Csukárdi Sándor:
Credo, Quia Absurdum
Egyszer volt, hol nem volt… egy vállalat. Egy vállalat hatalmas fehér dobozokból összeépítve, ahol a dobozok mindegyike egy- egy különálló üzem vagy raktár volt. Minden doboz számtalan alkatrésszel, készáruval volt megpakolva. Az óriás gyár óriás üzemeiben nagyon aprócska emberek dolgoztak. Ezt a rendet, csak néhány kivétel borította fel, például Gergely úr.
Gergely úr, a kimért, a szigorú, ám igazságos vezető. Akinek irányítása alatt az üzemegység elképesztő számokat produkál. Gergely úr a vállalati mutatószámok őrangyala, a nagy tudású munkaszervező, a „kihaőnem” menedzser. Gergely úr, kinek ötletei millió dollárokban mérhetők, a pótolhatatlan szakember. Bizony, Gergely úrról ódákat lehetett, és kellett zengeni. A gyártósorok apró munkásai között járt- kelt ez az óriás; felügyelte a munkát, ellenőrizte a fegyelmet, és félreérthetetlenül megkövetelte a munkautasítások szigorú betartását. Ő volt maga az Isten… Nem. Több volt ő annál: ő volt maga a Szabvány. Mindent a termelés mögé helyezett: munkaközi szünetet, szabadságot, családot, más szabadságát, más családját, más egy szál cigarettáját… Maximalizmusát örök elégedetlensége táplálta.
A vállalat, ahol a sok kis jelentéktelen porszem között a nagy Gergely úr irányította és felügyelte a műveleteket, egyszer használatos személygépkocsikat gyártott. Revolúció volt a javából. Percenként jöttek a megrendelések a csoda járgányra. Az autókat már a gyártósoron megtankolták a megfelelő üzemanyaggal, majd a szerelősor utolsó állomásán örökre lezárták a tartályt. A kocsival tehát csak addig lehetett közlekedni, amíg a benzin vagy gázolaj kitartott. Amikor az üzemanyag elfogyott, az utasok kiszálltak és sorsukra hagyták a járművet, de csak miután, felhívták a megadott telefonszámot, hogy későbbiekben a „roncs” elszállításáról gondoskodni lehessen. Az autót kétféle kapacitással lehetett megvásárolni: kis- és nagy távolságra. Özönlöttek az igények. Aki féltette saját autóját egy-egy kiszámíthatatlan, rázós útra, vagy akinek valamiféle takargatnivalója volt, az már is vásárolt ebből a kiváló termékből. Üzleti szempontból pedig kész főnyeremény volt, hiszen a „roncs” általában kilencvenkilenc százalékban újrahasznosítható volt.
A növekvő igények, az égbe szökkent termelési mutatók új helyzetet teremtettek a vállalat életében. A rendelkezésre álló munkaóra kevésnek bizonyult az új gyártási tervekhez, megugró megrendelésekhez képest. Sokan aggódtak volna hasonló helyzetben, akik már előre látni vélték az innováció végét, a lefelé bucskázó görbéket, akik előre hallották az elégedetlen vevői tömeget, a fogyhatatlan vásárlói reklamációt. De ennél a vállalatnál, ahol olyan ember, sőt titán tartotta hátán a vállalat fejlődésének sorsát, mint Gergely úr, nem voltak ilyen pesszimisták. Izgatottan várták a következő meetinget, gondolván arra, hogy a cég megmentője bizonyára előrukkol valami újító ötlettel. Így is lett. Gergely úr tanácsára bevezetésre került a „perpetuum mobile” munkarend. Azután ő maga, hipnotikus magabiztossággal magyarázta el a vállalat jelentéktelen, aprócska dolgozóinak az azonnali változtatások szükségszerűségét, a visszafordíthatatlan helyzet generálta kötelező intézkedés jelentőségét. Szavait úgy ette a jelentéktelen hallgatóság, mint ahogy a kenyérdarabra rávetődnek az apró halak. „Mekkora ember!”- bámultak. „Mekkora ötlet!”- ámultak. És a nagy férfi árnyékában most még kisebbnek érezték magukat. Csoda, hogy ezek a parányi, piciny lények akkora tapsvihart tudtak generálni, hogy maga Gergely úr is zavarba jött tőle beszéde végén. Mindenki ujjongott és a tenyerét csapdosta. Mindenki, kivéve egyet.
De ki ez a Kovács, és hogy jön ő ehhez? Éppen ő, aki ráadásul a legjelentéktelenebb, a legtörpébb mindközül. Hogy mer csendben maradni az ováció idején? Hogy mer búslakodni, az öröm idején? Hogy van pofája fellázadni, kételkedni Gergely úr próféciáival szemben? És a legfontosabb kérdés: hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni saját maga mocsarában? Szégyen. Ám Gergely úr ismét bizonyságot tett feljebb valóságára, felbecsülhetetlen méltóságára. Kiszúrta a tűt a szénakazalból, s szárazan, csak annyit mondott: „Kovács, maga jöjjön az irodámba!”
