TÉTOVA KITÉRŐ

Tétova kitérő

Ma életemben először loptam. Ha a nagyapám tudná, felpofozna. De az öreg már nem is él, és a mennyekből sem valószínű, hogy engem figyel, ott is csak iszik, ebben biztos vagyok. A gyerekkorom a kocsma körül zajlott, pontosabban a sárga plexivel árnyékolt, omladozó falú épület melletti kis játszótéren, amelynek salakos területén egyetlen nyikorgó mérleghinta és két mászóka árválkodott. Innét jó rálátás nyílt az italbolt ajtajára, naphosszat lestem, mikor indul haza a nagyapám, és előre rettegtem, hogy nagyanyám amint meglátja imbolygó alakját, sírni kezd. Soha nem bocsátottam meg nekik, hogy egy életre szóló batyut kötöttek a hátamra, szinte észre sem vettem, és én lettem a környék legszánalmasabb gyereke, még ma is a fülembe cseng a megalázó, egész életemet elkísérő kifejezés, amit még az általános iskolai értesítőmre is rányomtak, mint egy billogot: Hátrányos helyzetű. Bús szemű marhákat sem bélyegez meg gyorsabban a kovács. Pedig a szegénység és becsületesség, akkor még úgy gondoltam, nem feltétlenül zárják ki egymást. Igaz, ma lopásra adtam a fejem, de amit elvettem, az csak ez a papír, amire írok.

Hajnalban felébredtem a rakparton lévő kis kunyhómban, lementem a Duna-partra, és elvégeztem a dolgom. A vadkacsák szétrebbentek, majd óvatosan visszamanővereztek partközelbe, lábaikkal alig észrevehetően ellenlapátoltak a folyóvíznek, és lebegtek a felszínen, kis fekete szemüket rám függesztették, megismertek. Portyáimról gyakran jöttem vissza hozzájuk apró csemegékkel, szalonnabőrrel, kolbászhéjjal, és ők a hála apró jeleivel ajándékoztak meg. Megnyugtatott a jelenlétük, ők velem együtt megszokták a farönkökkel szabdalt, olajos foltokkal díszített, huzatos folyópartot. A budai oldal ilyenkor már ködbe burkolózik, és csak az alsó rakparton haladó autók halvány lámpái mutatnak megálljt a végtelen víznek, valószerűtlenül közel hozva az imbolygó horizontot. Felbaktattam a kihalt utcára, és céltudatosan, határozott léptekkel közelítettem meg a sarkon lévő, elhagyatott irodát. Előző este láttam, hogy az egyik nagyméretű kirakatablak meglazult, óvatosan megnyomtam, és minden úgy történt, ahogy számítottam, az ablakkeret egy halk kattanással kibillent, vállból ráfordultam, és szép lassan betoltam. Még csak el sem tört. Beugrottam a belső térbe, ahol költözködés előtti nagy felfordulás fogadott, a helyiség közepén szemétkupac, az íróasztalok fiókjai egymásra halmozva, egy testes szemeteszsák tele limlommal. Jól sejtettem odakintről, az egyik széken bontatlan írógéppapír-csomagok hevertek. Rég nem éreztem ekkora örömöt! Olyan volt, mint egy felkavaró zene hallgatása, súrolta a fellobbanó szerelem okozta várakozás izgalmát, boldogságnak nevezném, bár ettől a szótól egy ideje óvakodok, legutoljára kamaszkoromban használtam. Felmarkoltam két csomaggal, és ugyanúgy távoztam, ahogy jöttem. A kilazult ablakot visszahelyeztem a keretbe, és visszatértem a kunyhóhoz. Körülnéztem, nehogy valaki meglásson, nem szerettem volna, ha a több mint három éve biztonságos búvóhelyemet valaki felfedezné, mindvégig igyekeztem megőrizni a tökéletes elhagyatottság látszatát. A terméskőből épült kis házikót valamikor a rakpart karbantartásához odahordott anyagok tárolására építhették, de évek óta nem használták semmire. Amikor felfedeztem, nem volt benne más, csak fatörmelék, zúzott kő és szemét. No és egy népes patkánycsalád. Egy hónapba telt, amíg lakhatóvá tettem. Éjszaka apránként hordtam el először a felgyülemlett ételmaradékokat, konzervdobozokat, flakonokat, és persze kilakoltattam a patkányokat, majd szép lassan a nagyobb súlyú limlom következett, amit már nem tudtam a kukákba bedobni, azokat az Árpád- híd előtti elhagyatott bozótba cipeltem. Szálláshelyem mostanra olyan lakályossá vált, hogy úgy érzem, hajléktalan létemre valódi luxusban élek.

