Az autó nyugodt tempóban falta a kilométereket a csendes június végi éjszakában. Károly a visszapillantó tükörből figyelte utasait. Fiát, akit 1 éve nem látott már, mert megnyert egy franciaországi ösztöndíjat, s így Párizsban tanul. Az első évben még itthon volt a szünetben, de az idei tanévben egyszer sem jött. Nehéz időszak következett a férfi életében, mert gyakorlatilag 8 éve teljesen egyedül nevelte a gyereket, s szoros kapcsolat alakult ki kettőjük között. Hisz amióta felesége elhagyta őket, minden szabadidejüket együtt töltötték. Amikor a díjat megnyerte a gyerek, nagyon büszke volt rá, de az öröm mellett szívébe félelem és kétség költözött. Mi lesz most vele 36 évesen egyedül? Aztán szép lassan hozzászokott, megszokta a magányt, hogy senki sem várja otthon. Az utóbbi 2 évben sokat dolgozott az iskolában,ahol matematikát tanított.Különórákat is vállalt, hogy minél jobban lekösse magát.
Figyelte fiát, aki 18 éves korára csinos szép szál legénnyé serdült, aki tudja mit akar.Kisfiús arcából csillogó zöld szempár néz rá. Arcát bajusszal próbálja férfiassá tenni, ami határozottan jól áll neki. Dús barna haja hosszú,de rendezett.
Mikor a gyerek megírta, hazajön, de nem egyedül, izgatottan készült a találkozóra. Amíg a repülőt várta, megpróbálta elképzelni milyen lehet a kislány,aki fia szívét rabul ejtette, mert gyanította, azért nem jött idáig. Szerelmes, ha akarná sem tudja tagadni, mert amint meglátta őket, észrevette. A gyerekről sugárzott a boldogság.Ahogy közeledtek felé szíve hevesen kalapált, izgatottságát alig tudta leplezni. A feketehajú csinos lányon is látszott izgatottsága, ahogy fiába kapaszkodva eléléptek.
- Szia apu! -ugrott a nyakába Tamás - Ő Monique, náluk lakom, s a barátnőm.
- Szervusz - üdvözölte franciául - Kereki Károly vagyok, Tomi apukája.Örülök, hogy látlak. - nyújtotta kezét a kislány felé, akit 17 évesnek saccolt. Fél fejjel alacsonyabb, mint fia. Tetszett neki, első látásra szimpatikus volt. Félhosszú haja lófarokban összefogva, így arca jól látható, melyből hatalmas barna csillogó szemekkel néz. Különös kíváncsisággal hallgatta, amit Tomi mesélt, míg oda nem értek hozzá.
- Jól megnőttél kölyök! Már majdnem olyan magas vagy, mint én. Hosszú volt ez az év tudod-e? - ölelte magához a gyereket.
- Tudom apu, ne haragudj, de Monique nem tudott jönni előbb.
- Nem baj, fő, hogy itt vagytok. Remélem, itthon töltitek az egész szünidőt.
- Igen, úgy terveztük, sok látnivaló van Magyarországon, és a Balcsira is elmennénk.
Vezetés közben nem igazán akart beszélgetni, úgy gondolta, lesz idő megismerni fia barátnőjét a nyáron. A fiatalok beszélgetéséből nem minden szót értett, mert bár tudott franciául, suttogóra fogták.Tudta, ez most nem tartozik rá.Megpróbálta figyelmét az útra terelni, teljesen a vezetésre koncentrált. Hirtelen észrevette, hogy az út széléről valami, vagy valaki feléjük közeledik, pont a kocsi elé! Teljes erejéből beletaposott a fékbe. Az autó csikorogva lassított, majd az elválaszókorlátnak ütközve keresztbe fordult az úton, és megállt.A bent ülők döbbenetükben szólni sem tudtak. Pár másodperc riadt csend után az apa remegő hangon, teljes testében remegve próbált megszólalni.
- Jól vagytok? Tomi?
- Igen, mi volt ez?
- Monique?
- Ő is, nincs semmi baj! Mi a fene volt ez?
- Nem tudom. Lehet, hogy elütöttem valakit! Megnézem, maradjatok a kocsiban. Károly remegő térdekkel kászálódott ki, hogy megnézze mi volt az, s megsérült-e valaki. Fia azonban hamarabb kapcsolt, kiugrott a kocsiból, s mire odaért, már hangosan kiabált az ott álló döbbent lánnyal.
