Ház a patron

Van egy ház a Duna-parton. A terasz, az ablakai a csöndes, lassú folyamra néznek. A vízen szárcsák csapkodnak a szárnyukkal, miközben azt gondolják, hogy mindjárt repülni fognak és alattuk vörös keszegek keresnek élelmet, mielőtt jön a nagy harcsa és kiharcolja magának azt, ami jár. Nézem őket, már jó ideje és csodálom a természet egyszerűséget, összetettségét, csodáját. A ház a hátam mögött van, bármikor visszamehetek, hogy egy jót aludjak ebéd után. A ház oldalában van egy kiskapu. Pont akkora, hogy ne tudjam csak simán átlépni, de mégis valami határként jelezze nekem, hogy ott van vége a kertnek, annak a kertnek, ami az enyém. Eddig azt gondoltam, hogy ez a kapu miattam van. Nem volt soha kulcsom hozzá, ha volt is, már rég elvesztettem a kulcsát, csak a kilincs volt az, ami zárként működött, semmi más. Eddig azt hittem, hogy ez engem tart vissza, hogy engem zár be, ugyanakkor csak az én döntésem, hogy mikor lépek ki rajta és hagyom el a házat, a kertet, a partot, a csapkodó szárcsákat és csak azért nem indultam el, mert vonz a táj. Nem. Ez az én házam. Ez vagyok én. Mondhat bárki bármit. Az a nyugalom, ami a tájból árad, a béke, ami ott van, az vagyok én. És a kiskapu nyitva. Nem azért, hogy bármikor elmehessek, hanem azért, hogy Neked adjam meg az esélyt arra, hogy bármikor bejöhess rajta. Nem sok ember tudja a titkot, hogy nincs kulcsra zárva. Ha kell a béke, ha kell a szeretet, ha kell a nyugalom, akkor gyere be, ülj le mellém és nézd velem a madarakat, a vizet, a tájat. Egy feltételem van csak. A rosszat végre hagyd a kapun kívül, annak nincs helye odabent.