A rakpart ezen a hajnalon is kihalt volt, úgyhogy finoman elfordítottam a lakat nyelvét, levettem a nagy, rozsdás szerkezetet, és besurrantam a résre nyitott ajtón. Az ágyam még vetetlen volt, a tegnap esti ruháim szanaszét hevertek, de a kis kempingasztalon katonás rendben álltak a lomtalanítások alkalmával zsákmányolt könyveim és újságjaim. Az egyik papírcsomagot feltettem a falra erősített zöldséges ládára, a másikat kibontottam, elővettem a tollamat, és egy ideig csak ültem a fehér papír előtt. Opálosan világított a hajnali félhomályban, hirtelen nem tudtam mit kezdeni vele, pedig már régóta erre a pillanatra vártam, azt viszont nem mérlegeltem, hogy a helyzet mit kíván majd tőlem. Megilletődve néztem a tiszta felületet, felvettem a tollat, és felírtam, hogy Tétova kitérő, aztán hátradőltem, ízlelgettem a leírt szavakat, legutoljára a válóperes papírokat írtam alá a szolnoki bíróság barátságtalan tárgyalójában. Az ujjaim merevek voltak, és nehezen gömbölyítettem a szavakat, majd fogalmazni kezdtem az elmúlt év történetét. Fénnyel alig ajándékozott meg a szmogos pirkadat, csak a valószerűtlenül terebélyes telihold ásított be a keskeny ablakrésen.

 

Akinek vannak gyermekkori fényképei, annak könnyű az emlékezés, a megragadott pillanatok színes fűzérén fel-felvillannak a múlt egymásba fonódó epizódjai. Nekem nincs mankóm, nehezített úton kell boldogulnom, egyetlen szövetségesem a jó emlékező tehetségem. A háborítatlan emlékképek lenyomatai, amelyeket oly annyira nem volt alkalmam megosztani idáig senkivel, lassan felszínre törtek. Hol kezdődött? Hová érkeztem huszonkilenc évvel ez előtt? Anyámról homályos képet őrzök, én a konyha kövén ülök, ő felemel, és az asztalra ültet, a viaszos vásznon lefelé fordított lábosok közé, amivel én azonnal zörögni kezdek, ő felmos, és közben kedvesen becézget. Ne rosszalkodj, maradj szépen, én pedig óvatosan próbálom az egyik serpenyőt átfordítani, megemelem, a súlya lehúzza a karom, és hopp, óriási robajjal leesik a frissen mosott padlóra. Itt a kép megszakad, anyám fehérvérűségben meghalt, amikor én három és fél éves voltam. Ő is szinte gyerek volt még, húsz éves. A jelentéktelenséget kaptam tőle örökül, valahogy mindig észrevétlen maradtam, az iskolában alig volt barátom, és a távoli rokonok gyerekei sem tudnának felidézni, ha valaki kérdezne felőlem. Anyám rövid élete a családunk örökös vándorlásának röpke, drámai fejezete. Nagyanyám és nagyapám sosem tudták megemészteni, hogy a lányuk tizenhat évesen egyik este azzal állt eléjük, hogy gyermeket vár. Két fivére hirtelen haragtól vezérelve rátört a falu másik végén lakó fiú családjára, és majdnem megölték az álmából felvert, alig tizenhét esztendős apámat, pedig a fiatalok, úgy hallottam, kiskoruktól fogva közös jövőről álmodoztak. Persze, lehet, hogy ez csak amolyan romantikus legenda. A gyilkossági kísérlet után az egyetlen megoldásnak a szökés látszott, és egy éjszaka leforgása alatt az egész családunk összepakolt, és útra kelt. Az omladozó házat keresztapám adta el, és küldte meg az árát, de ez csak két évre rá érkezett meg.

 

Az írást néha megszakítom, mert félek, hogy elfogy a papír, pedig ettől nem kell tartanom, hisz még szinte érintetlenül állnak az asztalomon. Az életem nem bővelkedik nagy horderejű eseményekben, csak egyetlen említésre méltó dolog történt velem, ami lehet, hogy néhány oldalra ráfér, de ezt ebben a pillanatban még nem tudom megítélni. Évek óta megvan a magam pontos időbeosztása, ezen most változtatni fogok, hisz a délelőttöt az írásnak szeretném szentelni. A napom legfontosabb pontja, amihez minden mást igazítok, a reggeli portya, aminek az idejét nem én határozom meg, hanem a kukások. Mindig azonos időpontban érkeznek, kivéve a hosszú hétvégéket és a nagy nemzeti ünnepeket, amikor gyakran megtréfálnak, mert rendszer nélkül bukkannak fel. Egyszerű, szürke hétköznapokon a Pozsonyira úgy 7. 20-kor fordulnak be a Radnótiról, majd a Jászai felől haladnak észak felé. A lépcsőházakat az elmúlt évek alatt osztályokba soroltam, a legfelső kasztba a pazarlóak tartoznak, itt szinte kivétel nélkül mindig találok friss ennivalót, és az étel mellett gyakran ruhanemű és egyéb értékes holmi is a kezembe akad. A nadrágokat, ingeket, törlőkendőket és egyéb tárgyakat a hátizsákomba teszem, ezekből havonta egyszer cserélek valami olyan dolgokra, amire szükségem van, a sajt és felvágott a maradék kenyérrel és péksüteménnyel tökéletes reggeliként szolgálnak. Nyáron zöldség és gyümölcs is megbújik a zacskókban, csak a meleg folyadék hiányzik, de néhanapján, ha a helybéli ismerősök adnak némi aprót, ezt is megengedem magamnak, az éjjel-nappaliban működő kávéautomatából két darab százasért veszek egy kapucsínót, és apránként szürcsölöm el, kiélvezve minden egyes kortyot.