- Teljesen elment az eszed!? Mit művelsz?! Meg akarsz halni, te őtült, hülye liba?!
- És, ha igen? Mi közöd hozzá?
- A te dolgod, de ne a mi kocsink előtt!
- Tomi, ne mondj ilyet! - ért oda az apa is, próbálta összeszedni erejét, hogy lecsillapítsa fiát. - Ez igazán nem volt jó ötlet kislány, mert így másokat is bajba sodorsz. Különben meg mi okod lehet rá, hogy így cselekedj?!
- Semmi köze hozzá! Hagyjon békén! - Tört ki a lányból a hangos zokogás - Meg akarok halni és kész! Elegem van ebből a büdös, nyavalyás életből!
Károly ráérzett, hogy valami komoly baj történhetett ezzel a gyereklánnyal, mert lassan lecsillapodott, és a félhomályban kivette, hogy a lány nem lehet több 17 évesnél. Riadtan kétségbeesve állt az út közepén, és remegve mozdulni sem tudott.
- Rendben, de azért nem esett bajod?El kellene jönnöd innen, mert nem biztonságos az út közepén állni a sötétben. Gyere, menjünk a kocsihoz, ott egy kicsit mindenki megnyugszik. Meg aztán nem szeretnék rendőrrel találkozni, gondolom te sem? - nézett kérdőn a lányra, aki még mindig sírva intett, hogy nem.
Az apa kézenfogta a remegő lányt, az autóhoz kísérte, majd beszállt, menetirányba fordult.
-Gyere szállj be, majd itt megbeszéljük, hogyan tovább.
- Hagyjon békén, nincs mit megbeszélni!
- De igen van! - szólt közbe Tamás, még mindig az ijedség hatása alatt. - Bajba sodorsz bennünket is, majdnem elütött apu. Ha nem szállsz be önszántadból, berángatlak!
- Tomi csillapodj! Ha nem akar nem jön.
- Ha már bajt csinált, jönnie kell! Vagy rendőrt akarsz?
- Nem, azt nem! -Felelt a lány riadtan.
- Akkor gyere, -Károly az ajtóra mutatott, amely nyitva állt a lány előtt, aki lassan beszállt, összekuporodott az anyósülésen. - hazaviszem a fiamékat, utána elviszlek téged is. -Szólt már nyugodtan.
- Én nem akarok hazamenni! Haza? Minek? Hová? -kérdezte szinte csak magától.
- Szüleid biztos izgulnak érted. Jó lenne megnyugtatni őket, nem gondolod? - nézett a lányra, de ő csak gubbasztott mellette, és nem szólt többet egész úton.
Tamásék is próbálták levezetni idegességüket, így az autóban sűrű nehéz csend honolt,míg meg nem álltak a házuk előtt.
- Menjetek fel - szólt az apa - én elviszem az utasunkat, és én is jövök.
- Vigyázz magadra apu - szólt Tomi, miközben kisegítette barátnőjét a kocsiból, majd eltűntek a lépcsőházban.
- Hová vihetlek? Hol laksz? - fordult a lányhoz Károly, de mivel választ nem kapott, még egyszer megkérdezte - Hol laksz?
- Sehol! Nyugadtan hagyjon itt. Ne törődjön velem! - Alig hallhatóan jött a válasz.
- Nincs hová menned? Szüleid?
- Meghaltak, már régen!
- Biztos van, akinek fontos vagy,aki izgul érted?
- Mindenki, aki számított, akit szerettem elhagyott, meghalt! - Ismét heves zokogás rázta meg a lány vállát. Hüppögve, fuldokolva sírt. - Először apu, aztán anyu, most meg Zoli. Ő volt az egyetlen, akit szerettem. És ő is elment, meghalt, itt hagyott! Senkim sem maradt, akinek fontos lennék, aki nekem is fontos. Minek éljek? Semmi értelme ennek!
- Mindig van értelme. Most így érzed, de feladni sosem szabad! - Próbálta vigasztalni a lányt, de érezte reménytelen. Tudta hiába is tenné, nem fog sikerülni, hisz érezte fájdalmát, bánatát. Úgy gondolta talán, ha kibeszéli magából, megnyugszik.
- Mikor történt? Idáig hol laktál?
