A 011-es karaván.

Központi Mélymocsár-terápiás Börtönkomplexum Lemalkán szerinti 3835, a Nagy Mocsárlázadás utáni ötvenedik év, Moffat hava harmadik dekád második nap öt óra ötvenhat perc.

Az erdő. Mint mindig most is látszólag csendesen terült el a hajnali órákban. Az óriás fa és szövetségese másként érzékelte ezt, mint az emberek szokták. A látvány homályos volt és elmosódott, a hangok sokkal erőteljesebbek és árnyaltabbak. Amint a figyelem áthaladt az erdő közeli területein, lehetett hallani a reznekek mocorgását, amint a búvóhelyül szolgáló levél, vagy virág oldalának feszülnek ütemesen mozduló héjaikkal. A fától kétszáz lépésre egy barna, páncélos durok vonult lassan nappali szállása felé, nyomában kicsinyeivel, melyeknek fakó fehér színe, szinte teljesen beleolvadt az aljgombák hasonlóan beteges színű tömegébe. A durok hirtelen felcsapta hallónyílásait takaró lebernyegeit, majd visító hangot hallatva ijesztő tempóban folytatta útját, a biztonságot jelentő üregig. Amint számtalan patáján előre trappolt, úgy hangzott mintha az esőcseppek zörgetnék a faleveleket. Csupán felesleges ijedelem volt, s a durok család hiánytalanul bújhatott fészkébe, melynek bejáratát a felnőtt, a farán lévő állítható páncélsorral nyomban el is torlaszolt. Egy kis mozgolódás után már észre sem lehetett venni, hogy valamit rejt a föld. A föld alatt is meglehetős volt a mozgás, s a fa érzékelte ezt is. Az éjszakai állatok, mind megannyi páncélos óriás, most tértek haza, a nappaliak lassan mozgolódni kezdtek, várva a napkeltét, de elsősorban a vámpírok elültét. Aki későn indult reggel, az könnyen élelem nélkül maradt, esetleg egy ragadozó zsákmányaként végezte, aki korán, azt a hazatérő vámpírok kapták el, s oltották be utódaikkal. Egy korán ébredő fiatal repülőmókus fogócskázott egy vámpírral, s az egész sokkal kevésbé volt vidám, mint amilyennek látszott. Az életért folyt a hajsza. A vámpír elégedett sivítással ragadta meg áldozatát, mely beoltása után azonnal a jellegzetes ernyedt tartást vette fel, s lassan, de tévedhetetlen ösztönnel követte eltűnő gyilkosát. Máshol a mókus megúszta a kergetőzést, mivel a vámpír az egyre erősödő fényben elbizonytalanodott, s reménybeli áldozatát hátrahagyva éjszakai szállására repült. A figyelem lassan a világosodó ég felé fordult, majd a zubogva feszülő erek mentén a fa legbelsejébe irányult. A férfi teljesen beágyazódva feküdt az odúban. Koponyájába számtalan fanyaláb vezetett, melyek a fej közelében lassú átmenettel ér- és idegnyalábbá változak át. Ruhája a famesterek zöld és barna színeiben pompázott, s eltakarta csenevész testét. Ő, a Központi Mélymocsár-terápiás Börtönkomplexum famestere, s mint ilyen már lassan teljesen eggyé vált az általa igazgatott óriásfával. Éktelen nyikorgás, amint a cellaajtók a központi famester utasítására kinyíltak. Nem is igazán cellák, csupán két köbméternyi lyuk minden egyes elítélt számára, s nem kellett csikorognia, hiszen a famester könnyen megoldhatta volna a teljesen zajtalan nyitást is, ám a börtön pszichológus szerint ez volt a legtökéletesebb hang az előző napi fáradtságtól testileg, a mélymocsár borzalmaitól lelkileg elcsigázott elítéltek számára, a mielőbbi gyors ébredés elérésére. Sötét volt, meleg, párás és büdös. Mindig így indult a nap. Néhány csiga lassan felfénylett, s a félhomályban már valamicskét látni is lehetett. A rabok elég gyorsan elhagyták a cellákat lemennek a legalsó szintre, majd csoportokba verődve a megnyíló főkapun át az egy emelettel feljebb lévő ebédlőbe indultak. Muszáj menniük, mivel a rövidesen a mélymocsárra nyíló kapun gombaférgek serege érkezik a cellákat és minden más a rabok által használt területet megtisztítani. Mindenkin új ruha volt, természetesen a rabok hagyományos kék-sárga csíkozású kezes-lábasát hordták, amit előző este kaptak a bemocskolt, szétszaggatott régi helyett. Szabása, miként a többi gron ruhadarabé is, elsősorban a védelmet és a könnyű mozgást segítette. Színe a hagyományos kék-sárga csíkozás, a jó megfigyelhetőség érdekében. Bokában és csuklóban szorosan záródott a begombolható pántok segítségével, s ugyanez volt a helyzet a nyaknál is. Ezeken a helyeken a mocsári iszalag kivonatával átitatott betétek akadályozták meg a kisebb méretű mocsári lények befurakodását. A ruha anyaga kétrétegű magotta selyem volt, a külső oldalon gyémántrosttal átszőve. Így a ruha sok olyan dolognak ellenállt, ami egyébként tömegesen terítette volna le a rabokat. A mocsári rembek például szívesen telepedtek meg az emberek bőrén, s a legkisebb sebet is addig tisztogatták, míg az áldozat elvérzett. A ruha által nem takart részek voltak a legkényesebbek. Ezeket alaposan be kellett kenni a féregűző olajjal. Annak drágasága és póruseltömő tulajdonsága miatt nem lehetett az egész testen alkalmazni a szert. Természetesen mocsári iszalag kivonatból készült. Cipőiket nem cserélték gyakran. Csupán másnaponként kaptak újat a legerősebb Lefgener márkából. Kifejezetten a mélymocsári munkához fejlesztették ki, s bár rendkívül divatos volt, magas ára és a gyártó igényessége miatt nem vált a divat áldozatává. A lecserélt darabokat a raktárban gyűjtötték, és a rabok, akiknek cipőjét valami már az első napon tönkretette, ezek közül válogathattak. Természetesen a maradék sem ment kárba. Viszonylag olcsón árulta egy belvárosi bolt az elhasznált darabokat, s számos fiatal hordott használt rabcipőt. Fenn az élettérben még pár évtizedig kitartottak a kevésbé sérült darabok. - Leszámolás! - kiáltotta valaki, s mindenki tisztult a közelből. Nem akartak ostoba módon mások vitájának áldozatává válni. A támadónál élesre fent kagylóhéj, a védekező fürgén odébb táncol. A támadó tegnap érkezett három másik társával, s nem ismervén még a börtön törvényeit, kinn a mélymocsárban szándékozták elpusztítani áldozatukat. Azok hárman rátámadtak Joruganra, aki védekezett, s elkiáltotta magát, pont úgy, mint ma. -Leszámolás! - Az akkori reakció azonban az volt, hogy a régebbi rabok pillanatok alatt szecskává aprították a támadókat. A mai támadó csak a figyelőjük volt, s nem lévén annyira ostoba, nem vetette bele magát a küzdelembe. Úgy tűnik, azóta kiokosították a leszámolás helyes megoldásáról. A küzdelem mindig gyorsan véget ért. Ha a főkapu záródásáig nem sikerül egyik félre sem végzetes csapást mérni, a harcoló felek ellentéteiket félreteszik a következő alkalomra. Csupán e szűk két percben lehet büntetlenül gyilkolni. Máskor az őrök gyorsan felderítik a támadót, s megbénítva, valamely húsevő prédájául hagyják, esetleg a rabok végeznek vele hasonló céltudatossággal. A börtön íratlan szabálya szerint “Ne öld meg a társadat, megteszi azt a mélymocsár!” Úgy tűnt, hogy Jorugan esetében ebben valahogy nem nagyon bízik valaki. A támadó a kagylóhéjat szorosan alkarjához fogja, hogy úgy tudjon ütni, mint nélküle, ám mindig ott legyen a fenyegetés, hogy bármikor kicsaphat vele, s megsebezheti Jorugant. Sokat dolgozhatott rajta az éjszaka, míg ennyire tenyérbeillő, s éles fegyvert csinált belőle. Jorugan jobbára eltáncol. Neki végképp nem sietős, sőt ha lehet örömmel venné a küzdelem elodázását. Már tudja ki akarja eltenni láb alól, s a famester segítségével éjszaka eredményesen tudná kikérdezni. Sajnos a támadó dűlőre akarja vinni a dolgot. Jobbkezes egyenes ütést kísérel meg, melyet csalafintán megtold egy ügyes mozdulattal. A kezében lévő kagylóhéjat élével előre feszíti. Jorugan komolyabb ellenfeleket is legyőzött már, s a támadó jobb keze felé lép, miközben bal kezével ráfog a szúró kézre, s azt előre lefelé húzza. Rögtön ezután jobb kezével is megragadja a fegyvert markoló jobbot, majd már egész teste lendületével rásegítve húzza a férfit előre, lefelé. Annak súlypontja már nagyon elől van, mindjárt orra bukik. Mozdul is előre, hogy tért nyerve ismét ő irányítson. Csípőből mozdul, s veszedelmesen gyorsan. Jorugan valahogy megérzi a változást, s bal lábát körív mentén hátrarántva, ellenfele kezét két kézzel fogva, mindkét hüvelyk a kézháton, rántja vissza a férfit az ellenkező irányba. A mozdulat gyors, s a köríves mozgás minden lendületét kihasználja. A támadó már majdnem visszanyert egyensúlyát veszti el ismét immár véglegesen. A technika végén törött csuklóval, háttal érkezik a földre, s egy pillanatra elveszti mozgásképességét. Szervezete a sokéves edzésnek hála hamar feldolgozza a gerincét ért ütést, de mire felugrana, Jorugan már a záródó kapu túloldalán van. Ha módja lett volna rá, még ellenfelét is kisegíti a veszélyből, de már ő is épp, hogy csak kicsusszant. A vesztes őrültként próbál kitörni a teremből, a siker legkisebb reménye nélkül. A terem túloldalán már lassan nyílik az ajtó, s betegesen fehér gombaférgek, egyik sem nagyobb egy férfikarnál, özönlenek be rajta. Az átlátszó főkapun keresztül sokan nézik a támadó utolsó perceit. A férgek tömegével vetik rá magukat prédájukra, s bénító nyálukkal megkezdik annak élve emésztését. A férfi őrültként körbeforgó szeme mutatja csupán, hogy él, a test izmai bénultan ernyednek.