A portyát hat órakor kezdem, és rendszerint másfél órát vesz igénybe. Mire végigdolgozom az én területemen lévő összes kukát, addigra megindul az autóforgalom is, és lassan az iskolába menő gyerekek és munkába siető emberek foglalják el az utcát. Különös gonddal járok el, utánam szanaszéjjel hagyott szemetet nem talál egyetlen házfelügyelő sem, én mindent visszapakolok, amit átnézek, sőt, a műanyag flakonokat összegyűrve teszem vissza, és a visszaváltható üvegeket elviszem a közértbe. A munka persze nem mindig olyan egyszerű, mint aminek hangzik, mivel a zacskók gyakran kiszakadnak, és a konyhai hulladék szanaszét szóródik. Délelőtt a parkban beszélgetek, közben a haverokkal eszünk valamit, ők italoznak is, de én sosem iszom, aztán délután kimegyek a Duna-partra, és számolom a hullámokat, nézegetem a hajókat, a turista buszokat, vagy hideg időben trolizok, elmegyek a Keletiig, és vissza, majd megint oda, és megint vissza. Szeretem Újlipótvárost, az emberek elnézőbbek a magamfajtával, megtűrik a hajléktalanokat, sőt, számos ismerőssel, főleg kutyásokkal köszönőviszonyban vagyok, némelyikük rendszeresen szóba elegyedik velem. Este későig az V. kerületi oldalon lévő parkban üldögélek, másnap hajnalban pedig kezdődik minden előröl. Hetente bemegyek a Dózsába fürödni, ilyenkor hajat mosok, és az alsóneműmet is kimosom, ha jó az idő, akkor a Duna-parton szárítom meg a ruhákat, télen persze ez nem megy, ilyenkor a kunyhómban teregetem ki, ahol nagyon nehezen szárad, de előbb vagy utóbb ismét fel tudom venni.

 

Emlékszem, gyerekkoromban volt a ház végében lévő fészerben egy nagyteknő, azt minden szombaton behozták, és miközben a sparhelton főtt a húsleves, egy nagy fazék víz is rotyogott mellette, amiből mindig utántöltötték a teknőt, és egymás után megfürödtünk benne, először én, aztán a két nagybátyám, majd nagyapa és végül nagyanyám. Ez így ment télen, nyáron, és a család minden tagja tudta, hogy ki után jön a sorban, aminek a végén mindig nagyanyám állt bele a szappantól opálos, sűrű vízbe. Én már a fővárosban születtem, a Csepel-sziget egyik elhagyatott barakkjában, ahol a család átmenetileg meghúzta magát, és csak akkor sikerült elköltöznünk innen, amikor a jászsági házért kapott pénzt kézhez kaptuk, és abból nagyapám venni tudott egy pesterzsébeti házat, amelyet sokáig az otthonomnak tudtam. A hosszúkás épület merőlegesen állt a hepe-hupás, földes utcára, egy szobája nézett a kerítés előtti akácfákra, a konyha és a másik szoba ablaka az udvarra nyílt, a budi pedig a kert végében bújt meg. A szebb szobát nagyszüleim és én laktuk, a hátsó szobát nagybátyáim kapták meg, de az élet a félhomályos, mindig ételtől szagos konyhában zajlott. Nagyapám fiatal korában ügyes kőműves hírében állt, de az ital, a többi, szintén balsorsú családhoz hasonlóan egyre lejjebb taszította, és a pesterzsébeti években ugyan eljárt építkezésekre dolgozni, de csak segédmunkára hívták, a fizetése nagy része a helyi talponállóban vastagította a kocsmáros pénztárcáját. Érdekes módon, miközben a normális élet kapaszkodói fokozatosan kicsúsztak a keze közül, az emberi értékekbe vetett hitét és erkölcsi tartását mindvégig megőrizte, és a kocsmából hazafelé tántorogva is gyakran kiselőadást tartott nekem a tulajdon szentségéről és az ígéret megtartásának fontosságáról. Mindez nagybátyáimra, úgy tűnik, tökéletesen hatástalan maradt, és amint felnőttek, mindig a könnyebbik utat választották. Mivel minél hamarabb el akartak kerülni hazulról, sötét bizniszekbe keveredtek, és mire én felső osztályba kerültem, már egyikük sem lakott velünk, csak hébe-hóba jártak haza, ilyenkor kifosztották az éléskamrát, nagyanyámat különféle nagy lehetőségekről szóló mesékkel ámították, majd újra eltűntek a nagyváros általam ismeretlen sötét bugyraimban. Nagyapám évről évre többet betegeskedett, és éppen kijártam a nyolcadikat, amit jó eredménnyel zártam, amikor az elmaradt közüzemi számlák és a nagybátyáim által felgyülemlett adósságok rendezése végett el kellett adnia a házat, és egy kerülettel odébb költöztünk. Mégpedig a város határára, az eredetileg lóistállónak épített, de szoba-konyhás lakásokká alakított házsorra, ahol csak minden ötödik család büszkélkedhetett kereső foglalkozású családfővel. Nekem korán munkát kellett vállalnom, és két évig dolgoztam a mávnál, mint pályafenntartó munkás, majd, amikor nagyapám meghalt, nagyanyám és én egyedül maradtunk.

