Az ezüst cipellő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli hercegség, egy gyönyörű völgyben.
Melynek uralkodója egy hercegi pár volt, akiket mindenki nagyon szeretett, csak egy szem lányuk, a herceg kisasszony nyugtalanított mindenkit.
A fiatal hercegnő felettébb fenn hordta orrát, szüleivel ellentétben nem igen szerette a népét, nem szívesen látta őket. Ha ünnepség volt a hatalmas fényűző palotában, akkor is csak egy kis rövid időre jelent meg, és amint meghallotta a hangos népséget már be is zárkózott a palota tornyában lévő szobájába.
Mikor a szülei, a hercegné és a herceg fogadta az udvari népet, a herceg kisasszony mindig talált valami kifogást hogy – ahogyan ő fogalmazott – ne kelljen hallgatnia az emberek nyavajgását. Ellenben saját magát igen szerette és minden évben nagyon várta, hogy a születésnapján hatalmas ünnepély legyen – persze akkor is gondosan elkerülve mindenkit, de a nép ajándékaikat ezzel szemben nagyon szívesen elfogadta –, mert úgy gondolta, hogy ez jár neki. Az emberek egymás közt gyakran beszélték, hogy "hogyan lehet két ilyen rendes embernek ilyen szörnyű gyereke?! " Persze ezt csak maguk között suttogták, hiszen azért a hercegnét és herceget szerették, és semmiképp sem akarták, hogy ezt meghallják, és elszomorodjanak.

Aztán közeledett az a bizonyos születésnap. A hercegi pár, ahogy minden évben így idén is feltette a kérdést egyetlen leányuknak, hogy mit szeretne. Természetesen idén is, jó hosszú listát kaptak, de a listán szerepelt egy kérés, hogy amit viszont a legjobban szeretne, az nem más, mint egy drága ezüst cipellő, amit a hercegségben egyetlen cipőmester tud elkészíteni, akinek cipellői az egész földkerekségen híresek.  Mivel a hercegi pár leányuknak nem mondhatott nemet, így felkeresték hát ezt a világhírű cipészt és rendeltek tőle egy igazán különleges és nagyon drága cipőt, mely egy nagyon szépen kidolgozott, ezüst drágaköves cipellő volt, melynek nem volt párja a vidéken.

Aztán eljött az ünnepség napja. Már kora reggel udvari harsonások jelezték játékukkal, hogy bizony a mai nap nagyon jelentős. A hercegi kastély udvarán összegyűltek a meghívottak; a gazdag bárók és más paloták hercegi családjai, kik hatalmas lovas hintóval érkeztek, és persze a pornép is, azaz a szegények is ott voltak, őket is tárt karokkal beengedték, legalábbis amíg be nem telt az egész udvar.
A hátsó kertben már messziről lehetett látni a hatalmas nyolc emeletes tortát, mely a finom étellel és itallal roskadásig megpakolt óriási asztal közepén díszelgett. Az ünnepelt – a hercegi pár leánykája – széles mosollyal nézte, ahogy érkezik a vendégség sorban, és mindenki ad neki egy kisebb, nagyobb ajándékot. A sort – mint minden évben – a szülei, a hercegi pár zárta, és átadtak neki egy dobozt. A leány telhetetlenül tépte le a szép vörös szalaggal átkötött dobozkát és nagy mosoly kíséretében vette ki annak tartalmát, azt a bizonyos ezüst cipellőcskét, ami gyönyörű, fényes gyémántokkal volt kirakva. Ámult mindenki, mert bár sokan hallottak már a világhírű cipészről, de a legtöbben csak álmodoztak róla, hogy olyan cipőjük legyen, amit a mester készít.

Ekkor azonban valami váratlan dolog történt. Az addig szép, napos idő egy csapásra megváltozott, hatalmas szél kerekedett, viharfelhők gyűltek és mintha az egyik sötét felhő kifejezetten csak a hercegi pár leánykájához érkezett volna. Óriási szelet árasztott magából felkapva a gyönyörűséges cipellőt csak fújta-fújta egyre messzebb. Mindenki a fejéhez kapott, és csak bámulták, ahogy a szél felkapta a cipő, nem láttak még ilyesmit, hirtelen azt se tudták mitévők legyenek. A kastély tornyának őre előkapta gyorsan a távcsövet és tekintetével követte, hogy merre repíti a szél a cipellőt… Igen rossz hírt közölt a hercegi párral, illetve az akkor már keservesen zokogó leánykával: a cipellő a sárkányok földjén landolt. A nyugtalan tömeg döbbenten elnémult, és a szél is elcsendesedett, újból kisütött a nap és szép idő lett, mintha a rossz idő szántszándékkal a cipellőért jött volna.
A kastély őre összehívta tüstént az embereket, hogy a hercegi pár felhívást ad ki, miszerint, aki vissza hozza a sárkányok földjéről a cipőt, az jutalomban részesül.
A vendégsereg hangosan felsóhajtott és többen elindultak hazafelé, mert tudták, hogy azok emberek, akik a sárkányok földjén jártak, soha nem tértek vissza onnan. Így senkinek sem volt bátorsága vissza hozni a cipőt. Azonban hallotta a felhívást az udvari lovász fiú is, aki egy igen jó kiállású, de származását tekintve egyszerű legény volt. Korban éppen illett a hercegi pár leányához, de hát ugye ő nagyon szegény volt, míg a hercegi család nagyon gazdag; és bár ő titkon mindig remélte, hogy esetleg egyszer majd észreveszi a kis hercegnő, hiszen már gyerekkora óta ismerte őt; de a herceg kisasszony még csak a nevét sem tudta, "hé, lovász", szólította így, ha nagyon ritkán találkozott vele. A lovász fiú gondolta, hogy itt az alkalom, így megismerheti őt a herceg kisasszony, így hát elindult, hogy vissza szerezze a cipellőt.