Egy őr mesélte, hogy párszor végignézték az egészet, néha tudósok kíséretében, és két, olykor három órán át is élt a rab, mire annyira felemésztették, hogy meghalhatott. Délutánra nyoma sem marad. Sőt semmi szerves eredetű hulladéknak. - Nem ácsorognak sokáig, tudják, hogy itt a reggeli ideje. Aki nem megy időben, annak kevesebb ideje marad a táplálkozásra. Márpedig most minden erejükre szükségük lesz. Az újonnan jött rabok is itt csatlakoznak a bandához. Az ebédlő hatalmas terem benne roskadásig megrakott asztalok. Mindenki a kedvére valót eheti a legfinomabb, legdrágább és legtáplálóbb élelemből. Ekkor csatlakoznak egy másik folyosóról a frissen ideszállított elítéltek. A teljes társaság hangos beszélgetés közben oszlik szét az étkezőben. Az újak nem értik mi ez. Szanatórium milliomos elmebetegek részére?
- Annyit egyetek amennyit bírtok. - hangzik a jó tanács. - Estig nem látunk kaját. A zaj hol halkul, hol erősödik, mintha a tenger morajlana a reverg partokon, miközben ellepik az asztalokat, s mindenki válogat a számára legmegfelelőbb ételek közül. A központi asztal hatalmas, négy méter széles huszonöt méter hosszú, s púpozott tálakon a legkülönfélébb élelmiszerek találhatók rajta. Itt durok nyelv pástétom, odébb pácolt reznek merin módra. Még a Napahoni hercegségből származó, s a hiedelem szerint az idegeket erősítő lololo is van itt. A régebbi rabok közül sokan vesznek is a sárga-fekete csíkos, vonagló férgekből egy-egy falásra valót. Az íze finom, ám mivel hatását csak az egészben lenyelt lololo fejti ki maradéktalanul, a többség inkább tartózkodik eme “ínyencség” fogyasztásától. A különféle gyümölcslevek előre kibontott palackjai sorakoznak egy másik asztalon. Zöld, kék, fehér, sárga, vörös palackok hadserege csillog, s bár meglepő, az összes többi tárggyal ellentétben ezekre még a rabok is vigyáznak, rendkívül óvatosan fogják meg őket. Ez persze természetes, hiszen mindegyik palack ára egy vagyonnal lett egyenlő, mióta megszűnt a 011-es kereskedelmi útvonal. Csupán a Ceregliszi császárság területén és kereskedői közvetítésével juthattak azóta üveg, kerámia, és porcelán tárgyakhoz, s minden eltört palack árát levonták a rabok szabaduló pénzéből.
Alig félóra múlva tüskevetővel felszerelt őrök jelennek meg a terem hátsó részénél és terelni kezdik a társaságot a nagykapu felé. A folyosón mindenféle szálfegyver, szabadon válogathatnak belőle. A legjobb gyémántfa kardok, szablyák, számtalan különböző formájú szúró és vágó eszköz. Néhányan már lelkesen lengetik fegyvereiket, az őröket csalogatva. - Most leszámolunk veletek. - Az öregek, akik már egy napot eltöltöttek itt, szótlanul mennek tovább. Az újak közül néhányan szintén ezt teszik. Ők tudják, a mély mocsár terápiáról eddig még csak büntetését letöltött elítélt szabadult. Néhányan reménykedve néznek. - Ilyen könnyű lenne? Szabadok leszünk? Nem. Erre semmi esély. Innen ugyanis a terelést a famester parancsára működésbe lépő tolóajtó veszi át, szó szerint kitolva a fegyenceket a szabadba. A kétszáz régi és kétszáz új rabot kint ötszáz lovas katona várja denevérlovaik nyergében. A szökést kell megakadályozniuk.
- Hányas vagy? - kérdezi az egyik régebbi a mellé sodródó újat.
- Mi van? - értetlenkedik a nagydarab hájas alak. Nem túl bizalomgerjesztő arcát, mely talán leginkább egy nagofféra emlékeztet a kérdező felé fordítva.
- Mennyi büntetést kaptál? - kérdezi az újonc számára is érthetően Robego.
- Csak egy tízest. - röhög a másik. - Pedig a tíz gyilkosságért húsz évre számítottam. -
- Az nagyon sok. Nem kötnék rád életbiztosítást. - válaszol a kissé elnyűtt férfi. A nagoff képű lesajnálóan néz rá. A kinézetéből és elmeállapotából ítélve legalább tíz éve lehet itt az aggastyán. - állapítja meg magában. Strapás egy hely lehet.
Nem mintha gyakori lenne a gron császárságban az életbiztosítás. Azonban néhány esetben a hivatal, vagy az alkalmazó cég kénytelen rá. A rabok kivételével, akiknek ugyebár az a dolga, hogy vérezz, pusztulj, de dolgozz, mindenki másra, aki a mélymocsárban dolgozik, kötelező biztosítást kötni. Ez nem azt jelenti, hogy életben is maradnak, csupán azt, hogy családjuk, haláluk esetén életjáradékot kap. A mélymocsári munka, veszélyességénél fogva annyira jövedelmező, hogy még ezt a jelentős többletköltséget is elbírja.
- Nem tíz évet öreg, csak tíz napot. A vén hülye bíró már biztos agyalágyult volt. Tíz nap kényszermunka nem a világ. Utána meg folytatom, ahol abbahagytam, csak most okosabban. Hát te? -
- Én két napot kaptam, s abból egy már letelt, most egyes vagyok. Ha a mai napot megúszom, este már ki is engednek. De az egyszer biztos, semmi nem vesz rá, hogy még egyszer a bűn útjára térjek. - mondja, s kacsint egyet. Kacsintása azonban erőltetett, s nem a vidámságé benne a főszerep.
- Legközelebb legalább három napot kapok, aminél már nagyon kevés az esélyem. Nézd, ott van Tiger ő a legrégebbi itt - mutat Joruganra - már tizenöt napja benn van.
