Végakarat

Teljes mű / Kész

Sírok állnak rendre, a temető sorában,

ácsingózva a kegyeletre, helyük itt hol

van, dönti el ki gazdag, ki szegény, kinek

márvány, kinek kő szemfedője, oly

 

mindegy, lent nincs előbb és utóbb, csak

csontok, vázba rendezve. Nem tudom

akarom-e, e csontba rendeződést majd,

vagy tűz legyen elhantolóm, egy urna

 

a koporsóm. Nekem már mindegy lesz,

hisz lelkem elszállt, hogy kukac hordja

szét húsom, vagy tűz adja rá az áldást.

Nekem mindegy, csak egyet akarok

 

tudni, szeret-e az, ki mi lettem, azt

eltemeti. Hoz-e szál virágot, ejt-e

könnyet, ha senki nem látja, vagy

magam maradok örökre, kire madár

 

száll rá csak pihenve. Sors, te döntöd

el, ki száll fel előbb a vonatra, minek

csak egy állomása van, ott hol a sínnek

vége már és mindenki leszáll, hisz a jegye

 

tovább érvénytelen már. Fiam, ha én

felszállok a vonatra, akarom,

ne földek röge hulljon koporsómra,

tűz adja végső nyugodalmam, kis

 

urna sötétje őrizze a hamvam. Ez

akaratom, levésve ide, tedd szívedre

kezed, és mond, így lesz apám, ha ez

akaratod, én jó fiadként szót fogadok.