A szentély rabja

Bevezető

(~ Kr. u. 1000 évvel)

Minden elkészült. Soha nem hitték volna, de a terv megannyi részlete összeállt. A nő elmormolta az ősi átkot, saját szíve fölött tartva a kezét, s tenyerében idézte meg életének, és minden erejének forrását. Míg az Istenfélők léleknek, a hitetlenek boszorkányságnak nevezték volna, ő csak az elpusztíthatatlanságot látta benne. Örök életét. Egy tenyérnyi kristályt vett a másik kezébe, megadva a módját, s a vörösen fénylő csodát finoman fölé emelte. Mintha csak füst volna, a valami foszladozva táncolt a kezében, majd lefolyt az ujjai között. Formálni kezdte a kristályt, ahogy beleköltözött. Szinte teljesen áttetszővé tette, és benne gomolygott, erős fénnyel tetézve leírhatatlan szépségét.
Az emberiség gyilkosa fizikai valót öltött.
A nő, mutató és hüvelykujja körmét a szabályos gömbbé vált kő, képzelt aljához és tetejéhez érintette. Halk roppanás kíséretében megrepedt a kincs, majd hat darabra esett szét.
– Vigyétek! – adta ki a parancsot. – Ezzel véget vethetünk a háborúnak.
Három férfi állt vele szemben. Mindegyikük tétován meredt a darabkákra a nő tenyerében.
Egyikük szótlanul előre lépett és elvett két darabot. A hátán levő sárkánytetoválás alatt megfeszültek az izmok, míg farkasszemet nézett a jelentéktelennek tűnő darabok teremtőjével. Mindkettejük szemében az, az elemésztő fény tükröződött, amit a kő árasztott magából. Szinte elnyomta a férfi zöld íriszének izzását. Ő idegesen beletúrt hollófekete hajába, halk sóhajt hallatva. Szóra nyitotta száját, de aztán visszanyelte mondandóját, és egy pillanat alatt eltűnt a többiek szeme elől.
Rögtön utána előrelépett a második férfi. Az ő szeme tengerkék volt, a haja fekete, akár csak a nőé. Mintha testvérek volnának. Egyikük talán sajnálta is, hogy nem azok, ám biztos nem a kőszilánkok teremtője. A férfi egy fejjel magasodott föléje, mégis trónfosztottnak tűnt, amikor megszólalt:
– Nem fogod használni. Ugye?
– Dehogy. – mosolygott rá.
A férfi elvette a saját darabját, és ő is köddé vált.
– Ha hazudsz – mondta még, ám a mondat felét már magával vitte.
Egy szőke férfi maradt a végére, ő azonban nem közelített. Lesütötte aranybarna szemét, úgy mondta:
– Őket átverheted, de én, jól ismerlek. Előbb pusztítod el a világot, mint, hogy elveszítsd ezt az ostoba háborút.
– Az életedért könyörögsz? Jól hallom? – nevetve szólt a kérdés, míg a nő egy sárkányt ábrázoló szoborhoz fordult.
– Mindenki életéért. – felelte kétségbeesetten.
– Felesleges. – hangzott a válasz. – Nincs miért aggódnod. A fajunk élni fog, méghozzá úgy, ahogy megérdemli.
Azzal, az egyik üvegszilánkra hasonlító darabot elvette a többi közül, és egy sárkányszobor széttárt karmai közé helyezte. A kőfaragás, mintha érezte volna, rámarkolt, elrejtve a kincset.
Teremtője egy darabig nézte a vaskos ujjak közt kiszűrődő fényt, úgy folytatta:
– Az emberek végre megtanulják, hogy ki irányít. Bízz bennem! – mondta félig suttogva, elmélyülten tanulmányozva művét, majd sarkon fordult, és a férfira mosolygott. – Munkára! – ezzel ő is távozott.
A férfi némán állt, tisztes távolban a szobortól, és alsó ajkát rágva töprengett a nem túl távoli jövőn. Az emberek, és az egyre sokasodó démon névvel illetettek sorsán. S hogy neki milyen szerep jut majd a hóhérok oldalán állva.
– Hazudik. – szólalt meg egy újabb társa. A fiú, egy termetes oszlop árnyékába húzódott. – Meg kell állítanunk. – szűrte a fogai közt.