Állítólag valami politikai ügy miatt neheztelnek ott fenn rá, s hetven napot kapott. Ő a rangidős, ötvenötös. Őt Dzsimbu követi, a Bábok végrehajtója, - s itt mindketten megborzonganak a kegyetlen gyilkos nevének és hivatalának említésére. -Most negyvenes, de valószínűtlen, hogy élve megússza. A mindenkori csúcsot egy eszelős tartja, aki állítólag, és ezt a nyilvántartó is megerősíti, úgy húzott le harmincöt napot, hogy utána még szabadon távozhatott. A szabaduló pénzéből megvette a 428-as kereskedelmi útvonalat, és a leszármazói ma is Gombola leggazdagabb családjai közé tartoznak. - Egy eszelős? Na igen neki viszonylag könnyű. Nem érez fájdalmat, nem érez félelmet, az idegei és izmai a harcra lettek kondicionálva. Náluk már csak a felvigyázók érnek többet. -
Hidd el estére csupán hatvanan maradtok, már ha megéred, s közülünk is meghal hatvan ember. - Az ember szó itt ténylegesen emberfajú élőlényt jelentett, mivel a börtön teljesen koedukált volt. Az egyéni cellák megakadályozták, hogy éjszaka bárkit zaklatás érjen, nappal pedig többnyire a rabok csapták le az erőszakoskodót. - Aki megtámadta Tigert az is ostoba volt, hogy potom száz rongyért elvállta a megölését. Szerencsés volt, hogy a tegnapi nap nem halt meg. Akkor még életben hagyta, hátha magától pusztul el a kényszermunkán. - vélekedik Robego, nem is sejtvén, hogy Jorugan a mainál lényegesen nagyobb kockázatot is vállalna, hogy kiderítse ki volt a központi teremben elhunyóban lévő úr.
Miért hát hol lesz a kényszermunka? - kérdezi egy másik kíváncsi újonc, Nerettin Hogsza Barid, egy mélymocsári vállalkozó, aki merő takarékosságból elfelejtette fizetni munkásai biztosítását. Ráadásul elég ostoba volt, s a rokonoknak biztosítandó járadékot megtagadta. Az állam ezt természetesen azonnal magára vállalta, egyben kötelezte Hogsza urat a pénz megtérítésére. Hogsza hallgatása, nem segített, s az állami biztosítási előírások miatt ellene indult perben négy nap kényszerre ítélték.
- A mélymocsárban. - hangzik a lesújtó válasz, s Hogsza félelmében majdnem összerondítja magát. Ő már ismeri egy kissé ezt a helyet, bár elsősorban az ágak közül szokta tanulmányozni, miközben üvöltve hajszolta munkásait.
A rabok lassan lemennek a föld felszínére, s hatalmas hordaként, fegyvereiket előre, s lefelé szegezve gomolyognak lassan a mélymocsár felé. Fentről a biztonságból hallani az őrparancsnok kiáltása -Figyelem! A mai megbízás egy harmincas sárkány, négy rángató csiga, és tíz gigász kígyó. A betegek fénykagylót gyűjtenek! - A fénykagylót könnyű megtalálni és begyűjteni, ám mégsem akar senki evvel foglalkozni. Mindenki tudja jól, hogy a mélymocsárban az egyedül gyűjtögető esik legkönnyebben áldozatul a számtalan veszélynek. -Betegek jobbra kilépni! - Miután senki sem lépett ki, lassan elindulnak előre. -Miért megyünk előre a rémségekkel megküzdeni? Miért nem ülünk le és tagadjuk meg a munkát? Kérdezi valaki. -
Jorugan válaszol. - A “Nagy Mocsárlázadás” előtt az egyik csoport megpróbálta. Ám addig, amíg a napi feladattal nem végzünk, nem nyílik ki a főkapu. Alkonyatkor az őrök elrepülnek, és mi kint rekedünk a vámpírok prédájául. Könnyű, de biztos halál. A szökéssel próbálkozni sem érdemes - megy elébe az esetleges kérdésnek. - Minden őr személyesen felel a rábízott rabért, s annak szökése esetén átveszi a helyét. Gondolhatjátok, ezek után nagyon vigyáznak ránk. A fennmaradó száz őr a környéket vigyázza és minden közelbe kerülő denevérlovast felszólítás helyett lelőnek. Ott, látod, annál is készenlétben van a tüskevető. A többit a mocsár legkésőbb öt perc alatt megteszi. Hidd el az idők folyamán rengeteg szöktetési kísérlet volt, ám a legtöbbje nem vált be. Jópár klán vezér, sőt teljes klánok véreztek el, amikor elvállalták néhány igencsak gazdag ember megmentését. Ismered az ítélőszéket, tudod, hogy képesek egy nap alatt elítélni bárkit. A büntetés is meglehetősen rövid, ezért mielőtt csúf véget érne, kell megmenteni őt, így nem sok felkészülési idő marad. Ha nagy lovas sereggel indulsz, a felderítők hamar kiszúrnak, és a teljes hadsereget rád uszítják. A Sötét Seregek a megmentés helyett lovas háborúba bonyolódtak, s nem lehetett kétséges a hadsereg győzelme. Azóta nem is hallani róluk, pedig korának legerősebb klánja volt. Igaz a megmaradt bandatagokat ötven nap kényszerre ítélték. Kis lovas csapattal sem éri meg próbálkozni, mivel annak leverésére az őrök is elegen vannak. A talajszinten pedig csak az ostobák próbálkoznának. -
Az egyik rab ügyesen leszakad a többiektől és elrejtőzik egy hatalmas kalapos gomba árnyékában. A gombából gombaférgek csapnak elő, s rátámadnak a rabra. Az már kétségbeesve menekülne, de a bénító nyál megteszi hatását, és a saját őre által rögzítőre felvéve pusztul el. A rögzítő egy érdekes puhatestű fajta, mely az emberi agy mágneses hullámaira érzékeny, s azokat héja falának mintázatában rögzíti. Rögzítés után két féle módon szoktak eljárni. Itt a börtönkomplexumban a parancsnok megnézi a felvételt, igazolja a halált, vagy a rab visszatértét, a puhatestűt pedig pihentető kádba teszik. A puhatestű héja alig huszonnégy óra múlva sima és újraírhatóvá válik. Amennyiben meg akarunk tartani hosszabb távon egy felvételt, akkor a puhatestűről óvatosan le kell választani a héját, és két hét alatt megfelelő táplálás mellett újat növeszt. Ez a héj ráadásul biztosan mentes az előző felvételek esetleges zavaró hatásaitól. A rögzítőt a fejre illesztve kell viselni, s bár ez néha kellemetlen, sok szempontból megéri.
Az egyik, denevérlovon ülő felderítő tér vissza, s jelentést tesz az ezredesnek! - Harmincötös sárkány 12-22! - A jelentés rövid volt és szakszerű. A mélymocsári munka irányításával mára megbízott ezredes elgondolkodott. A lovas helyzetéből ítélve, alig fél kilométerre van az a sárkány. Megéri megpróbálni, hiszen ki időt nyer, életet nyer, s bár csak harmincas az előírás, ekkorát rendeltek ugyanis a gombolai útburkolók, a nagyobb sárkány elejtése során elszenvedett veszteség kisebb, mint az esetleg egy mérföldig terjedő séta során elszenvedhető. A sárkány valójában hatalmas lábatlan hüllő volt, mely gombákkal és a talajon élő bármely állati vagy emberi élőlénnyel táplálkozik.
Ez a mostani, a jelentésből ítélve nem tartozott a legöregebbek közé, hiszen gyakorta fordultak elő száz méteres példányok is, de már kellő ereje és tapasztalata volt, hogy bármivel szemben megvédje magát. Az idősebb, nagyobb, és erősebb példányok olykor veszélyeztették Gombola lakóinak életét is, megpróbálva hirtelen kiegyenesedve lerántani néhány gyanútlan városlakót. A Gombola környékén megszervezett figyelőszolgálat volt hivatva az ilyen eseteket megelőzendő időben jelentést tenni a városi véderő főparancsnokságnak. Ilyenkor, vagy kivezényelték a rabokat, hogy pusztítsák el a sárkányt, vagy ha sürgős volt az ügy és nem lehetett arra számítani, hogy a rabok elbírnak a támadó ellenséggel, akkor kijárási tilalmat rendeltek el. Szerencsére a sárkányok a jelentős súlyuk miatt nem tudtak feljutni a lombkorona szintre. Amennyit kúsztak felfelé, annyit csúsztak lefelő a tömegvonzás miatt.