 

De térjünk rá a lényegre, hisz nem a régmúltról akartam írni. Idén úgy köszöntött be a nyár, hogy elfelejtette a tavaszt maga elé engedni. Már májusban rövid ujjú pólóban jártak az emberek, és éjjel ismét a park padjain aludtak a Duna felső folyásánál élő hajléktalanok. Hajnalban ugyan csípősebbre fordult az idő, de amint feljött a nap, néhány óra alatt felmelegedett a levegő, és a fehér homlokzatú, Jászai téri ház déli frontjánál lévő kis parkban napozni lehetett. A hétvégén elvállaltam a torzonborz ember kutyáját, mert kivételesen vidékre utazott. Temetésre hívták. Mióta ember él a Földön, a születés és halál felülírnak minden mást, és ez a hajléktalanoknál sincs másként. A civilizált lét sarokpontjainak megléte a magamfajtának úgy kell, mint egy falat kenyér. Ilyenkor felmerül a remény, hogy az újlipótvárosi lakók és az itt élő hajléktalanok közti különbség nem is olyan nagy, néhány tétova lépés, egy-egy apró mozzanat, a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán akár vissza is állhatok a normális kerékvágásba. A kutya ismert engem évek óta, ha meglátott, csóvált, és teljes bizalma jeléül a combomnak vetette a hátát, törleszkedett, közben rám sandított, úgyhogy tudtam, jól megleszünk ketten. A kunyhó ajtajában mégis megtorpant, lesunyta magát a földre, nem volt hozzászokva semmiféle zárt helyiséghez, egész életét a szabad ég alatt töltötte, a Duna-parti hajléktalan faluban született úgy három éve. A nyakörvénél fogva, szelíden húztam befelé, közben nyugtatgattam, jól van Bundi, ő roggyantott lábakkal araszolt befelé, de egy percre sem lankadt a figyelme, mindent egyszerre akart látni, szimatolni és kifülelni. Szép lassan beértünk annyira, hogy becsukhattam az ajtót. Ledobtam a pórázt az ágyra, és leheveredtem. Bundi egy ideig az ajtóban ült, és halkan nyüszített, egy idő múlva odajött hozzám, feltette rám a mancsát, és csak nézett, erre én megvakargattam a füle tövét, végül, úgy negyed óra múlva lassan felkúszott mellém az ágyra. Először csak felkönyökölt a két mellső lábával, majd a két hátsóval is felmászott, egy ideig fészkelődött az ágy végében, végül összekuporodott. Az egyenletes szuszogásból tudtam, hogy végre elaludt, de nyugtalan volt, nyargalt álmában, a lábai ritmikusan remegtek, közben emberi hangon mormolt vagy zárt szájjal vakkantott. Jó érzés volt valakit magam mellett tudni, bár hajnalban rémálmok gyötörtek, valaki fojtogatott, alig bírtam kicsúszni a kezei közül, erre felriadtam, de képtelen voltam megmozdulni, kis időbe telt, míg az álom határmezsgyéjéről áttántorogtam a hajnali valóságba, és a mellkasomon pihenő Bundi-fejet sikerült letolni magamról. Kinyitotta a szemét, zavaros tekintete elárulta, fogalma sincs, hol van, majd büdös száját az arcom felé fordítva ásított egyet, és unott nyallintással jelezte, hogy még mindig haverok vagyunk. Olyan érzés volt, mint mikor az első, együtt töltött szerelmes éjszaka után a párna csücske mögül meglátod kedvesed gyűrött arcát, amely olyan leplezetlenül természetes, hogy a megmásíthatatlan összetartozás leheletvékony leple borul rátok. Rég nem éreztem így, talán otthon, nagyon régen, a karácsonyi ünnepek alatt, amikor nagybátyáimmal még ki se nyitottuk a szemünket, de már beszivárgott a konyhából a friss kelt tészta illata. Bundi leugrott, az ajtóhoz rohant, és esdeklő tekintettel nézett rám. Összeszedtem magam és türelmetlen nyüszítésétől kísérve kilestem, hogy tiszta-e a levegő, ő kirohant, le a vadkacsákhoz, és csaholva ugrott utánuk a vízbe.

