Egy sötét szobában ülök és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Egy gumilabda van alattam, megnyugtató, ahogy ütemesen himbálom magam rajta. Ha megunom, átülhetek az ágy szélére, s ott is lóbálhatom a lábamat, nem ér a földre. Vicces. Pont, mint gyerekkoromban. Lehet, újra gyerekké váltam?
Koromfekete éjszaka van. Ezt jobban szeretem, mint amikor az ablakon vékony sugarakat rajzol a nap. Régen szerettem arra ébredni, ahogy a napfény megcirógatja az arcom, de mostanában a sötétség a barátom. Nem emlékszem, mennyi idő telt el azóta, hogy ide hoztak.
Az ebédem, vagy a vacsorám tálcán, a szoba közepére téve. Nem vagyok éhes, de eszek pár falatot. A szoba akkora, hogy hét lépéssel elérem a falat. Az ajtó öt a másik irányba. Előtte van a mosdó. Tükör nincs, csak egy mosdótál és a wc. Ha ráülök, az ajtó helyén kilóg a lábam. Zuhanyozni néhány naponta visznek. Semmi nincs a helyiségben, amivel kárt tudnék tenni magamban. Az ágy lebetonozva, a matrac és az ágynemű mozdíthatatlan. Az egyetlen mozgó tárgy a labda. A fogkefém hiányzik. A megnyugtató mozdulatok, a fogmosás rituáléja. Ismét a labdán ülök. Ma könnyen jönnek a képek.
A férfi alakja, mintha fölém tornyosulna. Nem bántani akar, a karjába kap, ágyba visz és csókol, ahol ér. Kacagok, hátravetem a fejem és mélyen a szemébe nézek. Gyönyörű kék szeme van és olyan mosolya, mint a fogkrém reklámokban. Vakító fogsora megigéz, sokadszorra is. Nem győzöm magamba inni a látványt, mert tudom, a kép mindjárt tovalibben. Helyébe újak jönnek, felzaklatnak. Térdelek a rozsdaszínű kövön és próbálom eltüntetni a foltokat. Egyre erősebben súrolom, a kezemről a forró víz már lemarja a bőrt, nagy a gőz, de a foltok nem halványulnak. Ideges vagyok és nyugtalan. Eddig jutok ma. Nem tudom ki ez a férfi, nem tudom mi történt velünk, de félek.
A sokadik nappalt alszom végig. Még világosban ébredek. Senki nem szól hozzám napok óta. Nem tudom, mióta gurítgatom a labdát, de nincs kedvem ráülni. Mintha odázhatnám a pillanatot. Felvillan egy kép. A fehér ruhámat vér borítja. Úgy nyilall a mellkasomba a fájdalom, mintha egy kést döftek volna belém. Majd újra a régi kép. A férfival. Most nem ágyba visz, élénkebb színek, egy utca forgataga, de nem hallok belőlük semmit. A kép a retinámba égett és felszabadított. Már emlékszem, ezt régebben bármikor fel tudtam idézni, ha lehunytam a szemem. Az utcán ellentétes irányba indulunk. Megfordulok és kíváncsian várom, ő megfordul-e. Az idő néhány pillanatra megáll. Csak ő létezik és én. És a végtelen, de lopott boldogság. A szemével keres… Izzik a levegő… S talán sosem voltam még olyan szerelmes, mint abban az eső csapta, szél fútta pillanatban. Április huszadika volt. Nem tudom, miért jutott eszembe a dátum, hiszen azt sem tudom, ma milyen nap van. Aztán újra a kövön térdelek. Súrolom a padlót és véres a fehér ruhám.
Váltakoznak a nappalok az éjszakákkal. Bővülnek a képeim. Mintha velem lenne, játszana a testem húrjain. Újabb kép, iszonyatos migrénem lesz tőle. Az sem segít, hogy himbálom magam a labdán. Mielőtt a padlót sikálnám, dühöt és tehetetlenséget érzek. Fáj az öklöm, a fal is véres, nem csak a ruhám. Mély, álmatlan álomba zuhanok, amely megvéd a valóságtól.
Aztán megjön a következő kép. Éles kés a kezemben. Határozottan emlékszem, öngyilkos akartam lenni. Az én vérem van a fehér ruhán? Talán sosem derül ki.
Újabb és újabb reggelek. Éjjelente szeretkezem. Mindennap álmodom. Olyankor nyugodt vagyok és boldog. Azzal a férfival. Kézen fogva andalgunk a folyóparton, majd hatalmasakat szeretkezünk. Ismeretlen képkocka, állok egy ház előtt a fehér ruhámban. Sosem jártam még ott korábban, de tudom, a férfié. Szép vagyok, hosszú hajam összefogva, a fülemben csilingel a fülbevaló, ahogy a könnyű szellőcske bele-belekap. Nem tudom, mire számítok, mikor megnyomom a csengőt. Hosszan giling-galangol és kínos pillanatokig nem történik semmi. Éppen megfordulnék, de félbe marad a mozdulat, nyílik a bejárati ajtó.
Újra éjjel van. Táncmulatsággal örvendeztet. Soha meg nem történt eseményeket hoz az álom. Vágyálom lenne? A férfival keringőzünk egy rokokó épületben. Palotaféle, előkelő emberek keringenek estélyiben és frakkban a táncparketten. Nem tudom, hol vagyok. Megnyugtató, ahogy a férfi a lapockámon tartja a kezét és vezet az angolkeringő ritmusára.
A rozsdaszínű kövön térdelek és sikálom a vért. Néhány képkockával korábban az ajtóban álltam és megremegett a lábam, amikor kinyílt. Sok vér van, mintha sosem fogyna el. A vödörben a víz élénk piros színű, ki kellene öntenem, de képtelen vagyok felállni. Az a hang, amelyik felettem üvölt, nem enged. Befognám a fülem, de mindkét kezem véres.