A sárkányok úgy tűnt kiismerik magukat a veszélyforrások között, mivel az utóbbi ezer évben igencsak megritkult a várossal próbálkozók száma. Pikkelyes bőre szinte minden behatásnak ellenállt, s rugalmas izomzata valamint hatalmas méretei legyőzhetetlenné tették. Bőrét, mely lenyúzva képes volt a fakéreggel szimbiózisra lépni, a famesterek az utaknak használt faágak burkolására használták. Valahol, a már régóta meglévő utat az egyre gyakoribb kerékpáros használat miatt szükségessé vált leburkolni. Általában kisméretű sárkánybőr is megfelelő, a még alakulóban lévő ágakra, mivel az együtt fejlődik az ággal.
A sárkány elejtésének egyetlen módja, ha a hallójáratán át egy vékony, de hosszú tőrt döfnek az agyába, s azt megforgatják benne. A csapat zöme azért kell, hogy a sárkányt lefoglalva, lehetőséget adjon a vakmerőnek szembeszállni a halállal. A végrehajtó szerepét természetesen senki sem vállalta szívesen, s általában sorsolással döntötték el, hogy kinek mi lesz a feladata.
Az őrparancsnok szokta meghatározni a sorsolás módját. A mai napi parancsnok a teljesítményt és a racionalitást tartotta mindig szem előtt, ezért gyorsan három csoportba osztotta a rabokat. Az első csoportba az új rabok tartoztak. Ők képezték a hátvédet. Nekik kellett megtisztogatniuk az utat a sárkánycsalogatók előtt. Az utat, ami nem igazán út, hanem egy, a környezettől függően ötven-száz méter széles sáv. Itt kellett kiirtaniuk minden olyan élőlényt, mely veszélyes lehet azokra a társaikra, akik a sárkánycsalogató veszélyesebb feladatát kapták.
A sárkánycsalogatók a régebbi rabok voltak, akiknek már volt egy kis mélymocsári tapasztalatuk. A sárkány figyelmét egyszerre csak egy-kettő rab kellett, hogy felkeltse, és a megfelelő irányba csalogassa, ám a sárkány óriási izomereje miatt képes volt hirtelen mozdulatokra is, minek követrkeztében a sárkány áldozatává vált rab helyett valamelyik másiknak kellett átvennie a szerepét. A terhek elosztásához hozzájárult, hogy az aktuális sárkánycsalogatót fel kellett váltani, ha legalább tíz métert a megfelelő irányba mozgatta a hüllőt.
Az őrparancsnok a harmadik csoportba tíz rabot sorolt, azokat, akiknek a legtöbb napot kell még kényszeren tölteniük. Közülük sorshúzással kellett kiválasztani a különféle csapatok vezetőjét, az első, második, harmadik sárkányölőt. Jorugan olyan követ húzott, mely szerint ő a negyedik sárkányölő, de nem tört ki fergeteges ujjongásban, mint a többi hasonlóan szerencsés, hanem a társaságot fürkészte. Szerencséjére a megfelelő ember arcán látta meg a keresett reményvesztett vonásokat. Mellé lépett és így szólt.
- Látom tiéd lett a sárkányölő szerepköre. Ha gondolod, cserélhetünk. - tárta elé saját kövét, melyet eddig tenyerében rejtegetett. - Mmmiit kérsz cserébe? Az életemet mented meg Tiger. - makogta Tedlen a reménytől megbicsakló hangon. - Nos, láttam, sokat beszélgettél tegnap avval a bérgyilkossal. Nem mondta véletlenül, miért akar megölni? Ha bármi hasznosat mondasz, ez a tiéd lehet. - Tedlen hiába törte a fejét nem jutott semmi eszébe, s már-már feladta a reményt, amikor eszébe villant egy elejtett árulkodó mondat. - Tegnap, amikor beszélgettünk, valamiért az volt az érzésem, hogy a Hártyások közé tartozik. Most rájöttem az okára is. Azt mondta, hogy másodjára biztosan sikerül megölnie, hiszen társai közül ő érdemelte ki először a fekete leplet. - - Igen azt már én is tudom, hogy a klán bérgyilkosai közül a reményt keltő fiatalokat jutalmazzák ezzel a jellel, miután az első három sikeres orvgyilkosságot végrehajtották. -
Jorugan felmutatta az elcserélt követ, s így szólt. - Most megmutatom, mi a módja a sárkány elejtésének. Figyeljetek és okuljatok, hogy legközelebb ha rátok kerül a sor ne essetek kétségbe. - A sárkányvadász osztag mielőtt előre indult, ismertette az útvonalat, amelyen a sárkányt csalogatni fogják. A jó “sárkányölő” az útvonal legkedvezőbb helyén lapul, s igyekszik eltűnni a sárkány elől. Amikor a sárkányvadászok elcsalják mellette a sárkányt, nincs is más dolga, mint megölni azt. Néha elsőre is sikerül, de volt olyan vadászat, ahol senki sem úszta meg élve. A hátvéd csapat feladata, hogy a többieket megvédje az egyéb támadásoktól, s megtisztítsa tőlük a sárkányölő környékét is. Nem szerencsés dolog, amikor a sárkány miatt teljesen mozdulatlan sárkányölőt olyan egyébként veszélytelennek nevezhető állatok falják fel, mint a zöld “fakéreg nyűvő”, vagy a bíborcsiga.
Jorugan két hatalmas rönkgomba tövében készült állást felvenni, ezért ezek környékét, valamint egy tőlük húsz lépésre lévő gombát is megtisztíttatott a hátvéddel. A gyémántfa ágaiból csiszolt szálfegyverek könnyen elbántak a gombákat lakó állatokkal. A férgek zöld, a csigák piros, bíbor és bordó nyálkát folyatva pusztultak. Jorugan a távolabbi gomba tönkjét hosszában kifúrta, alul felhasogatta, majd karjainak lyukat vágott és magára öltötte azt. A fejére is készített kalapot, s a kezeit is beburkolta.
-Most pont úgy nézel ki, mint egy gombaszínű, gombaszagú, gombaformájú sárkány eledel. - röhögött Dzsimbu -, aki már öt napja végezte a túlélés cseppet sem könnyű próbáját. - A sárkány mindig előbbre tartja a húst a gombánál. - jött Jorugan válasza.
A sárkányvadász osztag, vagy ahogy a köznép nevezi a sárkánycsali, lassan elindult a sárkány irányába. Az előttük ijedten felugró és menekülő növényevőkre ügyet sem vetve, veszélyesebb állatok után fürkésztek az aljgombásban. Az aljgombással fedett talaj messze a legkellemesebb környezet volt a mélymocsárban. A veszély egyik komolyabb forrását a vizes, lápos területek jelentették. Az ősök eleinte olyan területen lakhattak, ahol minden talajszinti rész ilyen süllyedős mocsaras lehetett, így kapta a nevét a talajszint. A mélység pedig azt jelenti, hogy mélyen az ember megszokott környezete alatt van. Ez így van rendjén. Az ember végül is nem arra teremtetett, hogy a talajon mászkáljon. Ennek némileg ellentmond, hogy más országok fiai saját hazájukban a talajon jönnek, mennek, ám ott a síkságon ez nem olyan veszedelmes. Az aljgombás valójában olyan gombaszövettel átszőtt talajt jelent, amelyen a növények lehullott lombján tenyésző gombák fél- három méter magasságig nyomják fel vízforgató termőtestüket. A talajból kiemelkedő gombatömegnek eleinte ugyanis az a feladata, hogy a gomba és az óriásfa közötti víz és tápanyagcserét szabályozza, minél kedvezőbbé tegye. Amint az adott gombanövény kellő mennyiségű táplálékot halmoz fel, s ez a talajtól, a gombafajtól és a növényevőktől függően három hónaptól ötven évig terjed, a gomba megkezdi a spórák termelését, ezzel biztosítva utódait. Az aljgombás mindig számtalan állatnak ad táplálékot, és menedéket. A sárkányvadász osztag lassan áthaladt ezen a folton. Nem nagyon pusztítottak, hiszen a visszafelé vezető út nem erre vezet majd. Ahhoz az aljgombás túlságosan sűrű és átláthatatlan volt. Lassan közeledtek ahhoz az aljgombáshoz, mely a felderítő szerint a sárkányt rejtette. Rövidesen orrfacsaró bizonyítékát kapták a sárkány jelenlétének. A sárkány erősen nyers szaga kezdett mindent betölteni. Hirtelen eltűnt az előőrs előtti gomba, s egy hatalmas bibircsókokkal dúsan meghintett sárga sárkányfej tűnt elő. Még nem figyelt fel a sárkányvadászokra, ám apró szemeit már gyanakvón meresztgette. Az első sárkánycsali merészen előreugrott, s nagyot csapott a sárkány csukott szájára. A hatalmas száj azonnal kinyílt, hogy dühős bömböléssel okádja haragját nyugalma megzavarójára. A haraggal együtt legalább tíz tonna bűzt is kifújtatott, legalábbis így érezték, akiket mellbe vágott a förtelmes szag. Ketten nem bírták legyőzni hányingerüket, s a menekülés helyett rángatózva görnyedtek össze. A tágra nyílt sárkányszáj egy falásra tűntette el mind a kettőt. A sárkány rögvest rájött, hogy nyugalma megzavarói valójában étrendi kiegészítőnek számítanak, s az eltűnő osztag után vetette magát.
