A kicsiny falu temetőjében állt a szobor, egy rég elfeledett sír fölött. A fiú többször is elhaladt mellette, ahogy a kis utat kereste, amely bevezette őt ide, a fák közé. Biztosan tűvé teszik értem a környéket, gondolta elégedetten.
Hanem most már jó volna enni valamit, jutott eszébe. Átkozta magát, hogy úgy elrohant, és csak egy szelet csokoládét dugott a zsebébe. Hogyan lesz belőle így jó katona? Feltépte a csomagolást, mohón beleharapott a csokoládéba, és ahogy csillapodott az éhsége, megérezte, hogy bizony nagyon elfáradt a sok talpalástól. Ráadásul sajgott a feje és kilelte a hideg. Oda sem nézve igazán, lehuppant a mohával lepett sírkőre.
Ami ekkor történt, elfeledtette vele korgó gyomra követelőzését. Először úgy tűnt, mintha csak a szél susogása erősödött volna fel, aztán ráeszmélt, hogy szavakat formál a suttogás. Riadtan körbenézett, de nem látott semmi furcsát, így hát feljebb emelte a tekintetét.
Ő volt az – a szobor. Fiatal lányka takaros kis kőszoknyában, copfba font kőhajjal, két összeborított tenyerének bölcsőjében egy kőmadár.
- Szervusz – hallotta a fiú. A szobor ajka mozdulatlan maradt; a szél szárnyán érkezett a szó. – Mit keresel itt?
- Hát, én... Te hogyhogy...?
- Megijedtél? – kérdezte a szobor. Úgy tetszett, egy kislány hangját hallani ki a susogásból.
- Nem! – felelte dacosan a fiú. – A nagyfiúk sosem félnek! Ki vagy te? Hogyan beszélsz?
- Az nem érdekes. Kérdeztem valamit.
- Igen, szóval... Úgy döntöttem, hogy otthagyom őket. Főleg Pannát. Ő a nővérem, és nagyon, nagyon utálom.
- Mit csinált?
- Kinevetett. Azt mondta, hogy buta kis pisis vagyok, ha azt hiszem, hogy Anya és Apa majd visszajönnek, mert... Mert meghaltak, és soha többé nem látom őket. Ezt mondta.
- Ó. Ez biztosan nagyon fájt neked. Nem kért bocsánatot?
- De, azt hiszem – kezdte a fiú bizonytalanul. – Utánam kiabált, hogy ne haragudjak. Akkor sem érdekel!
- Tudod, ez itt az én kismadaram – susogta a szobor. – Szárnyát törte, én megtaláltam és gyógyítgattam. Nagyon szerettem őt. Ezért faragtak ki vele együtt. Vagyis hát nem engem...
- Benne vagy a kőben? – kérdezte elkerekedett szemmel a fiú, aki most megfeledkezett a bánatáról.
- Nem benne. A kő én vagyok. Sokáig tartott, míg elfogadtam.
- Értem – mondta megfontoltan a fiú, bár semmit sem értett. – Most pedig azt akarod, hogy segítsek neked?
- Nem erről beszélek – folytatta a hang. – Tudod, nekem is volt egy testvérem. Egy bátyám. Egyszer, amikor nem voltam ott, kiengedte az én kis madárkámat. Azt mondta, csak játszani akart vele, de a madár elrepült és... és nem volt olyan ügyes, mint a többiek. Megölte egy karvaly.
- Sajnálom.
- Igen, ő is sajnálta. Én csak sírtam és sírtam, és azt mondtam, soha többé nem állok vele szóba. Aztán nagyon megbetegedtem, és ő megint kérlelt, de nem bocsátottam meg neki! Tudod, te vagy az első, akinek ezt elmondom.
- Miért éppen én? – kérdezte riadtan a fiú, akit megrémített a szél egyre hangosabb búgása.
- Mert nagyon hasonlítasz rám. Haragtartó vagy. Ez rossz dolog!
A fiú felszegte a fejét:
- De hát ő viselkedett csúnyán! Panna!
- Megbánta! – süvöltötte a szobor. – Hidd el! És én nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem bocsátottam meg a bátyámnak. Ne legyél olyan, mint én!
Az utolsó szavakat már zúgta az erdő, a szél búgása panaszos bömböléssé erősödött. A fiú fázósan rántotta össze magán melegítőkabátját. Amikor újra a kőszoborra nézett, ijedten vette észre, hogy azon repedések futnak végig.
- Valami baj van! – kiáltotta bele rémülten a szélbe. – Jaj, istenem! Meg fogsz... meg fogsz...
- Nem fogok! – zúgta a szobor. – Hiszen én kő vagyok, nem emlékszel? Ez így van jól! Csak menj! Fuss haza!
És a fiú futott, futott, ahogy csak a lába bírta.
A lemenő nap már utolsó sugarait nyújtogatta az égbolt felé, mikor hazaért. Lángolt a homloka. Nővére az ajtóban várta őt, szép barna haja most fáradtan a vállára omlott, arcán bűntudat ült.
- Én... - kezdte volna, de Nagymama megelőzte.
- Na, fiatalúr, csak nem méltóztatott végre hazakeveredni? Majd' meghaltunk az aggodalomtól, miközben te isten tudja, hol jártál! Nagyapád most is téged keres! Ó... – enyhült meg Nagymama. – Hiszen te lázas vagy! Hadd nézzelek. Mitől kámpicsorodtál el ennyire? Ki bántott?
A fiú a jól ismert arcokra nézett.
- Senki – mondta végül, s ölelő karjaikba szaladt.
A kicsiny temető mélyén, a sárguló lombú fák között halk sóhaj hallatszott. De az is lehet, hogy csak a szél suttogott.
Az elfeledett sír mellett, az avarban békésen hevert egy törött kőszobor.
