Hóvakság (Esthajnal IV.)

Az életem egy világ születésével kezdődött. Lehetne ennél is fellengzősebben? De tényleg így van valahogy. Az Úr megteremtette ezt a világot és embert teremtett rá. Úgy mondják, hogy a saját képére. Ez mondjuk kicsit zavaros nekem, de annyi bizonyos, hogy teremtett embert, hisz most itt egy világnyi ebből a felettébb változatos, különleges és önpusztító lényből. Ez tiszta, de a többi, ami ezután jön… nos, mondjuk ki, merő badarságnak hangzik.

***

Kezdjük a lét első útjain csetlő botló teremtménnyel, és a miriádnyi évet leélt őrző angyalokkal, akiknek egyéb dolga sem lett volna, csak hogy vigyázzanak amazok lépteire. Az összetevőink: szeretet, óvás, odafigyelés és végül az ébredező olthatatlan vágy. Hát persze, mi más? Az egyik legősibb bűn, melytől nem védenek meg a szárnyak. És most figyelj, mit főzünk ebből. Ez a szent könyvek legkuszább, leghihetetlenebb legendája. Az apokrif iratok igazi szent Grálja. Vagy jó, ez most fogalomzavar. Mindenesetre ez lehet a bizonyosság, hogy a még oly szeplőtelen angyalok is képesek fejjel menni a falnak.

Míg ücsörögtünk a hegy tövében és a vízözön egyre apadó víztömegét bámultuk, anyu mesélte el nekem mindezt. Anyu, az arkangyal.

***

A háló szól Anielhez, elnyeli, magába húzza és egy pillanatig ő maga a háló. Időtlen emlékek lepik el mindarról a rosszról, ami megkísértette a teremtett világokat oly sok idő óta, hogy a háló őrzi a világot. Az élő, szinte lélegző entitás mintha önmaga is hírnök lenne. Az egyetlen, aki sosem tévesztette szem elől a valódi feladatát. A Háló megosztja Aniellel mindazt a fájdalmat és küzdelmet, ami maga a léte a kezdetektől és ez túl sok az elsőnek. Szétesnek a gondolatai, úgy érzi, megsemmisül, alkotóelemeire hullik szét a közeledés intenzitásától. Kétségbeesetten nyújtja ki a kezét, kapaszkodnia kell, nem veszíthet, nincs második esély. Aztán üdítő csend lesz, ahogy Jason megfogja a kezét. A Teremtő képére született ember használja a gondolatai teremtő erejét. Üres fehérségbe csomagolja őket, elszigeteli a világtól és eltolja tőlük a Hálót. Aniel érzi, ahogy a számukra készített védelmező entitás megérti a teremtmény akaratát és hátrahúzódik. És ekkor megtalálja a sebet a végtelen szövetén.

***

Mikor Remiel meglátja a világos foltot a távolban, gondolkodás nélkül sprintel felé. Átugrik egy felé csapkodó Rémálom fölött, kikerül egy másikat, felrohan egy kis domb tetejére és levitorlázik róla a szárnyával. Ekkor a folt egy picit már közelebb van hozzá és a Rémálmok a nyomában még közelebb. Eltékozolja az ereje egy utolsó morzsáját szétszórja őket elemi fénnyel. Dühödten üvöltenek, vonyítanak, a lendületük megtörik. Kihasználja a lélegzetvételnyi előnyt és mindent belead a rohanásba. Igyekszik nem gondolni rá, mi lesz, ha a fény csak újabb csapda. Az utolsó métereket félig repülve, félig rohanva teszi meg. Esik, kel, mire eléri az égszín fénnyel izzó pengét. A rég elvesztett pengéjét. Az előtte ácsorgó ember, aki a kezében tartja a fegyvert, felé fordul. Döbbenten megtorpan, mikor felismeri Ryant. Remiel semmit nem ért, de hisz benne, hogy még ő is megérdemel egyszer egy tündérmesét. Pillanatig sem habozik, csak belé kapaszkodik, a karjába bújik, minden porcikájával hozzá simul, és a nyomában járó Rémálmok megtorpannak a penge fényétől.

***

Ryan bámulja a régi iskola lángjait és nem tudja abbahagyni a köhögést. Ekkor látja őt először. A karjában tartja és azt mondja: Nem engedem, hogy bajod essen. Az ismeretlen nő fogja a kezét, míg a tüdeje végül kitisztul és magához szorítja, mikor tudatosul benne, hogy apa már soha nem jön ki. Rázni kezdi a zokogás. Tűzoltók érkeznek és befut az első járőrkocsi. Jeff Sigrey vezeti, aki néha beugrik hozzájuk hétvégén, ha apának kedve támad grillezni. A megmentője lép egyet hátra, ahogy a rendőr megindul felé, de nem old kereket. Felnéz Ryanre, a szájához emeli a mutatóujját. Akkor még nem érti, mikor a rendőr megkérdezi tőle, mi történt. Próbálja eldadogni, hogy apa bement és aztán ő is utána, de csak a kalapját találta meg. És vért. A rendőr még akkor sem fordul a nő felé és Ryan még így magába szakadva is csodálkozik, hogy nem őt, a felnőttet kérdezi a részletekről. Rá sem néz. És lassan megérti. Nem fogják megkérdezni. Nem is látják. A rendőr elsétál mellette, mintha ott sem lenne. Ryan közelebb lép hozzá.

– Ki vagy te?

A vörös hajú nő elmosolyodik. Övé a világ legvigasztalóbb mosolya.

– A nevem Remiel.

***

Befelé indul, de meglát valamit a szeme sarkából. Arany loknikat a hófehér tájban. Odakapja a fejét és nem tud mozdulni. Mintha őt látta volna, de az lehetetlen. Az elméje megtréfálta, csak így lehetett. Elindul befelé, de megtorpan újra. Még egyszer visszanéz. Valami idétlen remény azt mondatja vele, hogy ez ő. A lány egy réges-régi álmából. A lány őt nézi. Lassan felé botladozik, Halálosan kimerültnek tűnik. A jelenés látszólag ugyanolyan fiatal, mint egykor régen, de David már teljesen ősz és eresztett némi pocakot is. 63 éves az ördögbe is. Mások még ennyire sem tartják magukat. Kivéve a lányt. Ő egy percet sem öregedett. Megáll vele szemben és megszólal azon a kicsit rekedt, kicsit varázslatos hangján.

– Emlékszel még rám, David?

A férfi mélyet sóhajt.

– Végül hazaértél.

A lány elmosolyodik.

– Igen. Eddig bírtam.

– Fene az önuralmadba.

– Sam igazán gyönyörű kisfiú.

– Akkor ezért? Maddy és Sam miatt kellett az önuralom?

– Szegényebb lenne nélkülük a világ.

A férfi kesernyésen elmosolyodik.

– Beszéltem néha hozzád, angyallány. Csak gondolatban, mint a legtöbb futóbolond.

– Tudom.

– Hallottad?

– Többnyire. Nagyon szerettelek hallgatni. Enyhítette a magányt.

– És most? Búcsúzni jöttél? Megöregedtem, Aniel. Ennyi volt? Lelépek?

– Talán így lenne, kedves...

– Ilyen az én formám.

– …de önző leszek és picit még nem engedlek sehová. És én is maradnék, ha nem baj.

David egy pillanatig belenéz a sötétkék szempárba. Feneketlen vágyakozást lát benne. Elmosolyodik.

– Azt hiszem, erre megérte várni. Gyere be, hűvös lett.