Amint a sárkány teljes terjedelmében kikúszott az aljgombásból, lehetett látni, milyen hatalmas és csodaszép példány. Teste a hagyományos kék-zöld kockás pikkelyes test volt, s csak közvetlenül a feje alatt volt meg a szokásos vörös-bíbor sárkánygallér. A feje teljesen sárga volt, leszámítva a kezdők által szemeknek nézett fekete foltokat. Apró, gonosz szemei közvetlenül a száj vonala mögött voltak, számtalan megjegyzésnek adva ezzel tápot.
Gyakori mondás volt, ha az ember azt kívánta haragosának. - Jól nézzen meg egy sárkány! - Az iskolában, akit berendelt az igazgató valamely csínyért az irodájába, arra azt szokták mondani -Megy a gyerek sárkánynézőbe. - Az egyik tudósból lett elítélt annyira elámult a sárkány szépségén, hogy rövidesen egész közelről, sőt belülről is megnézhette azt. Ahogy a sárkányvadász osztag lassan közeledett maga után csalva a sárkányt, a hátvéd is vonult hátrafelé, felprédálva mindent, ami a tervezett útvonalon csak egy kicsit is kellemetlen lehet. Márpedig a mélymocsárban szinte minden élőlény ilyen, így az út, amelyen végighaladtak úgy nézett ki, mint az erdő a Nagy Tomba után. Tíz méterről visszanézve már semmi módon nem tudták megkülönböztetni Jorugant a másik két gombától, aki még a rönkgombák jellegzetes hullámzó mozgását is utánozta.
Rigofew a sárkányvadászok csapatát vezette. Lassan vonultak, olykor szökkentek, vagy menekültek hátra, de mindig csak az előre megbeszélt úton. Az a gombacsoport ott az első lehetséges búvóhely Tiger részére, de nem nyújt kellő menedéket. Ha ott van, a sárkány hamar felfedezi, és nem hiszem, hogy ép bőrrel megúszná. Talán annál a halomnál, vagy ott a legyezősnél lehet inkább.
A sárkány ismét lecsapott az egyik már fáradóban lévő rabra, s lenyelte. Tátott szájában látható volt a megannyi mérges garatfog, melyek legkisebb érintése is halálos. A rab ezeken áthaladva minden életjelenséget beszűntetett. Lassan túljutottak a gombák vonalán, ahol természetesen nyomát sem látták a sárkányölőnek, majd a sárkány feje is odaért. A fej kereső mozgása közben szinte súrolta a gombákat, mikor az egyik rönkgomba megmozdult. Olyan gyorsan és váratlanul, hogy pontosan nem lehetett követni, mi történik, de a sztentori hangra - Vége! - mindenki nyomban menekülőre fogta. Jorugan együtt futott a többiekkel. Gomba álcája nagy darabokban szakadt le róla. A sárkány az agyhalál pillanatában először kővé dermedt, majd a felszabaduló gyilkos ösztönök hatására hányni-vetni kezdte magát. Tombolásában még kilenc rabot sodort halálra hatalmas testével. A csapat gyülekezni kezdett, hogy majd lassan elkezdjék a nyúzás bonyolult műveletét.
Jelentést kérek! - Szólt a denevér lovasok ezredese. - Harminchat dokumentált halott a sárkányvadászoknál. Uram. - - Huszonnyolc dokumentált halál a hátvédnél. Uram. - - Tiger Ferlak Zuzon a sárkányölő él. Uram. - - Rendben. Fiffetron, küldje el a jelzést az útburkolóknak, két óra múlva az Öreg Tekán szerinti 072/003-nál 35-ös sárkánybőr várja őket. - Famester! Visszatérésre felkészülni! - A jelzés után a rabterembe vezető féregajtó ismét kinyílik, s a férgeket a feltámadó szellőzés űzi vissza ősi lakhelyükre a mélymocsári féregkertbe. Másnap ismét bebocsátást nyernek, hogy a szerves maradványok eltávolításával járuljanak hozzá a börtön gazdaságos működéséhez.
A nyúzást azonnal el kellett végezni, mielőtt a sárkány elkezdene kihűlni. Egyrészt maga a nyúzás művelete is jóval könnyebb a még meleg sárkánydögön, másrészt a sárkánydög kihűlés közben, olyan szaganyagokat bocsát a levegőbe, amelyre mindenfelől érkeznek majd a dögevő állatok. Számítani lehet jó néhány tucat gombaféregre, valamint a négy kilométeres körzetben tartózkodó összes gigász kígyóra. A slabakok is nagy számban szoktak érkezni. A legvégén még néhány greeb is jönni fog.
Regellen az egyik, korábban nyúzómesterként dolgozó rab vezetésével álltak neki a munkának. Néhány lándzsával tátottra feszítették a sárkány száját, majd Regellen egy éles nyúzótőrrel körbevágta a sárkány szájának belső oldalán lévő puha bőrt. A puha itt csak viszonylagos értelemben értendő, mivel Regellen eléggé megszenvedett vele. Ezután a rabok egymást váltva dolgoztak. Aki pihent, az fürkészte fegyverrel a kézben a környezetet. A többiek egyik része a sárkánydögöt szögezte a talajhoz lándzsákkal, kardokkal és más szúró eszközökkel, másik részük pedig a sárkány bőrét rángatta hátrafelé a testen. Rövidesen a sárkány meztelen teste mellett feküdt a ruhája. Érdekes módon sem nehéz, sem vastag nem volt. Most már csak el kellett szállítani a találkozóhelyre. A négy rángató csigát már összeszedte haladása során a hátvédcsapat, így a nyúzás után a rabok ezúttal visszamentek az “otthonba” ebédelni.
Míg ők távol voltak az útburkolók elvihették a sárkánybőrt, s megfelelő ellenértékért, a rángató csigákat is leszállították a megrendelőnek. A hatalmas sárkánydögre jönni fognak a gigászkígyók, így viszonylag csekély további veszteséggel lehet teljesíteni a napi tervet. Míg a rabok visszaértek a börtönhöz, további hét rab pusztul el közülük. Az egyik az átélt borzalmaktól őrülten forgó szemekkel nyílegyenesen veti magát előre a közeli tocsogóba. A csobbanó víz, még össze sem zárul felette, mikor az előbbihez hasonló emberfeletti erővel már visszafelé jönne. Nem teheti. Fekete, vékony szíjjak százai tartják a patakban, majd a bőr alá furakodva, minden húst felélnek az áldozatról. - Dokumentált halál, hússzívók! - jelenti a megbízott őr, s csendesebben, mintegy magának hozzáteszi, - ez sem szép halál. - Itt a mélymocsárban természetesen nem is nagyon akad ilyen.
