Segítőkész emberek

...

És feltámadt a vihar. A Nyugatihoz vészjósló zakatolás közepette behúzott a 4-es villamos. Az ember tömeg ötszörösére duzzadt, de tízszeres erővel indult meg a combinó nyitott ajtói felé, ahol meg a leszállók ellenhada összecsapott az odaérkezőkkel.  Figyeltem a lányt, aki bizonytalanul kezdte forgatni a fejét. Tudtam, hogy fel akar szállni az induló kocsira, de az áramló tömeg, most már, mint tajtékzó, hatalmas hullámverés dobálta őt ide-oda. Lemerült, majd újra felbukkant, s levegőért kapkodott. Fehér foga kivillant ajkai mögül, és én a tolakodó tumultusban nem láttam, hogy vicsorog, vagy sír. Berántottam, majd felpörgettem magamban a motort, és a megmentésére siettem.

...

Ott és akkor egyedül én álltam rendelkezésére az ezrek közül. A képzelt plecsni már melegítette is a szívem felett a kabátot. Már csak egy karhossz, és elérem őt. Felmértem a feladatokat: a jobbról érkező, nyáladzó nyugdíjast a fejénél fogva lenyomom és átlépem, a balról érkező anyuka kezében kapaszkodó, üvöltő kölyköt félrerántom, s így anyjával együtt megszabadulok tőle, az előttem ágaskodó, aktatáskával harcoló gladiátort pedig nekifutásból fogom eltaszajtani, vagy kitépem kezéből a táskát, s jó messzire elhajítom, hátha utána fut. Minden a tervek szerint haladt, egészen addig, míg az aktatáskást a földre terítettem, de nem számoltam a dominó elvvel. Ahogy megborítottam a langalétát, az magával sodorta a botjába kapaszkodó lányt, aki egyensúlyát elvesztve hanyatt vágódott a betonon. Hallottam, ahogy az orrnyergéről lepattanó sötét szemüveg többször megreccsen a nyomuló bakancsok alatt.