 

Ezen a napon gyorsan végeztem a portyával, bár Bundinak is kellett juttatni valamit, de gyorsabban járt a kezem a szokásosnál, és kilenckor már jóllakottan baktattunk a Margit-hídon, be a szigetre. A magányos és kutyás séta között kábé annyi a különbség, mint a háztartási keksz és a házi zserbó között. Ezt eddig is sejtettem, de most a saját bőrömön éreztem, hiszen lépten-nyomon kutyásokkal futottam össze, és mint az azonos szekta tagjainál szokás, mindenki ismerősként köszöntött. Egész nap sétáltuk, és jólesően elfáradtunk. A tűző nap már a budai oldal felől ontotta a meleget, leültem a folyó magas, kőből épített partjának tetején, és dobáltam a fadarabot Bundinak, aki rendíthetetlenül hozta vissza, letette a lábam elé, és kajánul könyörgött, hogy folytassuk még a játékot. Dobtam egy utolsót, lecsitítottam a kutyát, összeszedtük magunkat, és elindultunk vissza a rakpart felé. Ekkor a szigeti bejárónál egy apró fehér westi, mint egy lendkerekes játék, szaladt egyenesen felénk. Bundi hirtelen lecövekelt, majdnem elestem. Még meg sem néztem a másik gazdit, a két kutya már peckes, körkörös táncát járta. A két póráz persze alaposan összegabalyodott, és csak nagy nehezen tudtuk kibogozni. Amikor a westi kiszabadított pórázát átnyújtottam a nőnek, ő széles mosollyal nézett vissza rám, ez meglepett, hiszen még a kutyások is megtartják velem a két lépés távolságot. A nő vékony testalkatának köszönhetően meghatározhatatlan korúnak tetszett, a világoskék pólóból kilógó karjai kisportoltak és barnák voltak, vörösre festett tüske haja az égnek állt, de a szeme sarkában szarkalábak húzódtak, és hangja meglepően mélyen zengett. Az a típus volt, aki az első pillanatban megtalálja a hangot bárkivel, és miközben ő maga sem állt a legbiztosabb lábakon, pozitív kisugárzásával mégis képes volt maga köré gyűjteni a gyámolításra szorulókat.

 

Hogy hívják a kutyát, kérdezte, Bundi, válaszoltam. Beszélgetni kezdtünk az állatokról, a szokásaikról, és persze hamarosan előkerültek a szokásos legendák a kutyák, embereket megszégyenítő erkölcsi tartásáról, érzelmi megbízhatóságáról és kérlelhetetlen hűségéről. A nő kedvéért úgy tettem, mint aki nem hazafelé, hanem a sziget belseje felé tart, és a világ legtermészetesebb módján újrajártam a kisebb-nagyobb köröket a baseballozó külföldi diákok, a szálloda idős vendégei és a többi kutyás körül. Fruzsi nemcsak vagánynak nézett ki, de az életről alkotott nézetei is a lehető legszabadabb felfogásról tanúskodtak. Éppen válófélben volt, és munkája nem lévén elfogadta férje anyagi segítségét, aki jól menő ügyvédként megengedhette magának, hogy Fruzsinak lakást béreljen a Pannónia utcában. Mivel valójában a titkárnőjével folytatott viszonya volt az utolsó csepp házasságuk csorba poharába, úgy érezte, tartozik Fruzsinak annyival, hogy gondoskodik róla, ráadásul ezzel a gesztussal ringatta álomba akadékoskodó lelkiismeretét. Kapcsolatuk ezen, a mindkét fél számára kedvező üzleten alapult, Fruzsi szép csendben félreáll, és feloldozza a férjét a házassággal együtt járó kötelezettségek alól, ami főként az együttélés megszüntetését jelentette, ezzel egy időben a férfi minden hónapban átutal a bankszámlájára egy bizonyos összeget. Fruzsi már az első séta alkalmával túllépett a kutyások hallgatólagosan lefektetett etikettje szerinti normákon, és élete színes szemelvényeivel szórakoztatott, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy bohókás természete folytán nem is vette észre, hogy egy hajléktalannal töltötte az egész délutánt. Már elnéptelenedett a sziget, mire visszatértünk a pesti oldalra, és a Jászainál elköszöntem. Mivel mindketten jól érzetük magunkat, a világ legtermészetesebb módján megbeszéltük, hogy másnap megismételjük a sétát. Ettől a naptól kezdve minden nap elmentem a Dózsába, és lefürödtem, közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Fruzsi még mindig nem sejti az életformámat, és azon vettem észre magam, hogy mindent megteszek azért, hogy ez így is maradjon. Mivel Bundi gazdija csak nem akart visszatérni, kezdtem úgy tekinteni rá, mint életem megmentőjére, hisz a kutya nélkül soha nem akadtam volna össze Fruzsival, aki egy olyan embertípust testesített meg, akire azt hittem, csak a regényírók fantáziájában létezik.