- Anyu halála után nagynénémhez kerültem. Ő nevelt 8 éves korom óta. Egy vénlány, de jó fej, csak egy kicsit maradi.
- Ő biztos izgul érted! -próbálkozott a férfi.
- Nem tudja, hogy eljöttem a kórházból. Senki sem tudja.
- Megszöktél?!
- Igen. Nem akarok visszamenni oda!
- Miért voltál kórházban?
- Megfigyelésen, mert idegösszeroppanásom volt. De most már jól vagyok.... azt hiszem.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. Nem így viselkedik, aki jól van.
- Mindegy meddig vagyok bent, akkor sem lesz jobb! Zoli után akarok menni! Ebben nem változott semmi sem!
- Ezt megértem, biztosan szeretted.
- Igen, nagyon. És ő is, feleségül akart venni. De most már ő sem lehet velem! - tört fel a lányból az elkeseredés, a fájdalom. Károly csak ült, nézte a mellette zokogó gyereket. Érezte határtalan fájdalmát, elkeseredettségét. " mit tegyek?" - kérdezte magától, ahogy nézte könnytől ázott arcát. Látta a szomorú kék szemeket, amelyek bánatosan néztek rá. Hosszú szőke haja ziláltan hullott alá, egészen a derekáig. A farmernadrág feszesen símult hossú comjaihoz. Így összekuporodva is csinos volt A kék pólón keresztül látni lehetett formás melleit. Nézte és gondolatban próbált megoldást keresni. Azt tudta, itt nem maradhat.
- Akkor sem maradhatsz az utcán. Gyere, felmegyünk, és holnap majd kitalálunk valami okosat.
- Hagyjon csak itt, nekem már úgyis mindegy!
- Lehet, hogy neked mindegy, de nekem nem. Én is apa vagyok. Ma éjjel alhatsz nálunk, aztán majd meglátjuk.
Kisegítette a lányt a kocsiból, aki összetörten kapaszkodott belé. Most látta csak, hogy egy fejjel alacsonyabb, mint ő.
- Ma éjjel itt alszik - szólt fiához, aki értetlenül nézett rá - nincs hová mennie. Azért a neved megmondhatnád, - fordult a lányhoz - ha már így alakult. Valahogy szólítanom kell téged. Ő a fiam Tamás, ő pedig a barátnője Monique. Vele nehezen tudsz beszélgetni, mert francia.
- Baráth Kitti vagyok - nyújtott kezet a lány a két fiatal felé is, akik viszonozták az üdvözlést. -Tudok franciául - szólt halkan. - Kétnyelvű iskolába jártam, és a gimiben is franciát tanulok. - felelte, miután látta csodálkozásukat.
- Hányagikos vagy?
- 11-t végeztem.
Eleinte franciául beszélgettek, de késöbb magyarra váltottak.
- Itt töltitek a szünidőt?
- Igen. Csak a sulira megyünk vissza Párizsba. Úgy gondoltuk a nyáron bejárjuk Magyarországot, mert én már Franciaországot ismerem. Monoval sok helyen jártunk ott, mióta kinn tanulok. Most én mutatnám meg a hazámat.
- Az jó, ha sok közös emléketek van. Akkor igazán összetartoztok. Nekünk is sok volt Zolival. - Kitti hangja ismét elcsuklott, próbált erőt venni magán, de nem igazán sikerült, ezért felállt és kiment.
- Nem kellene magára hagynunk az éjjel. - jegyezte meg Monique.
- Igazad van, nagyon padlón van. Nem lehet könnyű most neki. A kocsiban úgy vettem ki szavaiból, mintha most halt volna meg a barátja. - Szólt Károly.
- Nem mondod?? - Nézett döbbenten apjára Tamás - Hogy? Mikor?
- Azt nem tudom, de említette, meg azt is hogy megszökött a kórházból, mert utána akar menni.
- Az éjjel talán elmond valamit, ha vele leszek. - Vetette fel a francia lány.
- Jó, aztán kitalálunk valamit, hogy mit tegyünk. Hogyan segíthetünk.- egyezett bele Károly.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük egy ideig nehéz csend ült a szobára. Egyik sem szólt. Kitti az ablak előtt állt, kifelé bámult, gondolataiba merülve. Monique először hátulról figyelte a szőke lányt, majd mellé lépett.
- Nagyon szeretted Zolit? - kezdte bátortalanul.
