Réka a Róka

Réka a Róka – Mi legyen a reggeli ma?

Erdő közepén, magas fák lombjai alatt, maguk által ásott vájatban, kotorékban él Réka a róka és családja. A három huncut kistestvér folyton viaskodik valamin, ám Rékát sem kell félteni, kérdéseivel feldúlja a család reggeleit. A dús fák lombkoronái napról napra öltik magukra szivárványszínű kabátjukat, s az átszűrődő langyos tarka őszi fény jelzi, hogy mindjárt megérkezik a reggeli. Egyre nagyobb a hancúrozás, zsivaj, lassan hangosabb a négy pocak korgása, mint a fakopáncs dobolása. Rebi a kicsit pufi, már másra nem is tud gondolni…

– Vajon mi lesz a mai reggeli? – kérdezi is sokat anyukáját. – Suta-dobogó vagy röppenő?  – szegény anya nem tudja, hisz mindig az kerül be a vájat ajtaján, mit épp sikerül elfogni, elvonszolni az előző éjszakán. A fő táplálék a mezei pocok, van, hogy réce, tyúk vagy nyúl, rosszabb napokon vízpartról összeszedett hal, mi már régebben elpusztult.

– Re-bi, nem bírja! Re-bi, a legéhesebb! – ugrálja körbe, undok tánccal a legkisebb testvér, Sári.

– Re-bi, nem bírja! – társul mellé Dezső, hogy ne a saját éhségével legyen elfoglalva. – Re-bi a legpufibb!

–  Hallgass szenes!!! – csattan a nyelv ostora, Rebi már nem bírja.

– Édes kis lelkeim! Ne csúfoljátok egymást! – vet véget anya a bántások sorának, bársonypuha hangján.

   ­– Rebi nem nyurga ezt mindenki tudja, Dezső testét pedig születése óta sötét bunda borítja. Legyetek türelemmel mindjárt érkezik apa.

­– Réka a nyurga, mert olyan hosszú, mint egy létra! Hihihhi – Pukkadt ki Sáriból végszóra, s a langyos levegő hátán végre bekúszik a zamatos hús illata.

Hosszú éjszaka után újra együtt a család. Apa hozott haza kétféle reggelit, nyulat és csirkét is az éhes kölykök elé terít. Rebi szája úgy tátva marad, a sokféle étel látványa miatt egy hosszabb nyálcsepp is kiszaladt. Dezső és Sári is nekiesik, nem ismer itt senki illemet, harapják mind ahol csak lehet. Réka éhes ugyan, de szíve majd megszakad, ahogy ott fekszenek előtte a kis vadak.

– Anya! Miért kell őket megennünk? Miért nem eszünk inkább olyat, mint ez a musszogó vagy csirrenő?

  – csordul ki a könny Réka szeméből, s kordul egyet gyomra, ahogy az orrával a levegőt szimatolja.

– Jaaaj Réka! Ne kezd már! Ők itt a finom reggeli… Egyél, nehogy éhes maradj! – csámcsogja Rebi.

– Réka! Mássz fel a sarokba Polli mellé! Ő biztos nem fog csirrenőt enni! – kuncog kishúga Sári.

– Honnan tudod mit eszik, te kis mafla! – okoskodott Dezső.

– Nem vagyok mafla! Te, TE TEEEE…

– Elég legyen ebből korán reggel! – dörrent fel apa hangja úgy, hogy ijedtükben a körülöttük lévő fák, őszi levelei is lehullottak. – Miért kell minden reggelnek így indulnia?

– Réka kezdte! – mutogatott Sári, egy fél csirkecombbal a mancsában.

Apa fogja a fejét, mert az éjszakai vadászat kimerítette, s a lurkók megállás nélkül veszekednek. Anya szeme csillog, ahogy nézi a gyerekeket, így megenyhül szíve a kicsi almon, erőt vesz magán, s megpróbálja elsimítani a vitát.

– Tehát, a mai reggel nagy kérdése, miért eszik musszogót a rókák többsége?  – kezdte hát, karcos ám nyugtató hangján. Az erdőre csend szállt, a kis rókák nagyfüllel hallgatják apát. Még Keresztesné Polli is abbahagyta a pókhálója takarítását. – Ehetnénk mi is szúrós girbe-gurbát, min apró virulót akkor találunk, mikor a röppenők közül a krúgató, a magasban vonul át. Megsúgom – hajolt közelebb – néha a mellettünk lévők, kik a szagos-szőröst túrták ki, mert nem volt kedvük saját kotorékot ásni, ők szoktak apró virulót enni… – a kicsik kuncognak, mert nagyon jól tudják, hogy a borznak kellett elköltözni, miután a rókacsalád beásta oda magát, s néha lila színű nyomokat hagynak maguk után, mert eszik a kökényt épphogy beérik az erdő túloldalán.  – Az életünk nagyon kerek ezen a helyen, – folytatta apa – egymás segítségére vagyunk bízva, így nem lehet, hogy mindenki ugyanazon az ételen vívjon szüntelen. Növényevőként, ha azt ennénk, mint a musszogó vagy a csirrenő… megennénk a mindennapok változását követő, hűvöset adó, és mások elöl elbújtató jóbarátot, ki pont a legvacogósabb időben dobja le magáról a nagykabátot. Vagy a girbe-gurbák eltűnnének, mert felfalnánk mindet… nem lenne ki az orrunkba csempéssze a láthatatlan életet. Ha mindenki állatokat enne, mint mi, kik megesszük a röppenőket, a kicsiny bundásokat, s ha rászorulunk egyéb finomságokat…

