem akarom írni, amin keresztre feszítik a fiát. Az durva lenne! Azt felemlegetni…
– Óh, jajj nekem! – sóhajt.
– Mi van?
– Legyen inkább rózsaszín, valami semleges illatú, és az sem baj, ha van rajta szív is.
– De az olyan snassz!
– Gyere inkább, dobjunk be egy sört! Majd közben megbeszéljük – lelkesedik.
– Nem bánom. Annyit vártam már, ennyi még belefér.
Letesszük.
Mit vegyek fel?
Amióta biztosan tudom, mit érzek, különösen adok a megjelenésemre. Sosem lehet tudni, mikor futok össze vele.
Csak most éppen azt sem tudom eldönteni, hogy férfi legyek-e, vagy nő.
Sok halandóra rá szoktam hozni a frászt, amikor nőként jelenek meg. Még mindig nem szoktak hozzá.
De igyekszem minél kevesebbet balhézni a Földön.
Leülök a számítógépem elé és csatlakozom a világhálóra.
Facebook.
Ismerősök.
Keresőmező; Isten.
– Szánalmas, hogy fél órája néztem a falát, és most megint!
Mindig büszke voltam arra, hogy az ismerősöm.
Egyszerűen becsülöm őt azért, hogy felvállal. Hogy nem tagad meg.
Pedig még őt is megtagadták annak idején.
De ő nem ilyen.
Ő egy angyal.
Dehogy angyal!
Az angyalok alatta vannak.
Ô minden angyal egyszerre.
És még annál is több.
Tisztában vagyok azzal, hogy hányan imádják. Akármit tesz ki, kiakad a facebook lájk számlálója.
Olyan sokan kedvelik és osztják, hogy azt a számot még ki sem találtuk.
Talán újra össze kéne dugnunk a fejünket.
Rossz leszek, de lehet nem csak a fejünket…
A francba!
Mit tegyek?
Így gondolom.
De inkább; érzem.
A legutóbb, amikor kitett egy képet a földrengés túlélőiről, aminél ott volt, csak a halandók között nem verte nagydobra, olyan sokan kedvelték, hogy lefagyott a rendszer.
Az egyik angyalkáját küldte le ide, hogy itt pofozzuk helyre a lemezt.
Mennyire sajnáltam, hogy nem ő jött!
De nyilván fontosabb dolga is van neki.
Nekem is lenne, de én már csak azért szoktam helyszínre menni, hátha vele találkozom.
Más már nem érdekel.
Ennél az ominózus földrengésnél koccantunk is egy kicsit.
Azt hittem “véletlenül” megcsókolom, amíg a karjaiban vagyok.
De jött valami mennydörgés és elmosta az elhatározásomat.
Megint kitesz egy képet.
Ezúttal a 21-ik századi Ádámmal és Évával, meg hogy milyen alakban reinkarnálódtak.
Reklám.
Arról, hogy kiket kell nyomon követni, ha igazi love storyra vágyunk.
Azt hiszem, ideje indulnom.
Ezt már nem bírom alkohol nélkül!
Kopognak.
– Jöhetek?
Ezúttal a titkárom az. Épp félmeztelen vagyok, de rettentően izmos. Nincs mit szégyellnem.
– Készülsz valahová?
– Elmegyek, iszom egy sört. Addig tartsd a frontot!
– A kérvényeket hoztam – mondja, majd körbenéz a szoba romjain.
– Jah, volt egy kis idegrohamom, de ne is törődj vele! Már minden rendben! – mondom, mert ekkora kupi azért nem szokott lenni.
A kezembe nyomja az igényléseket.
Önkéntesek.
Egyre többen jönnek a pokolba maguktól, ami szokatlan. Isten megbocsátana ugyan nekik, de ők nem tudnak maguknak.
Aláírom.
– Túl sok önkéntest fogadsz be mostanában Sátán, mindenféle kérdés, vizsgálat nélkül. Mi van, ha ezek felkelők és át akarják venni a hatalmat?
– Itt mindenki forrong össze-vissza. Ez teljesen természetes errefelé.
– De…
– Akkor majd megbüntetem őket! Van még valami?
– Nincs – mondja feladóan.
Megkötöm a nyakkendőmet és kifelé indulok.
– Kicsit kiöltöztél a kocsmatúrához, nem?
– Ehhez van kedvem. Hívj, ha van valami!
Aztán kitessékelem őt is a szobámból és kulcsra zárom az ajtót.
