Bemutatkozás:

Gyermekként sokáig küszködtem a korai lefekvéssel.
Nem voltam oda a sötétségért nehezen tudtam kikapcsolni.
Akkor még nem tudtam, de inkább bagoly, mint pacsirta típus vagyok.
(Persze ez nem segít sokat egy tíz éven alulin, a szüleim sem igazán tudtak vele mit kezdeni.)
Mindenféle felesleges pótcselekvések és néhány évnyi szélmalomharc után a nagymamám egyszer megkérdezte tőlem, hogy próbáltam már mesélni magamnak?
Mint megtudtam, ő kislány kora óta csak úgy tudott elaludni. Történeteket mesélt magának elalvás előtt, kitalált szereplőkkel, fantasztikus világokkal.
Ma már azon csodálkozom, nekem magamtól miért nem jutott eszembe?
Mindig jó fantáziám volt és ezután egy egész világ várt rám elalvás előtt. A fogalmazások is jól mentek a suliban és persze öt éves korom óta imádtam olvasni. (A kötelező olvasmányokhoz való viszonyom ettől még meglehetősen felemás maradt.)
Mai napig előttem van az első nem részrehajló olvasóm, az irodalomtanárom reakciója korai 'műveimre'. Ibolya néninél osztatlan sikert arattam. Mikor befejeztem az általános iskolát, a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam abba az írást.
Igaz, ettől nem írtam volna regényt.
Valami még hiányzott. Egy mára már homályos álom.
Mikor végül elkezdtem, azt hiszem az legalább akkora teret nyitott előttem, mint az első pár sor, amit elolvastam, vagy mint az első mese, amit elalvás előtt magamnak meséltem.
Ha megkérdezik, zsigerből vágom rá, hogy terápiás céllal írok.
Valamit megjavít bennem.
Ha mindent beleadok, talán az is érzi majd, aki olvassa.