- Gyere, Melinda! Egy család látni szeretne - a nevelőnő próbál könnyed mosolyt erőltetni az arcára, de azonnal ráfagy, ahogy meglátja a tekintetem.
- NEM vagyok Melinda! - sziszegem az arcába - Mindenki tudja, hogy Mel vagyok, és semmi kedvem találkozni hülye családokkal - fordulok a fal felé az ágyamon, és ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést. A többiek már kint vannak az udvaron. Hallom ahogy zsibongnak, jókedvűen. Hogy is lehetnek ilyen vidámak?
- Ugyan, ugyan Mel - nyomja meg a nevemnél a hangsúlyt - meglátod, igazán kedves emberek.
- Mi a francért mutogatják a képemet idegeneknek? Mi vagyok én? Valami kibaszott árucikk a kirakatban? - morgom, vissza se fordulva.
Háromszor vittek el, különböző nevelőszülők. Nagycsaládosok, gyerekre vágyók, vagy olyanok, akik ezzel akarták bizonyítani a külvilágnak, hogy ők jó emberek. Mindháromszor visszahoztak, baromi gyorsan. És vissza sem néztek. Mondjuk én sem tettem sokat, hogy megkedveljenek. De egyszerűen utálom a negédes, putyulgatós, vagy kioktatós, majd én megnevelem stílusú anyukákat, és apukákat. Főleg az új testvérkéket, akik az anyjuk kérésére próbálnak kedvesek lenni velem, de négyszemközt tudtomra adják, hogy nehogy azt higyjem, hogy egy koszos lelenccel együtt akarnak élni. Ilyenkor vagy orrba vágom, vagy szembeköpöm az új tesót. Az meg zokogva megy az anyjához, aki persze, hogy az ő pártját állja. Na és, amikor leeresztettem az akvárium vizét a méregdrága japán harcoshalak alól? Másnap már itt aludtam. Meg amikor felküldtem apucit a tetőre, mert azt mondtam, hogy láttam a lcicát, amit előző nap óta hiába kerestek. Aztán kivettem a létrát, mikor már fent egyensúlyozott a pasas. Akkor kaptam két nagy pofont, és mikor tökön rúgtam, még neki állt feljebb. Ott se voltam három napnál tovább. Hányok már ezektől, de tényleg.
- Hogy beszélsz? - keményedett meg a nevelőnõ hangja. - Szedd össze magad és gyere, mert különben jövő héten visznek egy másik otthonba. Tudod, hogy itt nincs sokáig maradásod. Elég sok van a rovásodon, kishölgy!
- Menj a picsába! - fordulok meg, és ugyanazzal a mozdulattal becsúsztatom a lábam a kitaposott tornacipőmbe. Gyilkos tekintettel megyek ki mellette a folyosóra.
- Ez a beszéd! - húzza be mögöttem az ajtót, és a vállamra teszi kezét, úgy kísér. Kirántom magam a meleg kéz alól, kapucnim a fejemre rántom és megszaporázom lépteim. Összeszorítom az ajkam mikor a szobába lépek, és úgy hordozom körbe a tekintetem az ott lévőkön, mint egy vad párduc. Legalábbis azt hiszem, úgy nézek ki. Az igazgatónő ül széles íróasztala mögött, szembe vele a két fiatal férfi felpattan beléptemkor. Az egyik, a szőke hajú, elmosolyodik és azonnal leguggol, hogy szemmagasságban legyek vele. A másik, egy sötét hajú, morcosabb kinézetű a háta mögött áll, kezét zsebredugva méreget, de az ő szemében is mosoly bújkál. Az egyikről a másikra kapom a tekintetem, kissé értetlenül, mert nem látom a CSALÁD-ot, akit a nevelőnő emlegetett.
- Szóval - szólal meg végül az igazgatónő - Ő itt “Mel”, teljes életnagyságában. Jó napjuk van - kuncog, mint aki valami vicceset akar mondani - mert ide fáradt a kisasszony. Sok esetben ki sem lehet robbantani a közös hálóból - majd rám néz - Mondj valamit kislányom.
- Ja - fordulok körbe kitárt karokkal - kibaszott jól nézzenek meg.
A szőke pasas, aki előttem guggol, lehajtott fejjel próbál nem felröhögni a viselkedésem láttán. A két nevelőnő szemforgatva néz össze, a barna mogorva külsejű megszólal.
- Mit szólnál egy ismerkedős hétvégéhez, Mel? - Értetlenül nézek, hol az egyikre, hol a másikra. Szóval, ők a CSALÁD? Akik haza akarnak ENGEM vinni?
- Van más választásom? - kérdem pökhendi hangon.
- Nincs - szólal meg az igazgatónő és a nevelőnő egyszerre.
- Azért elolvasták az előéletem, ugye? - hangom felnőttesen cseng. Akárha egy üzleti tárgyaláson lennénk.
A barna hajú az igazgatónőhöz fordul.
- Azt mondta, nyolc éves?
- Annyi - mondja a nő szűkszavúan.
A szőke nem veszi le rólam tekintetét, úgy mondja.
- Én hét éves voltam, amikor kikerültem innen.
- Én tizenkettő - szólal meg a barna.
- Most sírnom kéne a meghatottságtól? Remélem, nem fakadtok dalra? - jegyzem meg cinikus hangon.
Magamban kérdések millióit fogalmazom, de egyet sem teszek fel. Csak nézek a két pasasra, akik úgy látszik egy párt alkotnak, de valahogy ez egyáltalán nem zavar. És bár nem mutatom, de rohadtul imponál, hogy ők is innen kerültek ki.
Egyszerre nevetnek fel, és a szőke hajú, leseggel a padlóra nevettében.
- Na, ha befejeztétek, akkor szóljatok! - fordulok ki a szobából, és indulok a közös háló felé, hogy összecuccoljak. A szívem zakatol, franc tudja, miért. Olyan jó lenne, ha most az egyszer nem kerülnék ide vissza.