Egyre több titkot őrzök, ami most ráadásul szanaszét hever.
Románcra utaló nyomok.
Illatos, színes levélpapírok, Istenről készült fotó, belépve hagyott facebook az ő falával.
A hülye is rájönne.
Nem kell megkísérteni az ördögöt, mert semmi szüksége rá.
A kocsmába vezető út mentén, zűrös és felkavarodott lelkek sorakoznak az örök kárhozatra.
Nem sokan szoktak a sorból kikerülni. Mindig akad egy-két kivétel, akiről bebizonyosodik, hogy mégsem elég rossz nekünk. De nem több.
Némely infantilis autogramot kér, mások utánam fordulva stírölnek.
Szinte fellélegzek, amikor meglátom a pubot, ahol a tequila végérvényes akcióban van.
– Mi ez a lötty? Hideg sör nincs? – meredek a pultosra, miután megcsapolja a söröm.
– Ne bánts, ne bánts! Hozatok a Mennyből!
– Hagyjad! Nem akarom, hogy odafent megtudják, hogy megrészegedem. Jó lesz, csak forrósítsd fel teljesen!
Meglátom a barátot az egyik asztalnál, odamegyek, kezet fogunk, inni kezdünk.
– Már jobban imádod, mint bármely földi halandó! Ez undi – mondja.
Nevetünk.
– Ahogyan megszervezte az egészet a fia körül! Ahogy azt a nagy könyvet inspirálta! Hát lehet őt nem imádni?
– Imádkozol is, mi? – kérdezi.
Nem válaszolok.
– Úristen! – kap a szája elé – Nem akarom megidézni, de ez… ez szörnyű! Ez maga a tragédia! Tudod, hogy mindenben támogatlak, de gondolkoztál már azon, mi lesz a világgal, ha te átállsz a másik oldalra? Belegondoltál már?
Gyötör már engem is egy ideje.
Imádkozom.
Olyan rendesen. Olyan hagyományosakat.
Amikor összeteszed a két kezed és csak mondod, gondolod.
A Miatyánk első mondata a facebook jelszavam.
Tök gáz alak lettem!
– És miért imádkozol? Hogy legyen ő a szerelmesed? Ne már! Ez olyan földi! Tőle kéred, hogy szeressen beléd? Elmentek otthonról?
– Hát kit kérjek? Nincs más. Amúgy meg tudod, hogy kívánságlista van. Ha sztereóban is hallgatja, akkor sem tudja egyszerre mindet, meg még teljesíteni is kell egynéhányat. Plusz még át is kell gondolnia, hogy teljesíti-e. Ráadásul fel is kell hívnia, hogy ha balhé van, vigyem el.
– Lehet, már lehallgatta, csak bepánikolt. Ő sem tudja, most kit is hívjon.
– Nem érdekel! Ő az Isten, oldja meg a világmegváltó problémáit! Én szeretem, és már nagyon régóta titkolom. A dinoszauruszok, meg mindenféle őshüllő elpatkolt, a szerelmem iránta meg még mindig tart.
– Ide figyelj! – húzódik közelebb. – Sokan rebesgetik a puccsot. Elképzelésed sincs, milyen sokan vannak! Lehet, jobb lenne önként lemondanod. Úgyis őt akarod! A pokol és Isten nem lehetnek a tiéd egyszerre.
Egy szuszra lehajtom a maradék sört és új korsót kérek.
– Bezzeg, mikor nekem volt titkos viszonyom azzal az angyalkával, annak véget vetettetek! – veti a szememre.
– Igen, mert csak húztad, nem gondoltad komolyan. De az én szerelmem, az igazi!
– Nem is szerettél még senkit! Honnan tudod, mi az?
– Ezt mindenki tudja reflexszerűen. Mint az első berúgást. Mindenki tudja, amikor legelőször berúgik, hogy most be van rúgva, nem kell leoktatni. Ez így van a szerelemmel is. Felismered, amikor megtörténik, nem kell előtte tanulmányozni.
– És mik a terveid vele?
– Egy új világ. De egyedül nem tudom megcsinálni. Ketten kellünk hozzá. Ahogy annak idején is.
– Én például lopnék, hazudnék, csalnék érte. Amit el tudsz képzelni!
– Istennél ezek a dolgok tuti nem nyerők öregem.
Tüsszenteni kezdek és a következő fél órában abba sem bírom hagyni.
– Sokan betegedtek bele már abba, hogy tartaléklángon kellett égni! – mondja a barát és feláll az asztaltól.
