Felhúzom magam a konyhapultra, onnan nézem az ablakon keresztül bekúszó fénycsóvát. A napsugár végigfut a szennyes edényeken, a sötétkék konyha szekrényen, majd lesiklik a krémszínű padlólapra. A földön lustálkodó Döme aranyszínű, hullámos szőrét is végig simogatja. A kutya csukott szemmel élvezi a kényeztetést, farkát néha meg-meglebbenti, s ilyenkor vidám táncra perdülnek a porszemek, majd hosszú percekig kavarognak az egyre szélesebb fénysávban, amely kettévágja a konyhát, akárha megrepedt volna a föld, s alatta egy lávafolyam hömpölyögne. S ahogy a nap percről percre feljebb kúszik az égen, alattam is egyre szélesebb hasadék tátong.
“Bele fogok zuhanni és elégek” gondolom. De nem baj, mert újjászületek, akár a főnixmadár a hamvaiból, és majd futok, repülök! Lefutom a maratont, hegyet mászok, és kitűzöm a zászlót a Mount Everest csúcsára. Senkinek sem mondom el, hogy hová készülök, mert úgysem hinnék el egy szavamat sem. Vagyis… talán Erika néninek, a tesitanárnak biztos küldenék egy üzenetet, mert az ő férje is hegymászó, és biztos tudna olyan hasznos ötleteket adni, ami a segítségemre lenne az úton.
Az osztálytársaim csak bámulnának a tévére, mikor integetve megjelennék benne, mert a csúcson készítenének egy fotót egy arra járó helikopterről, mert mással nem is lehetett megközelíteni azt a helyet. Egyedül csak én tudtam felmászni, és még oxigénpalackra sem volt szükségem. Másnap aztán megtelne az utca és a kert riporterekkel, és újságírókkal, az összes tévécsatornától. Még a National Geographic is küldene egy egész nagy stábot. Mind azért jönnének, hogy gratuláljanak, és hogy megtudják, hogy voltam képes erre az egyedi teljesítményre tíz évesen. Persze én először nem nyitnék ajtót, mert nem szeretnék dicsekedni, de anyu azt mondaná, hogy nem szép dolog ennyi embert megváratni, úgyhogy kilépnék eléjük. Millió vaku villanna, kattognának a fényképezőgépek, mindenki egymás szavába vágva próbálna kérdezni. Akkor majd felemelném a kezem, és a tömeg hirtelen elhallgatna. Megkérném őket, hogy egyenként kérdezzenek, meg arra is, hogy ne tapossák össze a Lajos bácsi virágait, mert a szobám ablakából mindig látom, hogy mennyit ápolja, gondozza őket. Aztán pedig mosolyogva mondanám el a felkészülésem legapróbb részleteit, de csak újabb és újabb kérdések záporoznának felém. A nagyi közben megsütné a kedvenc almásomat és végigkínálná a riporterek között, sőt még a receptet is lediktálná a BBC egyik operatőrének. Sokan a fűbe heverednének, mert elfáradtak az órák óta tartó interjú alatt, de én csak állnék kitartóan, mert rendkívül edzett lennék, nem fáradnék el olyan könnyen. Aztán a végén elmondanám, hogy már a következő hegymászásom tervezem, de még titok a kitűzött cél. Többen összesúgnának és találgatni kezdenének, de én csak titokzatosan mosolyognék, majd megköszönném mindenkinek, hogy eljöttek és…
Hirtelen nyílik a konyha ajtó, megtörve a napsugár útját, eltakarva az ablakot. Eltűnik a konyhát kettéosztó lávafolyam is.
- Jesszusom, mit csinálsz te ott? - ugrik be sápadtan anya. Két lépéssel a konyhapultnál terem, majd óvatosan visszaemel a kerekesszékembe.
- Hogy a csudába jutottál oda fel? - kérdi remegő szájjal. Én pedig nem mondom el neki, hogy minden egyes nap felhúzom magam a pultra, sőt a nappaliban az asztalra is, mikor ő fürdik. A suliban pedig szünetben addig könyörögtem Erika néninek, hogy bevitt a tornaterembe, és ott egy csomó helyre fel tudtam magam húzni, sőt még kötelet is másztam. Igaz, abban segített picit. Ha anya megtudná, biztos szívrohamot kapna, és beperelné az iskolát, hogy veszélyeztetik a testi épségem.
Döme kutyám bánatos tekintete kísér, mikor anya kitol a konyhából, de arcomon titokzatos mosoly bujkál. Egyszer hegyet fogok mászni.