 

Május utolsó napjaiban egy esős délután épp elköszöntem volna sétapartneremtől a rövidre szabott séta után, amikor a nélkül, hogy rám nézett volna, így szólt, nem akarsz meginni egy teát nálam? Földbe gyökerezett a lábam, mert a válásom óta nem volt dolgom nővel, ugyanakkor fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez a meghívás, tehát amilyen spontán a kérdés felmerült, ugyanolyan laza stílusban azt válaszoltam, hogy dehogynem, menjünk! A lakás egészen pici volt, de hihetetlenül lakályos. A nagy belmagasság megengedte, hogy egy tekintélyes galéria ossza ketté a teret, amelyről zöld növények hulltak alá. A faépítmény alatt lila mintás takaróval befedett süppedős kanapé állt ferdén, úgy, hogy egyetlen falhoz sem igazodott, temérdek kisebb, nagyobb párnával megszórva, az ablakon kék, zöld és sárga függönyök lógtak középen duncsra kötve, a polcokon könyvek és apró tárgyak sorakoztak nagy összevisszaságban, a parkettán színes szőnyegek hevertek, a tévé előtt hintaszék várta az esti műsort. Megilletődötten néztem körül, közben Fruzsi már készítette a teát a konyhában. Mire én mindent végignéztem, már a kezembe is nyomta az illatos teával teli bögrét. Hamar kiderült, hogy az első pillanattól kezdve tudta, hogy hajléktalan vagyok, de nem érdekelte, úgy gondolta, ha mindketten akarjuk, véget vethetünk a cigányéletnek. Emlékeztettem az első szerelmére, és valószínűleg ez is belejátszott abba, hogy ezen az esős éjszakán már ott is marasztalt, Bundival együtt. Néhány nap múlva Bundi visszakerült eredeti gazdájához, de a rendszeres séta így is a mindennapi életritmusunk része maradt, nem csupán a kis westi kedvéért, hanem mert mi magunk úgy éreztük, hogy erre, akár a levegőre, szükségünk van.

 

Életemben soha nem fürödtem annyi vízben, ilyen illatosban és habosban, mint ebben az időszakban. Bevittem a kisrádiót a fürdőszobába, hallgattam a Petőfit, és játszottam a víz felületén lebegő habbal. Fruzsi gondoskodott róla, hogy elszakadjak a parkban élő haveroktól, már az első együtt töltött héten bejelentette nekik, hogy ezentúl nála lakom, és munkát fog szerezni nekem. Turkált nekem márkás, szinte új pólókat, nadrágokat, lenyírta a hajam, és megtanított a számítógéppel bánni. Elhitette velem, hogy az elmúlt években egy fatális félreértés áldozatává váltam, és nekem nem az utcán, hanem egy normális munkahelyen és családban a helyem. Reggelenként belenéztem a tükörbe, és nagyon tetszett, amit láttam, frissen borotvált arcbőr, egyenes tekintet, rendes frizura. Úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. A pesterzsébeti ház óta nem éreztem magam otthon, igaz, a feleségemmel egy Havanna lakótelepi garzont vettünk a nagyanyám halála után rám maradt kicsike pénzből, de nem élvezhettük sokáig, mivel a válság miatt megszűnt az állásom, és újabb munkát, bármennyire is szerettem volna, nem találtam. Így Piros egy idő után visszament a falujába, és a garzont másfél év múlva elárverezték a fejem fölül. A maradék pénz egy részét Piros után küldtem, a másik feléből szobát béreltem, illetve befektettem nagybátyám vállalkozásába, ami sajnos rövid időn belül csődbe ment. Piros rendszeresen érdeklődött utánam, tudni akarta, érdemes-e visszajönnie, az utolsó pillanatig bízott bennem. Ám az alkalmi munkák elvégzése után rendszerint átvertek a munkaadóim, és mivel az igazamért nem tudtam harcolni eléggé, a sok kudarc és a szabad élet varázsa, bár ellentétes töltésűek, mégis összeadódtak, és egy idő után azon vettem észre magam, hogy a magam ura vagyok ugyan, viszont az utcán élek. Rá egy évre váltunk el Pirossal, ő hozzá akart menni egy falubeli sráchoz, aki mellett biztosnak látszott a jövője. Akkor láttam utoljára, és bár fájt a szívem miatta, ez inkább volt lelkiismeret furdalás, mint az elszalasztott szerelem fájdalma.

 

