- Hol vagy már Mió, te sánta macska? Bicegj elő azzal a zsákmánnyal, had lássam, mennyit ért a mai napunk- miákolt élesen és türelmetlenül a vaksi Miá, miután előmászott a kopott autógumikból tákolt odújából.
- Látni te? – nyávogott vissza Mió, s közben a szemétdomb elé dobta szakadt bevásárlószatyrát, melyben a környékről összeguberált holmit gyűjtötték. – A vaksi szemeiddel te csak egy valamit láthatsz: jó nagy sötétséget, abban a kócos fejedben. Nesze! De osztozzunk meg igazságosan, mint két jó barát!
- Mint két lakótárs – helyeselt Miá.
- Mint két testvér – erősített rá Mió.
- Mint két cimbora – mézes- mázaskodott a sánta.
- És sorstárs – vetődött végül a lyukas szatyorra a vak macska.
- Hohó, kolléga! – rántotta ki Miá a társa alól a táskát. - Csak ne olyan gyorsan! Majd megosztozunk tisztességesen, ahogy tettük eddig is. Egyet nekem, és egyet neked; ez ősi törvény.
- Helyes. A törvényt jól ismerem. Osszad hát kripli!
Mió egyenként húzta elő a megbontott, rozsdás konzerves dobozokat a nejlonból.
- Egyet neked, – mondta, és odavetett a világtalan elé egy alumínium dobozt – és egyet nekem – tett félre magának hármat. – Egyet neked, - adott oda pajtásának ismét egy kisebb dobozt – és egyet nekem – rakott a zsebébe ismét hármat a szajréból.
- Várj csak te bice- bóca! – szippantott egy nagyot a levegőbe a vak macska. – Ez a pléhdoboz üres. Kinyalta már egy rühes, kóbor eb. Érzem! Ezzel akarod kiszúrni a szemem?
- Azt már nem – csitította haverját Mió. - De lásd, jó vagyok. Itt van ez a másik. Ebben van még maradék.
- Ááá! Hering. Szavamra ez fincsi lesz – csámcsogott bajsza alatt Miá. - Van még valami? Nem érzem a szagot.
- Nincs – suttogta elfojtottan Mió. – Legalábbis neked. Edd csak a halacskát, én majd elrágódom ezen a rozsdás bádogon.
Mió félrehúzódott, de természetesen nem az üres bádogdobozzal, hanem a batyu mélyén megbújt lábszárcsonttal. Éppen a velőig rágta volna, mikor Miá karma a csontra vetődött.
- A vak nem buta – oktatta kárörvendve a sántát a világtalan. – A szemem süket, de az orrom lát. Passzold csak át azt a csontot barátocskám!
- Még mit nem! – így a másik cirmos. – Majd megosztjuk az ősi törvény szerint. Én bejelölöm itt középen, s két oldalról rágjuk el a vonalig. Mint két pályatárs.
Mió éles körmeivel megjelölte a csontot; persze nem középen, hanem úgy, hogy neki több legyen, és hangos rágicsálásba kezdtek. Hangos nyámnyogással, de szótlanul fogyasztották el vacsorájukat. Mielőtt visszatértek volna kotorékjukba, hogy álomra hajtsák fejüket, még meggyőződtek valamiről. Mindkettőjüknek volt egy féltve őrzött kincse, melyre mindennél jobban vigyáztak, amit mindennél jobban féltettek. Miónál egy régi zsebóra, melyet a vásártéren talált egy nagy piac után. Miánál egy törött kézitükör, melyre a városi lomtalanításkor bukkant. Megtapogatták tehát zsebeiket, hogy drágaságaik biztosan megvannak-e.
- Állj! Hol az órám? – kapott oda drappos ballonjához Mió.
- És nekem hol a tükröm? – nyivákolt Miá.
- Ja, a tükröd, – puhult fel hangjában a sánta macska, miközben előhúzta zsebéből a cimborájától csent holmit – mely fénytelen, mint a szemed. Itt van. Csak megőriztem pályatárs neked.
- Íme, az órád! – leplezte le magát Miá is, hogy megmutatta a lopott vekkert. – Vigyáztam rá, nehogy elveszítsd.
A sikertelen tolvajakció végeztével visszaadták egymásnak a kincseket, majd nyugovóra tértek. A megszokott zajos, fülsértő horkolás kísérte álmukat. Csikorgó januári fagy karmolta a szemétdombra összehordott hulladékot, roncsokat. Tisztán ragyogtak az égi csillagok. A két macska az igazak álmát aludta, miközben a közeli lakótelepről egy mogorva ember csoszogott a szeméttárolóhoz. A kezében egy fenyőfa volt, melynek vesszőiről jócskán lehullottak már a tüskék. Fél-kopasz ágaikat néhány üres szaloncukorpapír, félberágott habcsók és törött gömbdísz ékesítette. A férfi a lucfenyőt, mint ahogy a szemétzsákot szokás, a kupac tetejére dobta, aztán eltűnt a betondzsungelben. Hajnaltájt a dermesztő északi szél rohant végig a városon. Végig seperte a főutcát, rátért a mellékutakra is, és a szeméttelep felől távozott, ám ott még megbillentette a halom tetejére vetett fenyőt. A két macska a nagy huppanásra ébredt.
- Mi volt ez? Te voltál? – kérdezte riadtan Mió.
- Mi voltam? Te voltál. – válaszolt vádlón Miá.
- Hiszen én meg sem moccantam.
- Én sem – nyávogta a vaksi, majd szaglászni kezdett. – Valami huppant. Hozom a lámpást.
Miá a fehér botjával kitapogatta a szemétdomb tövénél tartott elemlámpát. Felkapcsolta, de mivel ő maga nem látott, ezért össze-vissza pásztázta vele a telepet.
- Ne arra világíts, hanem erre! – szólt rá türelmetlenül Mió.
- De merre, ha egyszer nem látok?
- De hát így én sem látok! Na, add azt a lámpást! – vette ki végül Miá kezéből a pilácsot a bicegő, s a szemétdomb tetejére irányította a fényforrást. – Ott!
- Hol? – kapkodta a fejét ide- oda Miá.
- A szemétkupac tetején valami…
- Valami?
- Valami fa – fejezte be mondatát hidegen és csalódottan Mió, aki valami nagy, ehető és finom zsákmányra számított.
- Csak egy fa? – hitetlenkedett Miá, aki már az orrára bízta magát, és megindult a fenyőfa felé. – Igen. Érzem már. Ez egy fenyő. De mást is érzek.
- Mit? – kapott új reményre Mió, akinek nem volt olyan kifinomult a szaglása, mint vak társának. – Mit érzel még?
- A szagodat. Néha igazán megmosakodhatnál.
- Na, jó. De mást nem érzel? – faggatózott tovább Mió.
- Várjunk csak! – kezdett bele komolyan a szimatolásba Miá. Csokoládé… Cukorka… Gyertyaviasz…
- Az lehetetlen! – vádaskodott Mió, aki a fán csak lógó üres papírokat, és törött díszeket látott, ahogy a zseblámpa megvilágította a tüskéket. – Hiába érzed, ha én nem látom.
- Én sem látom, mégis érzem – förmedt rá Miá. – Át akarsz verni tán?
- Eszemben sincs. De ezen csak vacak kacatok vannak.
- Akkor majd reggel megosztozunk.