Szegett fejjel követte Kovács az óriást. Arcára ült a sárga blamázs, így sétált keresztül a hatalmas irodán, át a lábtörlő, majd a szőnyeg alatt. „Üljön le!” – szólt a géniusz a töpszli emberkének. „Igyon egy kis vizet, és bökje ki, hogy magának meg mi a problémája!” Kovács belemászott a pohárba, leúszott néhány hosszt, hogy félelmét levezesse, majd reszketve, ázottan mesélte el a nagy embernek, hogy jelentéktelensége, egy jelentéktelen faluban, egy még jelentéktelenebb falumúzeumot vezet. Jelentéktelen szabadidejét arra fordítja, hogy jelentős összegeket áldozva, jelentéktelen tárgyakat, emlékeket gyűjt össze a település jelentéktelen történetéről. Elhanyagolható erőlködéseit, lényegtelen figyelem övezi. Mégis beleszerelmesedett ebbe a csekély foglalatosságba, és ha valóban bevezetik a „perpetuum mobile” munkarendet, akkor haszontalan élete, még haszontalanabbá silányul. Gergely úr önfeláldozóan hallgatta végig a mütyürt, s adta remek életének becses két percét a beszélgetésnek, melyet megcáfolhatatlan nyilatkozata zárt rövidre. És persze Gergely úr nem lett volna ott, ahol, és nem lett volna az, aki, ha nem értette volna meg a kis Kováccsal, hogy vacak életének egyetlen értékes momentuma, a cég szerelősorán eltöltött idő. Minden más, amivel munkaidőn kívül próbálkozik a kis ember, satnya és fabatkát sem ér, eltörpül az egyszer használatos autók gyártása mellett. A vezető rávilágított arra is, hogy a piciny Kovács, milyen felelőtlen, hűtlen cégéhez, s egyébként pedig, hogy veszi a bátorságot veszélyeztetni a termelést önző és kicsinyes vágyai miatt. Kovács alázatosan hallgatta, és ha lehetett, most még apróbbá zsugorodott szégyenében. Gergely úr szónoklatát befejezvén, jobb szeme elé egy hatalmas nagyítót fogott, az összezsugorodott beosztott fölé emelkedett, mint egy óriás felhő, s lassan és artikuláltan Kovács képébe üvöltött: „Megértettük egymást?”
A borsszemnyi emberke megvilágosodott. A nagy viharfelhő alatt ráébredt végre, hogy minden, a falumúzeumra szánt idő, pénz és energia, felelőtlen pazarlás volt csupán. Hogy jellemtelensége majdnem a szakadék szélére sodorta a vállalatot. Elhatározta, hogy mindent rendbe fog tenni. Még aznap lelakatolta a falumúzeum ajtaját, ablakait bedeszkázta, a nyitva tartás táblát leszerelte, s nagy fehér krétával a ház falára írta: „örökre zárva”. Ezután boldogan aláírta munkaszerződésének módosítását, jóváhagyva az új „perpetuum mobile” műszakrendet.
Néhány nap múlva egy jelentéktelen kis faluba egyszer használatos személyautó gördült be. Megállt egy elhanyagolt, viseletes parasztház előtt. A GPS koordináták ezt a leharcolt épületet jelölték ki célállomásnak. A vadonatúj járgány hátsó üléseiről izgatott, kacagó gyermekek ugráltak ki, elöl pedig fiatal nő és férfi bújt ki a karosszéria közül, szintén várakozástól ittasan. Feltüzelt lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott. Szinte kórusban betűzték a ház falára írt szöveget: „ÖRÖKRE ZÁRVA „. Hiábavaló volt az utazás. Pedig annyi jót hallottak erről a kis faluról, s annak példaértékű múzeumáról, amit egyetlen ember hozott létre, épített fel a semmiből. Ami egyedülálló, ritka gyűjteménnyel bír, melynek értéke felbecsülhetetlen. Aprólékos pontossággal megalkotott időutazás a történelemben, lebilincselő történetek, látványos kalauzok, gondosan felújított, kicsinosított tárgyak, interaktív tudáspróbák. De már örökre zárva.
A csalódott család lebillent ajkakkal ült vissza a csodaautóba. Gyújtás, kuplung és indítás. A motor köhintett egyet, majd elcsendesült. Újraindítás, de megint csak hiába. Kifogyott az üzemanyag. Valószínű, hogy gyártási hiba történt, s egy kis távolságra készített autót, nagy távolságú matricával láttak el. Apa, anya és gyermekeik dühösen hagyták ott a félreetikettezett járgányt, még a kezelési útmutatóban megjelölt telefonszámot sem hívták fel. „Csesszék meg!”- gondolták.
Egy jelentéktelen kis falu, elhanyagolható, örökre lezárt falumúzeuma előtt ma is ott áll, egy jelentős forradalmi ötlet, népszerűségében felülmúlhatatlan, használhatatlan gépkocsi.
Pápa, 2000.01.20.
