A sufnilakó

I.
Szokatlan zajra ébredt. A sufni hézagos lécközei között megtorpant a világosság, csak sejteni lehetett, hogy a hajnal átadta helyét a reggelnek. Erőtlen volt a március, éjjelente még keményre meredt és karcosan ropogott a polietilén műanyag szatyor, amelyben a holmiját, élete maradékát tárolta. Összehúzta magán szakadt, kinyúlt pulóverét, s igyekezett lábát a kamrában talált régi postazsákokba bugyolálni. A műanyag szálak itt-ott felfeslettek, s a rojtos lyukak, mint nyitott sebszélek fázósan engedték át a kora tavasz leheletét. Felült, megmerevedve figyelt. Nem tévedett, szokatlan neszek bújtak át a deszkaközökön. Nem sok ideje maradt helyzete felismerésére, mert a kamra ajtaja hirtelen szélesre tárult, s ő a rá zúduló világosság foglya lett. Hunyorogva próbált a váratlanságon úrrá lenni, mikor riadt sikoly szúrt bele. Az ajtónyílásban álló nő kimerevedett, mint egy állókép, mindketten bénultan bámultak. –Kicsoda maga? Mit keres itt? – szólalt meg végül a nő, s elfehéredő ujjakkal kapaszkodott meg a szálkás ajtótokban. –Kérem, asszonyom, adjon pár percet, s itt sem vagyok – szólalt meg a férfi, lassan formálva a torkából felbugyborékoló szavakat. Üres torkán ritka vendég volt a meleg étel, ital és a mondanivaló. Az asszony hirtelen apró tornádót kavarva maga körül megfordult, s visszafelé igyekezett a telek elején gubbasztó teraszos víkendház felé. A férfi feltápászkodott, leporolta sokat látott, térdet simogató nagykabátját, s szegényes poggyászát karjára fűzve a nő után indult. Az a hátsó teraszon állt, az élmény feldolgozatlansága még körüllengte, de józan hidegséggel arcán, szó nélkül követte szemével a magas, egyenes hátú, bozontos férfit, amint a nyitott kertkapun keresztül távozott. Mielőtt befordult a szomszédos keskeny utcába még visszanézett s meghajtotta fejét az asszony felé. Az fázósan összerezzent, gyorsan a rozsdás fémszövetű kapuhoz szaladt, és elfordította a nyikorgó kulcsot a zárban.
A férfi kibaktatott a hétvégi házak sorjázta keskeny utcából, s a közeli buszmegálló felé vette az irányt. Kabátjában aprópénz csörgött, fém a fémhez koccant alig hallhatóan. Sebhelyes pad bújt meg a megálló mögött, háta mögött barnás bordóra aszalódott bogyókkal pöttyözött vadrózsabokor burjánzott. Új tervet kell kieszelnem - gondolta inkább beletörődve, mint ingerülten.