A visszatérés vége felé a denevérlovasok kiáltozni kezdtek, majd menekülőre fogták, s a megnyíló istállóajtón át eltűntek a fa belsejében. Mintegy hetven tájékozatlan rab használja menekülésre a lehetőséget. Jorugan és tapasztalt társai a megnyíló főkapu előteréből fürkészték a lovasok érthetetlen tettének okait. - Fekete húsevők! - Az eddig kitámasztott kapu záródásának útjából mindent elszedtek, s segítik annak záródását. Három, emberfejnyi repülő kagyló így is bejut, de ezeket kisebb sérülések árán leverték. Jorugan volt az egyetlen, aki az esetet ténylegesen szökésre használta fel. Az eddig kapukitámasztásra használt kettős kagylóhéjat elemelve, beleugrott, majd a lejtőn beirányozva, magára húzta a fedelet. Mintha az ördög szánkázna a hátadon úgy süvített le a kapu előtti lejtőn, s pillanatok alatt messze maga mögött hagyta a börtönt és az életükért küzdő hetven rabot. A kinn rekedtek most már visszamennének a börtön biztonságába, de félútig sem jutnak, amire ellepik őket a támadó kagylók ezrei, s elevenen felfalják őket. - Ha ez kinn ér minket, mind ott pusztulunk. - sápadt el Dzsimbu. A denevér lovas ezredes tajtékzik. - Hetvenhárom dokumentálatlan halál! Két denevér ló is elpusztult. Már megint nem működött az előrejelzés. Ezen a héten ez már a második alkalom. Mi az ördög lelte ezeket a megfigyelőket? - A famester jelenti - Értesítettem minden mozgó és telepített egységet. Fiffetron már átadta a bőrt és a csigákat az útburkolóknak, s most a húsevők útvonalától merőlegesen távolodnak. A veszély mértéke elhanyagolható. A város sincs veszélyben, ezért nem rendeltek el kijárási tilalmat.-
- A megfigyelők nem jelentkeznek. Szóltam a központi őrségnek, s ők ígérték, kivizsgálják az esetet. Lehet, hogy egy felvigyázót küldenek. - - Egy felvigyázót? - sápad el az ezredes. - Azért ez túlzás! Nem? - - Nos, állítólag a császár is érdeklődik az ügy iránt. -
A sárkánydög éppen a húsevők útjába esett, ezért további fogás ma már nem volt várható. A fekete húsevők két mérföld széles sávban minden élőt elpusztítottak. A sárkánydög nyilvánvalóan megmarad, de nincs a közelben olyan dögevő, elsősorban is a megrendelt gigász kígyó, amelyet az alkonyatig rendelkezésre álló rövid idő alatt idevonzhatna a dög. Az éjszaka alatt pedig még a csontjait is eltakarítják a dögevő csigák, kagylók. Ők, na és a sárkányok rendelkeznek megfelelő vérttel a vámpírok ellen, hogy nyugodtan mozoghatnak az éjszakában.

Gombola világváros Lemalkán szerinti 3835, a Nagy Mocsárlázadás utáni ötvenedik év, Moffat hava harmadik dekád második nap tizenhárom óra negyvenegy perc.

Jorugan nem tudhatta biztosan, szökését észrevették-e, ezért úgy döntött arra rendezkedik be, hogy keresik, üldözik. Az alkonyatig hátralévő négy óra alatt bőven hazaérhetett volna, s a húsevők útvonalát követve nem kellene semmitől sem tartania, ám úgy döntött nem kockáztat. Mielőtt leszállna az éj, megfelelő szállást kell találnia. A kagylót a vállára véve elindult az egyetlen hely felé, ahol tudta nem hogy nem fogják keresni, de élő ember be nem teszi ide a lábát, ráadásul a ragadozóktól sem kell tartania. Ez a hely a közeli halál temploma volt. Messziről úgy nézett ki, mint egy élőfa csonka torzója. Néhány ága már letöredezett, törzsét ellepték a különböző élősködők, gombák, és mindenféle korhadékevők. A pusztulás színei pompáztak mindenfelé. Emitt egy csodaszép rózsaszín nyelvgomba telep, amott egy tucat méregzöld farontó. A farontók közelében négy kénsárga gombacsiga. A törzs maga már szinte teljesen eltűnt a rajta és egymáson élősködő különféle gombák és állatok szövedéke alatt. Még itt a halál templomában is megvolt az élők rettenetes versenye az élelemért, az élettérért, vagy a szaporodásért. Viszonylag kényelmes út vezetett fel a főkapuhoz, melyen évszázadokkal ezelőtt az élők, manapság a holtak léptek be a fa belső terébe. A hely kinézete és elhelyezkedése alapján meg lehetett állapítani, hogy ez a régi börtön épülete.
Jorugan nem merészkedett mélyre a templomban, hiszen a vámpírok bármikor úgy gondolhatják, megjött az élő keltetőgép, itt a támadás ideje. Rögtön a bejárat melletti félhomályos zugban letelepedett, s a kagylóhéjba bebújva, azokat csupán a levegőzéshez megfelelő méretűre nyitva, környezete tanulmányozásába kezdett. A kagylóhéjak hullámos pereme bármiféle közvetlen támadást kizárt, ám Jorugan cseppet sem örült, hogy személyes tapasztalat alapján dönthet a régi vitában, miszerint a vámpírok csupán közvetlen befecskendezéssel fertőzik meg áldozatukat, vagy szükség esetén arra is képesek, hogy ivadékaikat áldozatuk közelébe juttatva, azok maguktól rágják be magukat jövőbeni táplálójukba. Még egyetemi évei alatt hallgatta a zoológikus rémtan professzor előadását az eszelősképző nagytermében. A vékony kopaszodó emberke lelkesen magyarázott. - A koromnatikus elmélet szerint a vámpírok kizárólag közvetlen érintkezés útján tudják ejakulálni áldozatukat. A prifonista elmélet ellenben úgy tartja, hogy bár ez az általános megoldás, a vámpírok képesek ivadékaikat az áldozat közelébe fecskendezni, s azok berágják magukat az illetőbe. Igen, természetesen kísérletileg is megpróbálták igazolni, ám az első tizenöt halál után felhagytak vele. Aki, a hallgatóság közül megpróbálna egy kísérleti bizonyítást, annak anyagi és erkölcsi támogatást nyújt a Kutatási és Bizonyítási Szakkollégium. -
A fa, állapotából ítélve már az összeomlás szélén állt, s rövidesen várható volt a papok megjelenése. Ők szokták a már teljesen életképtelen törzseket magukba dönteni, majd az évszázadok alatt a halál misztériumába beavatott embereken található áldozati ékszereket összeszedve, a területet az új életnek átadni. A falakon csupán néhány tucat vámpír tanyázott. Ez mutatta, hogy a fa és környéke messze esik a lakott területektől, s a börtönlakók nem békés öregségben halnak meg. Persze itt kint, messze a várostól a vámpírok nem csupán famesterek által már elhagyott pusztuló törzsek közül választhatnak maguknak nappali szállást. Néhány ereje teljében lévő fába már lyukat fúrt valamely kártevő ádáz tevékenysége. A lyukat aztán a legkülönbözőbb gombák és a vámpírok is arra használják fel, hogy a fa belső részébe jussanak. A gombák megcsapolják a fa tápanyagtartalékait, s lassan elpusztítják azt. A vámpírok, mint olyan lények, melyek gazdaállataik testéből, már teljesen kifejlődve másznak elő, s csak a repüléshez szükséges energiára van szükségük, beérik a törzs cukorban bővelkedő nedveinek fogyasztásával. A vámpírok kikelésüket követő első órában párzanak, s életükből hátralévő tíz napot a gazdaállat keresésével töltik. Hímnősek lévén a megtermékenyítés kölcsönös így mindegyik állat rakhat le utódokat. A vámpíroknak bélcsatornája nincs is, s a fa nedvei a légcső bő redőin keresztül szívódnak fel a táplálkozás óráiban. Ilyenkor, mivel az állat nem mozog, tüdejét akár öt percre is kikapcsolhatja a működésből. A templom belső falát, hasonlóan a külsőhöz, szinte teljesen elborították a különböző gomba és csiga fajok. Itt benn még változatosabb és színekben bővelkedőbb volt a flóra és fauna. A vörös, rózsaszín, moha kék és kénsárga falak a nyüzsgő élettől olykor hullámozni látszottak, s ez meglehetősen álmosító hatású volt.
Jorugan elaludt, majd arra ébredt, hogy a vámpírok megpróbálnak behatolni hozzá. Három-négy vámpír is mászkált, a földön kerülgetve az átlátszó kagylóhéjat, mely menedéket nyújtott Jorugannak. Így kiszakadva éltető elemükből, a levegőégből, meglehetősen groteszkül festettek. Jorugan jól megfigyelhette hihetetlen, de célszerű kinézetüket. Nagyon hasonlítottak a denevérlovakhoz, de ez pusztán a repülő életmódból adódott. A vámpírok alig fél méter hosszú egy méteres fesztávú szárnnyal rendelkező állatok. Fejük közvetlenül a törzshöz kapcsolódik, rajta csupán egy keskeny szájnyílás, melyből a fákat megcsapoló szúró- szívó száj bukkan elő időnként. Ez a száj elég erős ahhoz, hogy a vámpír szükség esetén védekezésre használja. Szemük, orrnyílásuk nincs, a tudósok szerint hatalmas füleikre hagyatkozva repülnek az éjszakában. A szájukon kibocsátott hallhatatlan hang visszaverődése alapján tájékozódnak. Kis fejükkel és hatalmas füleikkel úgy néztek ki, mint egy mozgó vízi retek virág. Egy nagyon veszélyes vízi retek virág -helyesbített Jorugan, ahogy szemébe ötlött a repülésnél egyensúlyozásra szolgáló tojócső. Akit beoltottak, az ritkán menekülhetett, mivel a lárvák azonnal szétrajzottak a testben, ráadásul a velük együtt bejutó folyadéknak olyan tulajdonsága volt, hogy a hordozó agyműködését leállítva átvette az irányítást a test fölött. Nem kellett így sok parancsot kódolni, csupán azt, hogy az áldozat rögvest induljon el a vámpírkolónia szállására. A vámpírok rövid élete tette lehetővé, hogy jelentős részük ne hozhasson létre utódot, s így ne szaporodjanak el túlságosan. Bizonyos környékeken egy rövid éjszakai út nem feltétlenül jelentette az azonnali halált, bár a lehetősége mindig fennállt. A kutatók szerint korábban létezett egy nappali változat is, ez azonban a nappali viszonyok között csak bizonyos lassabb állatokkal szemben állta meg a helyét, így már tízezer évvel ezelőtt kipusztult. Mások véleménye szerint, azok a napfény által gerjesztett zajok következtében nem hallásukkal, hanem látással tájékozódtak, s az nem lévén túl fejlett, okozta a nappali változat kipusztulását.