– A büdös halhusira gondol, az nem olyan, mint a mai reggeli … hehe – súgta oda Rékának Dezső.

– Jobban jársz, ha eszel, amíg lehet! – Dünnyögte Rebi.

–Mindenkinek mást kell ennie, hogy egyensúlyban maradhasson a világ. Képzeljétek el, ha mindenki csak csámcsogná, a nagy ürességet beborító szálakat, mint az a mamlasz bongyoros, kit a kétlábú őriz, nehogy elcsavarogjon.

– Pfúj! Én el sem képzelem!! – rázta meg magát Rebi.

– Kevés a lelegelhető nagy üresség, hogy minden állat jól lakjon, és a többi elsősorban nem nekünk való étel sem tud olyan gyorsan megnőni, hogy újra táplálékként zöldüljön, vagy ereje legyen elég láthatatlan élettel szolgálni mindenkinek. Anélkül mi sem tudnánk létezni. Igaz? – kacsintott a kicsikre, s ők vissza nagy mosollyal.

– Akkor egyen mindenki inkább brümmögőket, mint Polli! – kiáltotta Sári miközben a sarokban bambuló pókra mutatott.

– Na! EZ MÉG ROSSZABB!!! – hüledezett Rebi.

– Apa! A brümmögők is állatok ugye? – kérdezte Réka.

– Igen! Jól tudod.

– Nézzétek Pollit! – a pók összes szeme úgy kikerekedett, hogy alig látszódott más a kisállatból. Nyolc szőrös szem figyelte a beszélgetést hirtelen. – Ő olyan, mint mi. Neki a háló szolgál többek között a zsákmány megfogására is, ehhez a fonálhoz ragad a brümmögő. A hálóban van egy jelzőfonál, aminek a rezgése jelzi, hogy oda ragadt valaki vagy valami, és lehet nyomban érte menni.

– Olyan, mint egy csengő! – mosolygott Sári.

– Igen, olyasmi. Olyanok, mint Polli, abban segítik ezt a kerek világot, hogy a brümmögők nehogy sokan legyenek, mert a sok, semmiből sem jó, mindig annyi kell, ami elég. Igaz Rebi?! – húzta össze szemöldökét, mert a kis pufi, már majd kidurrant, de elvette az utolsó falatot is mi középen maradt.

– Egymást is tápláljuk, azt is mondd el! – tette hozzá anya, bársonyos hangján.

– Azt meg hogy?! – esett ki, a meglepődött Dezső szájából a kérdés.

– Hát úgy te mafla, hogy… őőő – elégtételt akart venni Sári, Dezsőn, de most sem tudta mondatát befejezni.

– Ha mi elpusztulunk, – magyarázta Réka – akkor a föld fog megenni minket és a növények, amik kibújnak, így jutnak ennivalóhoz, majd a bamba bégető bongyoros legeli le.

– Így van! – bólintott apa. – Egymást segítjük, és ami ennél is fontosabb, így tartjuk meg ezt a gyönyörű világot magunk körül. Ha csak suta-dobogók lennének mindenhol, elfogyna az ennivaló a csorgók mellől és nem védené semmi a ragyogótól. Eltűnne, s akkor bizony nem tudna inni senki sem. A csorgó, a ragyogó, a láthatatlan életet adó, a szagos-szőrös… minden kell és mindennek egyszerre kell léteznie. Ha az egyik nincs, előbb vagy utóbb már a másik sem lesz. Mindenkinek megvan a helye, a szerepe a világban! Mindenki fontos!

– Érted már, kis lelkem? – kérdezte anya.

– Igen! – és Réka is nyugodtan lakmározni kezdett abból, mit anyukája dugott félre neki, nehogy azt is felfalja Rebi.

– Kicsi lelkem! Ne nézz ilyen könnyes szemekkel! Te már ettél eleget. – vigasztalta a kis pufit.

– Nekem ennem kell. – hüppögte – Nem akarok elpusztulni. – Apa vett egy nagy levegőt, tudta, hogy az igazi probléma, még csak most kerül elő.

– Eszünk mi is kis lelkem, annyit amennyire szükségünk van, nem többet. Miért gondolod, hogy túl kell enned magad minden percben?

...