– Azt hiszem, haza kell menned. Majd beszélünk!
Betolja székét az asztal alá, és én is összekaparom magam.
Hazaérvén átadom az irányítást a rangidősnek.
– De nehogy visszafogd magad! Nagyon gonosznak kell lenned, amíg én pihenek, hallod? Nehogy megsejtsen bármit is!
– Tök jó! Lehet háború is? – kérdezi a rangidős a kezdők izgalmával.
– Mi ezeket mindig megbeszéljük. Isten és én. Egyszerűen ott kell lennie, ahol nekem is. Szóval inkább legyen valami kisebb, amiről hihető, hogy elfelejtettem szólni.
Kopognak az ajtón.
– Nem akarom elhinni, hogy megint zavartok! – ordítom.
– Bocs, rájöttem, hogy beteg vagy – szól a hang.
Isten belibben az ajtón és leül a kanapémra.
– Jöhettem volna kopogás nélkül is, de nem akartam annyira váratlanul – mondja.
Meglazítom a nyakkendőmet és körbenézek.
Még jó, hogy volt egy kis kedvem, még így, gyengélkedve is, rendet rakni a kocsma után, és nem hagytam elől semmi kompromittálót.
– Végeztünk, elmehetsz! – mondom az előttem álló vörös ördögfiókának, aki eloldalog.
Örömmel.
Nem igazán élvezik errefelé Isten társaságát.
Eléggé be is rezelnek tőle mindig. Sosem értettem, miért.
Hiszen a légynek se ártana. Mindennek én ártok csak.
– Hoztam neked finom házi húslevest. Forrón, ahogy szereted.
– Köszi, biztosan isteni! – mondom és a szoba másik sarkába megyek.
Attól tartok, ha túl közel merészkedem hozzá, nem bírom tovább és olyat teszek, amitől vége lesz a világnak.
A távolságtartásom viszont feltűnik neki. De tapintatos. Nem kérdezi.
– Miért akarsz engem meggyógyítani Isten? És miért bocsátasz meg nekem mindig? Egyáltalán, hogyan vagy erre képes?
Azt az impozánsan esztétikus mosolyt, amire most a száját kerekíti, mindenkinek látnia kéne, legalább egyszer.
– Valami nagyon nem lenne teljes nélküled Sátán! – mondja. – Tulajdonképpen te különbözteted meg a Földet a Mennyországtól. Így, ha te nem lennél, nem lenne a Föld sem. Csak a Menny.
A hajamba túrok jobb kezemmel.
Lelapult.
– Kell a pokol, vagy a Föld egyáltalán? – kérdezem.
– Akik a Földről visszatértek, mind nagyon élvezték a kalandot. Vannak ugyan, akik, amíg élnek, nem így gondolják, de utóbb mindig beismerik, hogy nem tudnak a Földdel betelni. Vissza akarnak menni. Szóval nagyon is kell a Föld. Hidd el nekem!
Elindulok a gardróbom felé, hogy kivegyem a pizsamám. Érzem, hogy pihennem kell.
– Szerinted, meg tudnál nekem bocsájtani mindent, Isten?
– Mindent, amit kell – válaszolja, miközben tekintetével a mozdulataimat követi.
Eltolom a szekrény ajtaját.
– És mit kezdenél azzal, amivel nem tudsz mit kezdeni?
Egy kis ideig gondolkodik. Addig pont meg is találom az alvósomat.
– Nem nagyon tudom a kérdésedre a választ. Kitaláltunk mi ilyet annak idején egyáltalán?  Úgy értem, biztos van ilyen, de nem érzékelem, mert amivel én nem tudok mit kezdeni, azt elintézed te, és fordítva. Ez egy örökkön létező partnerség.
Megállok előtte.
– Partnerek vagyunk?
– Partnerek.
Kihúzott háttal mondja. Hangosan.
– Most mennem kell!
És el is tűnik.
Csak a húsleves hömpölyög a fazékban utána. Meg a gyomrom.
Mielőtt lefekszem, megírom a neki szóló levelem.
Most rajtam a sor.
Az irántad érzett szerelmemmel ezennel megváltom a Földet, az emberiséget. A világunkat. Mindannyiunk világát.
A poklot választom, hogy a Világ, amit annyira szeretsz, fennmaradhasson.
Soha többé nem beszélek arról, mennyire szeretlek.
De egyszer el szerettem volna mondani.