Fruzsi mellett a helyhez kötöttséghez nehezen szoktam hozzá, hiányzott a Duna-part, a vadkacsák, a céltalan trolizás és a haverokkal való ejtőzés. Az első időben elcsellengtem, amikor Fruzsi elment hazulról az ügyeit intézni, én kihasználva a felügyelet hiányát, a parkba rohantam, és órákig üldögéltem a többiekkel a szokásos padunkon. Ők elképedve hallgatták a jólétről szóló történeteimet, és gyakran vittem le nekik a hűtőszekrényből tejet, sajtot, bár ők bor után áhítoztak. Fruzsi közben munkát keresett magának és nekem, de mindezt nem kellett különösebben komolyan vennie, hiszen férje havonta utalta a lakásbérléshez és a mindennapi élethez szükséges pénzt, nem kérdezett semmit, és felbukkanni sem szokott soha. Fruzsival, akiről menet közben kiderült, hogy negyvenhárom éves (én harmincöt), lassan megszoktuk egymást az ágyban, és elmeséltük egymásnak életünk legapróbb részleteit is. A nyári melegben kijártunk a híd alá fürödni és napozni, és augusztus huszadikán megnéztük a Margit-hídról a tűzijátékot. Szeptember elején, egyik délután Fruzsi azzal jött haza, hogy munkát talált nekem. Egy építkezéshez kerestek segédmunkásokat, és mivel régről ismerte az építési vállalkozót, beajánlott. Tizenötödikén kezdhetek, mondta, és annyira fel volt dobva, hogy vacsorára a kedvencemet akarta megfőzni, így újra leszaladt gombáért. Amikor visszatért, engem a fotelba zuhanva talált, nehezen tudtam titkolni szorongásomat. Ekkor ő megfogta a vállam, a szembe nézett, és mély, meleg hangján azt súgta, csak rajtad múlik.

 

Hónapok óta dacolt a barátnőivel, akik óva intették tőlem, volt, amelyik a szemembe mondta, hogy csak kihasználom Fruzsit, volt, aki a nagy korkülönbséggel érvelt, és kapcsolatunknak nem jósolt többet néhány napnál, de a legtöbben csak éreztették velem, hogy betolakodó vagyok, és a legtisztább dolog az lenne, ha szépen visszatérnék az utcára. Fruzsi, mint egy anyatigris védett, mindenkinek elmesélte, hogy milyen jó tanuló voltam az iskolában, és hogy valójában árva gyerek vagyok, beteg nagyszüleimet mindvégig ápoltam, de a barátnők lassan elmaradoztak mellőle. Neki, valószínűleg egy kamaszkori, meggondolatlan abortusz miatt nem lehetett gyereke, és mivel kapcsolatunkat egyre komolyabbnak ítélte meg, úgy festette közös jövőnk laza akvarelljét egy rózsaszín vászonra, hogy azon a későn jövő anyai ösztön hamvas színeit a fellobbanó szerelem démoni tónusaival vegyítette. Mivel hitt az ezoterikus összefüggésekben, és minden apróságnak képes volt tudatalatti üzenetet tulajdonítani, úgy tekintett rám, mint az elvetélt házasságára érkezett, két lábon járó, gyógyító erőre, egyben meg nem született gyermeke iránt érzett vágyakozásának megtestesülésére. Én éjelente megpróbáltam ezt a képzetet valóságra váltani, az ágyban teljesítettem minden kívánságát, ám nappal nehezen szabadultam gátlásaimtól, és inkább csak hagytam, hogy irányítson, vezessen az általa megálmodott úton, bár az út vége ködös homályba veszett.

 

Elérkezett a szeptember tizenötödike, ami baljóslatúan kezdődött. A westy nyugtalanul aludt, többször felébresztett bennünket, így reggel nehezen keltünk fel. Levittem a kis dögöt sétálni, addig Fruzsi elkészítette a reggelimet és az ebédemet, utóbbit, hogy magammal vigyem az építkezésre. Az 56-os villamoson jött az ellenőr, a Budapest körszállónál gyorsan leugrottam, és gyalog mentem tovább, erősen kiléptem, nehogy első nap elkéssek. A műszakvezető, egy nagyhangú, tagbaszakadt férfi rám nézett, látszott, hogy azonnal felmérte, hogy roma vagy félroma lehetek, de nem kérdezett semmit, megmondta, mit kell csinálni, és már ment is vissza az irodába. Rég dolgoztam már, elfelejtettem az ízét, először nyikorogva ment minden mozdulat, a többiek szótlanul tették a dolgukat, aztán lassan feloldódtak, és ebédkor már a nevemet is megkérdezték. Imi? Volt már nálunk Imi, a Sztojka Imi, de nem sokáig járt ki, mert meglopta a főnököt, és kirúgták. Ezt elengedtem a fülem mellett, délután, ha lehet, még jobban megfogtam a munka végét, és este kimerülten értem haza. Fruzsi nagy ovációval fogadott, minden egyes mozzanatot el kellett mesélnem, és végül úgy látta, ha ez a munka jól megy, és végigdolgozom a három hónapot, elkezdi intézni a hivatalos papírjaimat is, megújíttatja a személyimet, és bejelentett munkát keres nekem.

