Az Avasok alján,
szép kis folyó partján,
fűzfák hűvösében,
tölgyfa erdöknek csendjében
- a világ legszebb táján -
itt vagyok újra
a mindig visszavágyott kis Túr partján.
A rohanó idő szárnyain
vittem véghez lehetetlen álmaim
a vaksors kezéből kiszakadva
szabad emberként nézhetek magamra.
A fél világgal megküzdve hogy itt hagyom,
a másik felét hátrahagyva hogy viszontlátom,
nézd újra itt vagyok, valamit keresek, valamit akarok.
Tán emlékeim tarsolyából, belsöm elrejtett zugából,
féltett kincset előszedni, rég történt dolgokat átélni,
ha csak ideig , óráig - újra vidám gyerek lenni…
Vasakarat, kitartás és küzdelem
- vélt szabadság minden önérdekű győzelem -
Több annál a tölgyfa erdöknek a csendje,
kell hogy legyen dolgoknak egy fontosabb értelme.
Egyik szép nap olyan mint többi
nem tudtam a Túrtól elszakadni.
Jártam a vidéket, leűltem a parton , a vizet bámultam,
a csendes de partot mosó kis Túr erejét csodáltam.
Csak ültem…. időt feledve
amikor nyitott szemre barátkozni jött egy álom,
talán éppen segiteni jött ,
hogy a dolgok értelmét majd megtalálom.
Arcokat hozott,
kik elmúlt századokból néztek vissza rám,
elevenek mind a tovaszálló idő hullámán.
Edzett, szivós, kemény arcok ,
ilyen vonásokat közöttűnk is látok.
Intik - ami bánt azt nekik mondjam
ami faj - azt velük osztjam.
És mindnek ott a közös gyökere, vonása
az egyenes kuruc tartása;
másét nem akarja, magáét nem hagyja
se hitét se önmagát el nem adja.
Megnyugodva fel nézek,
- tartásukból erőt meritek,-
Ekkor, ahogy jöttek tovaszállnak,
én meg a kis Túrhoz szólok ,
úgy mint jó barátnak.
Hogy tud olyan konok, makacs, buta lenni ,
hogy tud olyan sűrjen mérgezett medrével
egyfolytában erre ténferegni ?
Hogy tud minden tavasszal frissen újjászületni ;
hogy tud olyan nyugodtan mindent túlélni,
hogy tud önmagában ennyire bizvást bizni
ott ahol én mérgezett mederrel nem akartam lenni ...
Szellő hozta hangján értésemre adja,
hogy vállalja es akarja .
Lenni akarásnak fontosságát megérti és tovább viszi,
gátat mérgezést nem nézve,
kitart minden nehéz időbe' .
Francia térképészek közömbösen -
hidegen is hagyják,
ország világ előtt viszi elszánt útját.
Adorjánba , fent a Terebesi hegyen
amit meglát meghall , sietve fút-megyen,
elmondja lejjebb, Halmiba, Kökényesden,
Mikolába, Csedregben
ugyanazon a nyelven.
És mert lássa hogy üzenetét megértik,
átviszi amoda is Almásra -
hogy ameddig ő igaz útját mi közöttűnk járja,
addig nekünk hasonlóan birni kell,
nemzedékről nemzedékre bizni kell ;
egymást segitve, összetartva,
nem hangosan, nem kihivóan
nem szinesen, nem rikitóan .
hanem ahogy ő, háromba szakitott testével,
méltó egyszerűen lenni tud
és a nagy Tiszához békességben el is jut,
szabályozást, gátat, nem nézve,
százszor legyőzve, ezerszer újjászületve;
megsegitve minden hitet valló jó barátját ...
Igy lássa a létének értelmét - természetes hivatását.
Látott ő már szilaj ménesekben félvad lovakat
a Káta nemzetség fiai alatt
vizet, legelőt adott , erdeiben bujtatott,
kurucot, betyárt ki igaz úton járt,
idegenbe került testvéreket mindig visszavárt
Szellő hozta hangján adta értésemre,
mondjam el ha bárki is kérdezne .
És már nem kérdem a Túrat -
Hogy tud olyan konok makacsságig buta lenni,
hogy tud olyan sűrjen mérgezett medrével
egyfolytában erre ténferegni.
Hogy tud minden tavasszal frissen újjászületni;
hogy tud olyan nyúgodtan mindent túlélni
hogy tud önmagában ennyire bizvást bizni
ott ahol én mérgezett mederrel nem akartam lenni…
A Túr csak kacag rajtam
és megszégyenlem magam.
Hagyom a véghez vitt lehetetlen álmaim
hagyom őket a rohanó idő szárnyain -
megtaláltam szabadságom önkéntes rabságba’
itt a féltett kincsem - bensőm elrejtett zúgába.’