A vámpírok tojócsöveiket még nem helyezték készenlétbe, csupán karmos lábaikkal feszegették a kagylóhéjakat. Nem sok sikerrel, így rövidesen fel is hagytak a próbálkozással, s elrepültek más préda után nézni. Jorugan megkönnyebbülve engedte el magát, s rövidesen az igazak mély, mégis éber álmát aludta.
Hajnal előtt csoszogó léptekkel egy, már beoltott zombi vánszorgott be a terembe, s keresett magának megfelelő helyet a sötétebb részeken. Fiffetron volt az, illetve aki korábban Fiffetron volt. Úgy látszik, a húsevők közül néhánnyal találkozhatott, s azok denevérlovában legalább annyi kárt tettek, hogy a hadnagy kinn rekedt az éjszakában. Néhány rendkívül használható tárgy is lehet nála, de Jorugan nem érzett késztetést megszerzésükre. Bár, ha nappal sikerülne kissé átalakítani a védelmét, meg lehetne próbálni. Lassan egy terv kezdett kibontakozni Jorugan lelki szemei előtt.
Másnap, amint a vámpírok megpihentek, s úgy nézett ki, hogy az éjszakai csatangolás miatt egy jó darabig nem mozdulnak, Jorugan felcihelődött, s a kagylóhéjat a törzs közelében elrejtve elindult vadászni. A mélymocsárban szerzett tapasztalata, no és szerencséje miatt rövidesen megtalálta a keresett kagylókat. Nagy csoportban éltek a gombák tövében, s különböző korú-, méretű-, és fajú- kagylók tömegéből lehetett kiválasztani a megfelelőket. Jorugan talált néhány lehullott serlegdiót, így megebédelt, majd az alkalmas kagylóhéjat kiválasztva, menedéke felé indult.
A halál templomába visszatérve, még a kapu előtt, keresett egy napsütötte foltot, s a kagylóhéjat egy fél órára kitette fényt gyűjteni. Később a fejére erősítette a kagylóhéjat, s csak remélni tudta a megfelelőt választotta. Annak köszönhette védettségét, hogy ez a kagylóhéj a vámpírok által utálatosnak tartott, ám jól érzékelhető infravörös fényt sugározta vissza. Éjszaka természetesen ez sem tartotta volna vissza őket, hogy kísérletet tegyenek áldozatukkal, ám a fárasztó repkedés után egyik sem érzett kedvet a próbálkozásra. Jorugan nem kísértve szerencséjét, gyorsan átkutatta a hadnagy porhüvelyét. Elég undorító elfoglaltság volt tekintettel a fejlődő vámpírfiókák nyüzsgésére. Az ember méretű élőlényben három vámpír jut elegendő táplálékhoz, ezért ennyi indul fejlődésnek. Magához vette Fiffetron azonosító kártyáját,(Fiffetron Naoht Benna), bénító fegyverét, kulacsát, és apróbb felszerelési tárgyait. A néhány, itt található, áldozati adományként szolgáló ékszerhez nem nyúlt. A kártyát persze nem használhatta így, de egy újabb kockázatos művelet után már alkalmassá válik a hatóságok, de elsősorban Tiger üldözőinek megtévesztésére. A másik dolog, amit még sürgősen meg kellett oldania, az egy új ruha volt. A rabok kék sárga csíkozású ruhájában sajnos nem mutatkozhat a városban és gyors szemrevételezés után Fiffetron ruháinak használatáról is letett. Fiffetron mint denevérlovas túl kicsike volt ahhoz, hogy bármelyik ruhadarabja megfelelő lehetett volna. Jorugan körülnézett és talált egy viszonylag frissen beoltott mélymocsári begyüjtőnek tűnő holtat. A testet kihámozta a kezeslábasból, s rögtön fel is vette azt. Egy kissé arrébb talált egy elég jó minőségű hosszabb kabátot, mely megfelelőnek tűnt. Kirázta belőle volt tulajdonosának csontvázát, és ezt is magára öltötte. - Új ruha mi? Hullagyalázás! - morogta, majd lazán próbálgatta a mozgást frissen szerzett ruhájában.

Gombola világváros Lemalkán szerinti 3835, a Nagy Mocsárlázadás utáni ötvenedik év, Moffat hava harmadik dekád harmadik nap kilenc óra egy perc.

Jorugan elindult szerencsét próbálni. A köznép hiedelmével ellentétben a pöcegödör működését ugyanis lehetett befolyásolni. Pusztán szilárd meg nem ingó akarat és figyelem kellett hozzá. A világ eseményei, és befolyásolási lehetőségük című tantárgy keretein belül ezt is tanították. Raplegnie Futtof Neaton professzor néhányszor bemutatót is tartott. Többnyire falevelet próbált gyémánt pénzzé változtatni. Sikerrel tette, hiszen a professzori fizetés nem túl magas, így népes családja eltartásához szükség volt a pénzre. Az utolsó alkalommal, mint később kiderült figyelmét egy lehetséges örökség esélye vonta el, s bár gyakorlott térhasználó lévén, semmi baja nem történt, a levelek, illetve a reménybeli pénz helyett megjelenő szőrös holyva látványa elvette a kedvét a további mutatványoktól. Mondják, hogy mivel az örökség igaz volt, a továbbiakban már nem tudta azt az erős akaratot előállítani, ami a pöcegödör, tudományos nevén többdimenziós tárgyátalakító kordában tartásához elegendő lett volna, s évtizedes tapasztalata folytán meg sem próbálkozott vele.
Jorugan a pöcegödör használatát még sohasem próbálta. Hitt tanárának, s mivel nem érezte létfontosságúnak, hogy bármit is átalakítson, így inkább elkerülte a gödröt. Néhány évfolyamtársa viszont bátran nekivágott a feladatnak. Páran sikerrel, néhányan kudarccal végezték el a dolgot. Az egyik eset rendkívül tanulságos volt, olyannyira, hogy utána számosan visszamondták tervbe vett próbájukat.
Lippiner Degah Neetto egy idősebb, nagy fülű hallgató volt a szenvedő alany. Mindenki csak denevérnek, a gonoszabbak vámpírnak csúfolták a fülei miatt. Ténylegesen fertelmes fülei voltak. Állítólag még kisgyermek korában, egy sikertelen pöcegödör próbálkozást figyelt, s az ott tartózkodók mind jelentős változáson mentek keresztül. Ő viszonylag szerencsés volt, csak a fülei deformálódtak. Tehát Denevér próbálkozott. Két tekercs kolbászt, az egyik gyümölcs a másik kagyló kolbász volt, dobott a gödörbe. A megfigyelők jó messze álltak, ezért nem látták rögtön az eredményt. Mindenki Denevér fülére összpontosított, vajon összemegy-e normális méretűre, vagy még inkább megnyúlik. A borzalom rémes ordítása, mely Denevér irányából tört elő, az utóbbira engedett következtetni, s mivel ezután Denevér eszelősként menekült a mélymocsár felé, sokan nem látták, amit Jorugan és még néhányan. Denevér, mintha egy az orrába harapó gombaféreggel birkózott volna. Az utólagos elemzés, figyelembe véve az áldozat tárgyát azt állapította meg, hogy a kolbász Denevér orrára nőtt, sőt az ormányává vált, s mivel ezt az újabb csúfságot már nem tudta elviselni, menekült a halálba. Szinte semmi esélye sem volt, hogy a mélymocsár veszedelmeit ebben a lelkiállapotban túlélje, s ezt látszott igazolni, hogy a vizsgálat befejezéséig sem került elő. Azóta sem látta senki. A kardjai után kutató csapat sem találta meg, viszont a kardokat sikerült begyüjteni.