 

Már hat hete jártam az építkezésre, amikor egyik este arra megyek haza, hogy Fruzsi kisírt szemekkel nyit ajtót. Mi történt, kérdeztem, és azonnal tudtam, hogy csak velem lehet a baj. Egy szempillantás alatt végigfutott az agyamon a gondolat, hogy az is csoda, hogy idáig megtűrt maga mellett, hisz minden barátja ellenezte a kapcsolatunkat, és ő úgy tűnt, egy lapra tett fel mindent. Én persze tudtam, hogy ez a lap nem a jolly joker, de képes volt elhitetni velem, hogy létezik visszajárás a hajléktalan létből a normális világba. Eltűnt az arany gyűrűm, mondta, és kitágult pupillái szinte belém fúródtak hideg tekintete éles sugarán. A sírástól összeragadt szempillák mögül feldúlt szempár meredt rám, azonnali magyarázatot követelve. Leroskadtam a konyhaszékre, és az volt az érzésem, hogy bűnösnek látszom, pedig a gyűrűről az égvilágon semmit sem tudtam. Szuggeráló tekintete fittyet hányt a valóságra, és a maga kénye-kedve szerint felülírta a tényeket, és én belepirultam tehetetlenségembe, amit ő vallomásnak vélt, hiába mondtam, hogy az ékszerdobozt egyszer vettem a kezembe, amikor ő mutogatta apró kincseit. Fruzsinak ekkor felszáradtak a könnyei, és hangja úgy koppant a padlón, mint jégeső a járda kövén. Nem hiszek neked, mondta tompán, és barátnői balsejtelme sötét hullámként öntötte el kisírt arcát. Az éjszakát a konyhaszékre kuporodva töltöttem, de nem jött álom a szememre, Fruzsi a galériára menekült, de ő sem aludt, óránként felkelt és nyugtalanul járkált. Érzelmei hihetetlen széles amplitúdókat volt képes bejárni, amilyen hamar fellángolt, olyan hirtelen képes volt kiábrándulni is, semmit nem vett félvállról, ha emberi kapcsolatokról volt szó, ám a dédelgetett kedvesnek megbocsátani nem volt képes. Felidéztem korábbi mondatait a férjével kapcsolatban, akinek félrelépése száznyolcvan fokos fordulatot idézett elő benne, a futó kaland kirobbanása először hideg zuhanyként hatott érzelmeire, majd a kapcsolat kihunyó parazsa lassan füstölögte szét a közös otthon valaha boldog emlékképeit. Másnap reggel nem mentem munkába, Fruzsinak újból elmondtam, hogy ártatlannak vallani magam semmiképp nem tudnám, csak a gyűrű dolgában higgye el, az vagyok. De ő váltig állította, hogy az ékszer a dobozban pihent közel tíz éve, és jobb most abbahagynunk az egészet, mielőtt még jobban megperzselődünk, és a hangja kezdett megkeményedni. Úgyhogy jobban láttam visszavonulót fújni, és miközben érdekes módon valóban bűnösnek éreztem magam a viszonzatlan jóért, legbelül mintha megkönnyebbültem volna, amely érzéssel még magamnak sem tudtam elszámolni. Aznap este összehajtogattam a tőle kapott ruháimat, egymás mellé tettem a cipőimet, felvettem azt, amiben érkeztem, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.

 

Az alsó rakparton lévő kunyhó érintetlenül várt, minden a régi volt, csak valahogy én nem maradtam ugyanaz, aki hat hónappal ezelőtt itt hagyta a rozoga ágyat, a nagy becsben tartott könyveket, és a konzervekből álló éléskamra sarkot. Bár újra portyázni kezdtem, a Pozsonyi út felső részét már más foglalta el, így a Kárpát utcába szorultam ki, de a vadkacsák még mindig megismertek, és néha Bundit is meglátogattam az Árpád-híd mögötti bozótosban. A hajléktalanok ugyanúgy élték szertartásos, de egyhangú életüket, mint amikor elváltam tőlük.  Úgy tűnt, az eltelt néhány hónap az ő időszámításuk szerint egy röpke napnak tetszett, úgy tettek, mintha tegnap is erre jártam volna, felvették a beszélgetés fonalát ott, ahol abbahagytuk, és csak annyit kérdeztek, hoztam-e el valamit, italt, dohányt. Amikor elmondtam, hogy üres kézzel jöttem el, megkínáltak a dugi pálinkájukkal, együttérzően hümmögtek, és egy pillanat alatt napirendre tértek a történtek felett. November felé kezdett hidegre fordulni az idő, és egyre több időt töltöttem a Nyugati-téri aluljáróban és a trolin, majd beköszöntött a tél, és kemény mínuszokkal fricskázta az újlipótvárosi hajléktalanokat. Éjszakára három takaróba bugyoláltam magam, reggelre mégis deres bajusszal ébredtem.

 

Fruzsit nem láttam a szakításunk óta, csak december végén kaptam tőle üzenetet. Egy ismerős kutyás leszólított a parkban, elmondta, hogy Fruzsi elköltözött vidékre, a férje vett neki egy kis házat Dunavarsányban. A gyűrűt megtalálta, be volt esve a komód mögé, nagyon szépen kér, hogy ne haragudjak, és bocsássak meg neki. Végighallgattam, az arcom merev volt a hidegtől, se mosolyogni, se sírni nem tudtam, csak bólogattam, megköszöntem. Felszálltam a 75-ös trolira. Bent ázott kutyaszag terjengett, leültem leghátulra, háttal a menetiránynak, és azon gondolkodtam, hogy mindez valóban megtörtént velem, vagy csak a fantáziám járatja a bolondot velem.