Születni a Facebookon

Csukárdi Sándor:
Születni a Facebookon (részlet)

A János Vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak. A tanyától a kis patak partja egy fertályóra lehetett. Persze nem mindenkinek. De Sanyika és Lackó fürge lábacskái hamar odaértek a kis fahídhoz. Tarisznyájukat a hídlábhoz dobták, aztán két oldalt a híd közepére álltak, felkönyököltek a szálkás deszkákra, elrugaszkodtak lábaikkal, és felhúzták magukat a korlátra. Fejük átbiccent a híd felett, s már jól látták a sebes patak vizét. Fürkészték a patak sodraiban úszó apró rákokat, és szapora csíkokat. Gyorsan megunták ezt a bámészkodást, mégis mindig, minden alkalommal belekukkantottak a mederbe, mintha felelősséggel tartoznának az abban rejlő különös világért. Aztán elkezdődhetett a kaland. 1966 augusztusa volt. Ebben az időben, de talán még jóval azután is, minden valamirevaló kölyöknek volt egy titkos búvóhelye.
„Figyelj csak!” – szólt Lackó miután lemászott a hídkorlátról, s izgatottan a tarisznyájához futott, amit néhány perce olyan hanyagul vetett a földre. Mindketten a bugyor fölé emelkedtek, s Laci kikerekedő mosollyal egy Zenit 3M típusú orosz fényképezőgépet húzott ki a batyuból. „Ahogy ígértem…”- mondta, „most már megörökíthetjük a bunkerunkat”. A két nyolcéves elindult az aszályos göröngyökön lépkedve a kukoricás felé. Botladozva kutyagoltak, míg az út újra elvált a patakmeder vonalától. Ott hirtelen irányt váltottak, és bebújtak a nyúlánk kukoricalevelek közé. Jól tudták már, hogy a hó közepétől vágják a tengerit, ezért aratás előtt még utoljára meglátogatták a rejteket. Toronyiránt a közepéig. A közeli falu katolikus temploma a dombra épült, így jól látszott, még a sűrű kukoricadzsungelből is. Csak fel kellett ugrani néha, hogy jól lássák az irányt. Egy- egy karcolás az éles levelektől ilyenkor belefért a kirándulásba. Ezernégyszáz lépés- ennyit szokott számolni Sanyika.
Radó Béla 22 éves lett azon a nyáron. Apja a kukoricacsősz gyakran megkérte fiát: ha ráér, járjon ki helyette a földre. Béla nagy örömmel tett eleget ezeknek a kéréseknek, bízott benne, hogy egyszer nyakon csípi azt a két szemtelen suhancot, akik folyton letapossák a termést. „Jó volna elkapni őket, még a betakarítás előtt”- gondolta, hiszen oly sokszor túljártak már az eszén. Tudta, hogy a két csirkefogónak van egy búvóhelye valahol a termő mélyén, de még sosem tudta tetten érni őket. A magasles tökéletes kilátást nyújtott a kukoricatáblára. Szélcsendben csak ott mozgott a növény, ahol csapás érte. Még kukker sem kellett hozzá, csak két éles szem, hogy a tilosban járókat lebuktassák a hosszú szárak. Béla pupillái a távolba ragadtak. Éberen várták az apró rezzenéseket a horizont alatt, a termés árulkodó hajlongását. A látóhatár felett ugyanúgy, mint ő, talán egy vándorsólyom kémlelte halk vitorlákkal a tájat. Csapdába esik-e a két kisegér? Béla tekintete lassan fordult balról a nyugati irányba, amerre az út elválik a patakfolyástól, a szomszéd falu templomtornya felé. És megmoccant a kukoricatenger.