Jorugan Fiffetron azonosító kártyáját kívánta átalakítani oly módon, hogy legalább egy rövid ideig megtéveszthesse vele üldözőit. Útközben óvatosan mozgott, amint az egy a mélymocsárban kószáló embertől elvárható, s legnagyobb csodálkozására semmi sem keresztezte útját. Igaz a veszélyesebbnek látszó helyeket elkerülte, a más számára iszonyatosnak tűnő, ám valójában majdnem ártalmatlan szívófejűekkel nem foglalkozott. Tanulmányaiból, és tapasztalatból is tudta, hogy ezek az állatok az embert nem tekintik tápláléknak, s csupán védekezni szoktak ellene. Azért nem mindig könnyű megállni, hogy az ember feje mellett repülő, éles fogsorait csattogtató szívófejűt ne csapja le az ember. A börtönben többnyíre meg is tették, s az azonnal támadásba lendülő további tucatnyi állattal úgyszintén. A szívófejűeknél erős a csoportösztön, így mindig tizenegy, vagy tizenhárom vadászott együtt. Érdekes, hogy tizenkettőt még sosem számoltak meg egy csapatban. Amint Jorugan közeledett a gödörhöz, a szívófejűek is elmaradtak, s teljesen magányosan mehetett tovább. Itt a Televényen az állatok nem buták, ezért a számukra megmagyarázhatatlan, kiismerhetetlen, és ellenséges gödröket nagy ívben elkerülték. Itt még a máshol nagy tömegben, gyakran felhőkben előforduló rembek sem mutatkoztak. Hihetnénk, hogy a gombaevők a ragadozó mentességet előbb utóbb észreváve, a gödör környékén békét találva nagyobb számban mutatkoznak, de nem. Elég ugyanis, ha egy szélfútta levél pottyan a gödörbe, s valami nyomban megváltozik. A legelésző állat szájában lévő gombahús keserű lesz, vagy az egyik lába kifekélyesedik. Sorolni lehetne, mi minden történhet, s a lehetséges változatok egészen kis hányada okoz kedvező változást. Állítólag a vámpírok is a gödörnek köszönhették létüket. A ma is gyakori virágkagyló genetikai módosulását egy igen szerencsétlen gödöresemény okozta. A gödör környékén gyakrabban megforduló állatok körében ma is lényegesen magasabb a mutáció aránya, mint a gödröt messze elkerülők között. Szerencsére az így kialakuló változatok jelentős része életképtelen, s a vámpírok kialakulásának esélye is csak egy a tíz a hetvenediken volt. A tanultak szerint viszont a gödör alapvetően rosszindulatú, s pusztán a befolyásoló akarat terelheti kedvező mederbe az eseményeket. Jorugan is a feladatra koncentrálva közelítette meg a gödröt, s valóban mielőtt még a közelébe ért volna Fiffetron kártyája máris módosult. Ugyan nem annyira, mint ahogy az a legkedvezőbb lett volna ám a célnak megfelelt. Jorugan gyorsan elindult az ellenkező irányba, majd egy alkalmas helyen a mélymocsarat maga mögött hagyva felkapaszkodott a járószintre.
Eleinte még kissé nehezen haladt a kiépítetlen vadon területén, ám rövidesen felfedezett egy gyűjtögetők által használt, és némileg karbantartott ösvényt, és a késő délután már a külváros egyik kerékpár állomásán találta. A módosított kártyával ki is váltott egyet, és a jól karbantartott kerékpárúton nagy sebességgel indult a belváros irányába. Amint egyre beljebb haladt, nőtt a forgalom, s az első adandó alkalommal csatlakozott a megfelelő irányba tartó társaihoz. A kerékpárok összekapcsolódva valóságos vonatot alkottak. A négy kerékpár széles húsz kerékpár hosszú vonat valójában minden alkalommal szét-szét váló, és össze-össze kapcsolódó csoportot alkotott, ahol mindenki kondíciójának és pillanatnyi erőállapotának megfelelően vett részt a sebesség fenntartásában. A leállósáv volt egyedül többnyire szabad. Ide kanyarodtak ki az útvonal elhagyók, akik megérkeztek céljukhoz. Nagyobb kereszteződések előtt a vonat gyakran teljesen szétszakadozott, amint a kerékpárosok úti céljuknak megfelelő sávot keresték, ám a kereszteződés után ismét összeálltak egy vonattá. A vonatban haladók természetesen beszélgettek, s mindíg jelezték egymásnak ki merre tart, ki hol szeretne lekapcsolódni a többnyire fő úton haladó vonatról. Ennek megfelelően nem olyan tömör vonatot képeztek, mint a helyközi közlekedésben, hanem laza, többnyire foghíjas csapat alakult ki.
Ez volt a leggazdaságosabb módja az utazásnak, mivel a lassú járműveket így felgyorsítva azok nem tartották fel a forgalmat. Az út szélén időnként feltűnő, a városi őrség egyenruháját viselő forgalomirányítók árgus szemekkel figyelték a bliccelőket, és a rajtacsípetteket jelentős helyszíni bírsággal sujtották. A törvény nagyon pontosan szabályozta a személy, illetve áruszállítás feltételeit. A főbb irányelvek a következők. Minden kerékpáros, ha csak maga volt, részt vehet a forgalomban. Mindenki, aki árút, vagy személyt szállít, az adott pillanatban mozgatott teljes tömegre vetítve kilonként négy kilobarg energiát kell a pedál irányába közvetítenie. A szállítójárművek kötelező tartozéka volt a bargométer, mely egyrészt a pedálozónak jelezte, másrészt a megfigyelőknek is mutatta a mindenkori értékeket. Az egy időben elharapózott csalások megtörésére gyakorivá tették a közúti ellenőrzéseket. Az egy-egy irányba haladó utak soha nem voltak négy embernél keskenyebbek, elsősorban a bér és luxuskocsik miatt, de a forgalmasabb helyeken tíz-tizenöt ember, azaz tíz méter szélesek is lehettek. Jorugan a belsőróloi körpálya után egy nem nagyon használt, erősen emelkedő úton már egyedül haladt tovább, majd egy építészeti stílusában ódonnak nevezhető fatörzs kerékpár parkolójában helyezte el járművét, s a felső emeleteken lévő ajtón keresztül lépett a törzsbe. Rövidesen egy fiatal suhanc lépett ki az ajtón, s a kerékpárral elhajtott.
Jorugan a gron elhárítás központjába tért vissza jelentéstétel céljából. Negreff Beldonna Korr altábornagy, amint meghallotta az ezredes érkezését, nyomban az irodájába rendelte. - Jó napot ezredes! - Jó napot uram. - válaszolta Jorugan. - Mit sikerült megtudnia a táborban? - kérdezte a altábornagy kíváncsian. - Nem sokat uram. Az egész mögött a Hártyások állnak, de ők nem rendelkeznek sorozatvetővel. Megbízójukról pedig nem igen fogunk bármit is megtudni. Ez a vonal úgyhiszem megszakadt uram. Véleményem szerint a 011-es karaván és a Berri klán körül kellene folytatni a nyomozást. Aki a Berri család fejét megölte az a karaván elindulását akarta megakadályozni. Fő gyanusított a Jorgke klán, s róluk el is tudom képzelni, hogy a Hártyásokat alkalmazzák piszkos ügyeik leplezésére.
De rajtuk kívül még valaki benne van. Engedélyt kérek a karavánhoz csatlakozni uram. Úgy hiszem nem ez volt a titokzatos támadó utolsó próbálkozása. Szeretnék ott lenni, amikor újra próbálkozik. - - Rendben van Jorugan engedélyezem. Kérem alaposan készüljön fel a fogadásukra. Verge Timpanon Nugrek altábornagy vezeti a tényfeltáró bizottságot, mely a lakott terület szélén csatlakozik a karavánhoz. Ha jól emlékszem még nem találkoztak. - - Nem uram, s ha lehet nem fedném fel előtte magam. - - Ahogy gondolja. Jó utat ezredes! - - Köszönöm uram. - s Jorugan becsukta maga mögött az ajtót.