Három éjjel és három nap lovagolt mire a sárkányok misztikus földjére ért. Mikor megérkezett az első gondolata az volt, hogy ez meg mitől olyan különleges hely, hiszen itt semmi nincsen. Mert úgy ám, elég kietlen volt a táj, növények sem voltak, de még sárkányt sem látott, aztán ahogy ment egyszer csak egy barlanghoz ért. Odabentről fények szűrődtek ki, így nem tűnt annyira ijesztőnek. Gondolta benéz még a barlangba, hátha ott leli a cipellőt. Ahogy sétált befelé, a falak mentén gyertyák pislákoltak, a lovász biztos volt benne, hogy lakik itt valaki. Aztán egyszer csak megtorpant, mert odabent az egyik sarokban egy igen rossz bőrben lévő sárkánylány kuporgott, és ott volt a cipellőcske is, a sárkány két lábkörmére felhúzva. Mindketten meglepődtek, döbbenten nézték egymást pár pillanatig, és bár volt a lovászfiúnál kard nem kapott utána, a sárkánylány pedig nem lehelt tüzet, csak nézték egymást, majd a sárkány törte meg a csendet. Megkérdezte a lovászt, hogy miért jött, illetve rögtön válaszolt is, hogy biztos a cipellőcskét keresi, igaz? A lovász felelt, hogy igen, ez fontos lenne neki, de mivel udvarias volt nem vette el, hanem megkérdezte a sárkánylányt hogy gond-e, ha elvinné a cipőt. A sárkánylány feje ingatásával jelezte, hogy nem, majd átnyújtotta a lovásznak a cipőt, és szomorúan visszakuporodott a sarokba. A lovász kisétált a barlangból és indulni készült haza, azonban rossz érzés fogta el. Sajnálta a sárkányt, hogy ilyen szomorúan kell ott hagynia, ezért visszament a barlangba a sárkányhoz. A lovász beszélgetni kezdett a sárkánylánnyal, hogy miért ilyen szomorú, és hogy-hogy csak ő van itt a sárkányok földjén, hol vannak a többiek egyáltalán. A sárkánylány könnyes szemmel belekezdett a mondandójába, miszerint ez valóban a sárkányok földje, illetve csak volt. A többi sárkány már máshol él, őt azonban nem vitték magukkal, mert minden sárkánynak valami próbát kellett kiállnia, hogy mehessen, de ő veszített a próbán, így őt egyedül itt hagyták, örök magányra sújtva. Azt mondták neki, hogy egy feltétellel még utánuk mehet, ha valami különleges dolgot hoz magával. Ezért is örült meg neki tegnap mikor a szél odafújta hozzá ezt az ezüst drágaköves cipellőcskét. Ilyen különleges csodaszép cipőt még ő sem látott soha és úgy gondolta, hogy ezzel biztos beengedik az új sárkányok földjére, ahová amúgy nagyon vágyik, mert hát ott van mindenki, akit szeret. Aztán hozzátette, hogy ő nem akarja, hogy más is szomorú legyen emiatt, így hát vigye csak nyugodtan a lovász vissza a cipellőcskét. Miután a lovász már mindent tudott, nagyon megsajnálta a sárkánylányt, de mégis fogta a cipellőt és vissza lovagolt a hercegségbe.

Mikor három nap múlva megérkezett a palotába, odaállt a hercegi pár elé és bejelentette, hogy visszaszerezte a cipellőt. A hercegné és a herceg nagyon megörült és megkérték az inast, hogy kísérje fel a lovász fiút a hercegnő szobájába, hogy átadhassa neki az ezüst cipellőt. Mikor a lovász belépett a szobába, meglátta a hercegkisasszonyt és illedelmesen meghajolt előtte, majd átadta a cipőt neki. A hercegnő azonban egy nem várt mozdulattal a sarokba hajította a drága cipőt, majd közölte a lovásszal, hogy már nem neki ez nem kell. A lovász iszonyú haragra gerjedt, persze nem mutatta, újfent meghajolt és távozott. Aztán egésznap a történteken gondolkodott.
Leszállt az éj, a lovász gondolt egyet és beosont a herceg kisasszony szobájába. A cipellő még mindig a sarokban volt, pont úgy, ahogy odadobta a hercegnő. A lovász fiú felkapta hát a cipőt és három éjjel három nap megint útnak eredt, hogy visszatérjen a sárkányok földjére, illetve az utolsó ott élő sárkány barlangjához. Természetesen a sárkány lányt ott találta még, talán meg sem mozdult szegény sárkány azóta. A sárkánylány csupán a szemeit nyitotta ki. Aztán meglátta, hogy ott áll előtte a lovász fiú és visszahozta neki a gyönyörű ezüst cipőt ekkor örömében felkelt és boldogan mosolyogva megköszönte a cipellőt. A sárkánylány rögtön indulni is akart a családjához, így gyorsan elköszönt a lovásztól, majd fogta a cipőt és hatalmas szárnycsapásokkal elrepült az új sárkányföld irányába. Mikor odaért egy nagykapuval találta szembe magát, ahol egy óriási háromfejű sárkány állt őrt. A sárkánylány felmutatta az ezüst drágaköves fénylő cipellőt, melyre az őrsárkány mind a 6 szeme elkerekedett és átengedte a sárkánylányt a kapun, aki most már boldogan élhetett a többi sárkánnyal.