Kirúgom magam alól a labdát, összekulcsolt térdekkel ülök az ágyon és nézem, ahogy a labda szánkázik faltól falig. Borzasztóan érzem magam. A szám kiszáradt, a szemem szúr, alig kapok levegőt. Elhatározom, nem ülök vissza a labdára, nem akarok újabb képeket. De aludni sem akarok, nem bírom elviselni azt a hihetetlen érzelemáradatot, amit a férfi vált ki belőlem.
Azt hiszem, megöltem. Ha nem így lenne, miért tartanának itt? Tudom, meglátogatna. De sosem jön. Csatakosan ébredek. Percekig semmit sem látok, aztán érzékelem, éjszaka van, én fogoly vagyok és hirtelen élesen a fejembe nyilall. Megtapogatom a lüktető ponton. Érzékelem, hogy azon a darabon hiányzik a hajam és egy heg van a fejbőrömön. Nem bírok elaludni, a reggeltől is félek. Közeledik a történet vége. Nem akarom tudni. Nem akarom látni. Nem akarom újra átélni, bármi legyen is az.
Nem az én vérem van a fehér ruhán. A férfi házában vagyok. Az ajtót egy mosolygó szemű, kedves, fiatal nő nyitja ki. Tiszta, csengő hangján kérdi, kit keresek. Nem tudom mi ütött belém. Félrelököm az ajtóból és dúvadként rontok a házba. Ő a kanapén ül és meglepetten néz rám.
- Ki ez a nő? - hangzik el a kérdés egyszerre a lány és az én számból.
A férfi bávatagon áll fel és indul felénk. Addigra azt hiszem az a nő is tudja, amit én már akkor, mikor kinyitotta az ajtót. Mindketten ugyanazt a férfit szeretjük. Újabb kép, a járólap fugáit számolom, miközben a vért próbálom eltüntetni. Hiába hintázom, mintha beakadt volna a lemez, ismétlődik a kép, véres a ruhám, a kezem és súrolom a követ. Mára ennyi. Nem jutok a végére.
Éjjel kuporgok az ágy sarkában és egyre jobban félek. Nem akarom látni, hogy megöltem.
Újabb tiszta nap. A labdán vagyok. Hangok nincsenek, csak képek. Vöröslő fejjel, magából kikelve üvölt velem a nő. A férfi csitítani próbálja, én meg hátrálok az éktelen harag elől. Nem tudom, mikor került a kés a kezembe. A saját hangomat tisztán hallom, azt ismételgetem, hogy „nem akarlak elveszíteni, inkább meghalok”! Emelem a kést, fel akarom vágni az ereimet, ekkor áll közénk. Hozzám higgadtan beszél, a fiatal nőt próbálja távol tartani. Remeg a szám, a kezem, kívülről látom magam, ahogy hadonászok a késsel. Nem akarok én bántani senkit, csak azt szeretném, ha vége lenne ennek az egésznek. Újra a vért takarítom. Ez az ő konyhájuk. Ott rozsdaszínű a kő.
Szorosan magához ölel, halkan súgja, szeret és senkivel nem volt még ilyen boldog. Megnyugtat a hangja, ahogy a fülembe duruzsol. Így alszom el és közben azt képzelem, hogy ez az idők végeztéig így marad.
Labdázom, és közben pereg a film. Az ajtónál állok és csengetek. Sokára nyílik ki, már elmenni készülök. És meg sem kell fordulnom hozzá, hogy összeomoljon a kis világom. A férfi meglepett, én pedig tudom, itt és most meg fogok halni. Nem lehet elviselni a tudatot, hogy a szerelmünk egy percig sem volt őszinte. A fiatal lányból pillanatok alatt dühös fúria válik, és én a kredencig hátrálok. Olyan, mintha lassított filmet néznék. A kés a kezemben. Aztán kimaradnak képek, a falat ütöm ököllel és zokogva ordítom, „miért, miért”?! Nem bírok megfordulni, nem akarom látni, hogy a földön fekszik, és a mellkasából kiáll a kés. A racionális énem győz. A vért el kell takarítani. Tébolyultan botladozom a házban, a felmosó vödröt keresve. Aztán a padlót sikálom. A fejemről a hátamra csorog a vér. Ki akarta venni a kezemből a kést. De nem sikerült.
Elengedlek szerelmem, már elengedlek. Azt álmodom, könyörög, velem akar maradni. De én döntöttem. Menjen, ha az a másik nő fontosabb. A szívem megszakad, ahogy előttem térdel, mégsem inoghatok meg. Nekünk nincs jövőnk és pont.
Hányadik nappal ez vajon? A labda ütemes ringatózása újra a végzetes naphoz visz. Olyan gyorsan történt minden. A következő emlékem, hogy valami csattan a fejemen és átcsúszok egy más állapotba. Amikor magamhoz térek, vitatkoznak. Imbolyogva állok fel, kezemben a kés. A nő rám vetné magát, sikítva tépi a hajamat, észre sem veszi a kést. Aztán térdelek a kövön, a kezemen nincsen bőr.
Szürke napok jönnek. Semmi új képkocka, csak a már jól ismert részletek. A fejemen lüktet a heg. A nő ott húzza a hajamat, ahol leütött. Haragra gerjedek a fájdalomtól és vaktában felé döfök. A férfi ki akarja venni a kezemből a kést, de nem sikerül neki. Sugárban spriccel a vér, beborítja a fehér ruhámat. Aztán nincs tovább. A Csak térdelek a rozsdaszínű kövön és sikálom a vért…
