Valahogyan elkeveredhettek H.J. papírjai, mert noha semmilyen betegsége nem volt, egyik reggel mégis mentő jött érte. A lakása ajtaján kilépve éppen munkába készült, mikor megállt az autó és kiszállt belőle két fehér ruhás alak.
-Ön H.J.? – kérdezték tárgyilagos egyszerűséggel. – Én – felelte ő. – Akkor velünk kell jönnie. – mondta az egyik fehér ruhás, széles vállú, komor tekintetű ember.
H.J. nagyon meglepődött. Vajon miért kell bemennie? Talán valami régi osztálytársa dolgozik a kórházban és hivatja egy élménybeszámolóra, megtréfálva őt. Vagy lehet, hogy mindenkit bevisznek egy védőoltásra, és nézte is a többi kapubejárót, ott is állnak-e mentők. Ma már annyiféle fertőzés van, elképzelhető ez is. Oka biztosan van, hiszen elég drága dolog lenne csak úgy iderendelni egy mentőt és két ilyen elfoglalt embert. Mivel mindenképpen a dolog végére akart járni, hát beült a mentőbe.
A kórház eléggé messze volt, de a hosszú úton nem szólt senki hozzá. Őmaga sem kezdeményezte a beszélgetést, mert továbbra is azon töprengett, mi vagy ki lehet az ügy mögött. A kórházban liften vitték fel az ötödik emeletre, ahol gondosan felvették az adatait, kapott egy ágyat, ruhát, meg mindent, amire szüksége lehet a bennléte alatt. Először nem akart átöltözni, de hamar tájékoztatták, hogy csak délután áll rendelkezésére orvos, aki felvilágosítást tud adni a betegségéről. Utcai ruhában pedig tilos benn lenni.
Az orvos nagyon későn jött be, addig H.J. már meg is ebédelt, aludt is egy jót, így nem volt rossz kedve. Jól járt, mert már régóta ráfért ez a kis pihenés, így könnyen lenyugodott, hogy a félreértés is hamarosan tisztázódni fog. Délután a családja is megérkezett látogatni őt, kérdezve, mikor fog meggyógyulni, mire felhúzott szemöldökkel annyit mondott, reméljük, hamar. Az orvos aznap már nem ért be hozzá, mert több műtétje is volt.
A reggeli viziten azonban már találkoztak. H.J. kapott egy lázmérőt, ami kimutatta, enyhe hőemelkedése van. Ettől nagyon megijedt, hiszen gyerekkorában volt utoljára ilyen baja. A doktor csak hümmögött. Érdekes és aggasztó, ennyit mondott, és újra nem látták sokáig. H.J.nek délre már magas láza is volt, kiverte a veríték, hol fázott, hol melege volt. Délután vért vettek tőle és különböző vizsgálatokkal terhelte egy fiatal orvos, akit hiába kérdezett H.J. a betegségéről, az csak azt hajtogatta, hogy neki ennyi a feladata, bővebbet a főorvos tud csak mondani. Ő azonban ma már hazament.
Este nagyon rosszul aludt. Másnap reggel már ránézni sem tudott a reggelire. Egész délelőtt csak feküldt, minden baja volt és azon gondolkozott, hogy mi lett volna, ha most nincs itt benn. Milyen jó, hogy olyan helyen érte utol a betegség, ahol jó kezekben van. Már igazán nem is érdekelte, hogy miért hozták be, a lényeg, hogy benn van és már semmi rossz nem történhet vele.
Délután újabb vizsgálatokat végzett rajta a fiatal orvos, aki most sem tudott felvilágosítást adni H.J. bajáról.
Másnap egy orvosokból álló csapat jött be hozzá. Hosszasan nézték hol őt, hol a leleteit, majd a főorvos egy nagy levegővétel után megszólalt: - H.J., Önt sajnos sürgősen meg kell műtenünk! - De miért? – kérdezte elsápadva. – Mi a bajom?
A főorvos ránézett a többi doktorra, akik mind helyeslően bólogattak. – A leletei azt bizonyították – kezdett bele újra a főorvos -, hogy egy olyan betegsége van, amit haladéktalanul meg kell műtenünk. Kérem, a saját érdekében ne ellenkezzen!
Alighogy ezt kimondta, máris egy középkorú ápolónő hozta be az altató injekciót és H.J. karjába szúrta. Az alakok és fények hamar elmosódtak H.J. szemei előtt.
Nagyon sokára ébredt csak fel. Egyedül volt egy hatalmas kórteremben, csak a rajta lógó csöveken csordogált valami színtelen folyadék. Elég sok idő kellett, míg minden esemény eszébe jutott az elmúlt három napból. Kereste magán, hogy vajon melyik részét műthették meg, de úgy átkötözték mindenütt, hogy nem találta a sebet. Nem tudta, hogy még mennyi időt tölthetett ebben a szobában, csak arra figyelt fel, mikor újra a régi kórteremben ébredt. Igaz, már új betegek feküldtek mellette, őket nemrég hozta be a mentő. Kezével megérintette a viszkető állát, nem is volt lehetősége borotválkozni a napokban. Ekkora szakálla egyszer volt csak, amikor fogadásból 2 hétig nem borotválkozott.
A viziten gratuláltak neki az orvosok, csodálták, hogy ilyen komoly műtét után milyen hamar rendbejött. Még pár napig csak feküldt az ágyban, de utána hosszabb sétákat is tehetett a folyosón. Minden fürdés alkalmával gondosan szemügyre vette a testét, de sehol nem talált magán friss sebhelyet. Egy hét után már elmúlt a láza is, úgy érezte, hogy teljesen felgyógyult. Az orvosok is ezt igazolták, kiadták a zárójelentését, visszaadták a ruháit, és amilyen gyorsan bekerült, olyan gyorsan már az utcán találta magát.
H.J. a kórházból egyenesen a munkahelyére ment, még éppen időben ért be a reggeli kezdéshez. Néhány kollégája sajnálta, mert benn is elterjedt a hír, hogy milyen nagy betegsége volt, de délben már mindenki végezte a sokéve megszokott tevékenységét.
H.J. másnap egy napilapban a következő cikket olvasta a kórházról: „Az intézmény példás statisztika miatt elnyerte az év kórháza díjat, mert aki hozzájuk bekerült, mind gyógyultan távozott.” H.J hozzátette, szája szélét félrehúzva – vagy úgy is érkezett.
