Hókotróval

 Délelőtt fél kilenc előtt érkeztem a baleseti osztályra. Amint értesültem az esetről, egyből a kórházba siettem. A nyolcas kórteremben feküdt. Mire megérkeztem, az orvosok már fél múmiát csináltak belőle. Csak száraz, repedezett ajkai látszottak ki a pólyából. Megdöbbentő, hogy az ember bizonyos helyzetekben mennyire nem ura önmagának, s zavarodottságában, az elvárt viselkedéssel szemben, egészen buta kérdéseket tesz fel. Legalábbis jelentéktelent, az adott helyzetben.

   Nem láttam mást, csak a sebes ajkakat, ahogy lassan megmozdultak a feltett kérdésemre. Csak az ajkakat… Egészen bensőséges volt, és abszurd izgalomba hozott a kép, ahogy a cserepes szájon, csendes vajúdás mellett elkezdett megszületni a válasz. Intimebb volt, mint egy gyermek születése. Sem a fotómasinám, sem a kamerám nem volt nálam, és eszembe sem jutott elővenni az okostelefonomat, hogy aztán fél percen belül megoszthassam ismerőseimmel a szó megszületését. Csak én voltam, a száj, és az a láthatatlan burok, amiben elkezdődött.

   És kibújt a feje. Azt hittem csak egy sóhaj. Azt lehelte fájdalmasan, puhán: hó. Persze, ha lett volna egy megelőző 3D UH képem, akkor tudhattam volna, hogy ez nem egy önálló egység, csak egy alkotószó. Csak a feje. Nem tudtam, így maradt a meglepetés, ahogy az arcizmai újra megmozdultak sajogva, most már görcsösen folytatva a szülést, apró vércseppet színezve a pólyára.

• Ortk…, krot…, tokr…, kotr…

Zaklatottan figyeltem, ahogy a kusza DNS spirál valami értelmezhető alakzatot ölt végre. Talán ez volt a szülés leghasogatóbb része. Fájó és véres, ami mögött nem is látszott tisztán az újszülött.

• … kotr…ó – került végre a helyére a névszóképző, hogy ebből az elvontnak tűnő igéből, hogy kotor, egy kerek főnevet hozzon létre.

   Elméláztam. Hogy lehet részese ez a szó, egy ilyen bizalmas aktusnak: a születésnek. Hiszen a kotrásról éppen az a másik elvont főnév jut az eszünkbe, ami összeegyezhetetlen minden világra jövetellel. Bosszús merengésemből egy újabb nyögés ébresztett fel. A vajúdás még nem ért véget. A lába még ott volt a torkán. Benne maradt egy határozórag. Fehérben csillogó alsó fogsora remegve tapadt a repedezett felsőajakhoz, és zöngésen, ahogy az iskolában tanultuk, kicombosodott a szájüregéből a „v”, majd a hosszú lábszár: az „a”, végül pedig kibukkant a lábfej, az „l”. Megszületett a bébi. „Hókotróval.” És az eddig meggyötört ajkak mosolyogni kezdtek. Én lágyan megsimogattam a haját elfedő fáslit, s közben eszembe jutott, hogy mit is kérdeztem tőle egy perce.

• Mivel ütköztél?

Homokbödöge, 2017.02.04.