- Igen. Tulajdonképpen együtt nőttünk fel, hisz 8 éves korom óta ismerem. Amikor édesanyám meghalt, anyai nagynénémhez kerültem, de neki nincs gyermeke, így nem tudott velem mit kezdeni. Csak lézengtem, míg ráébredtem, hogy egy suliba járok a szomszéd sráccal. Ettől kezdve többet voltam ott, mint ahol laktam. Nagyon szeretem őket.
- Most hol vannak?
- Ott laknak most is, de nem tudok a szemükbe nézni, mert én élek, Zoli pedig nem. Azóta sem tudom feldolgozni ezt az egészet.
- Mi történt? Elmondod?- Próbálkozott a fekete lány.
- Nem tudok róla beszélni, ne haragudj. Nagyon nehéz.
- Elhiszem. Én is szeretem Tomit, nem is tudom, mi lenne, ha elveszíteném.Biztos én is kibuknék.
- Ne törődj velem, csak feküdj le nyugodtan. Elfáradhattál az utazásban.
- Igaz, de azért beszélgessünk. Gyere, feküdjünk le és dumcsizzunk még. Szeretnék kérdezni tőled valamit, azt hiszem, tudsz nekem segíteni. De ne haragudj a kérdésem miatt, ha nem akarsz, nem válaszolsz. Különben is csak most találkoztunk, megértem, ha nem, de tudnál tanácsot adni.
- Mondd - dőlt végig Kitti is az ágyon.
- Te voltál "úgy" Zolival? Tudod hogy értem?
- Azt kérdezed lefeküdtem-e vele? Igen, a 15. születésnapomon. Kaptam tőle egy fehérnemű garnitúrát, azt kérte, próbáljam fel. Életem legszebb éjszakája volt. Nem bántam meg, és nem is fogom, pedig most nem tudom mi lesz, mert...
- Mi lenne? Biztosan találsz majd magadnak mást, és boldog leszel. Ma már ez nem számít annyira nagy bűnnek. Én is megtenném, csak az a baj, hogy félek egy kicsit. Te nem féltél?
- Nem, akkor nem gondolkoztam azon, mi lesz aztán. Csak azt tettem, amit a szívem diktált. Ne gondolkozz, ha akarod tedd meg. Ha szeret téged, akkor óvatos lesz, és arra törekszik, hogy neked is szép emlék maradjon. Nekem is az marad mindig. Csak tudnám, hogy most mi lesz.Sokat gondolkodtam a baleset óta azon, hogy tudom felnevelni a babámat.
- Babádat? - kapta fel a fejét Monique.
- Igen, 4 hónapos vagyok.
- Tudta, hogy úgy vagy?
- Igen, és nagyon örült neki. Össze akartunk házasodni, de hát... - Kitti hangja elakadt, nem tudta fojtatni, mert sírva fakadt. - Nagyon szerettem őt. Mindennél, és mindenkinél jobban. És most már nem lesz velem soha! Érted?! Soha!!
Monique nézte az ágyon zokogó lányt, határtalanul sajnálta. Szíve minden melegével, szeretetével ölelte át, símogatta a hátát. Próbálta vigasztalni. Belegondolt milyen fájdalom lehet most szívében, lelkében. Szorosan magához szorította, hogy érezze vele van, átérzi bánatát. Behunyt szemmel feküdt mellette, majd lassan álomba zuhant.
Reggel, amikor felébredt Kitti még aludt mellette. Óvatosan felkelt, és kiment.
Tamásék már asztalnál ültek, reggeliztek.
- Jó reggelt! - köszönt, miközben ő is leült. Elmesélte amit az este hallott.
- Atyavilág!! - Szakadt ki Károlyból a döbbenet, miközben megállt a keze a levegőben. - Szegény lány. Hogy történt, arról megtudtál valamit? - kérdezte pár másodperc nehéz csend után.
- Nem, arról nem beszélt, csak azt tudom, hogy az esküvőt tervezték. - felelt halkan a lány. - Nagyon sajnálom őt. Biztosan én is kilennék, ha veled történne valami - simult Tomihoz, aki átölelte.
- Tudom, de erre ne is gondolj. - szólt az, szelíden.
Egy darabig egyik sem szólt, próbálták megemészteni a hallottakat, majd Tomi törte meg a csendet.
- Lemehetnénk a Balcsira most pár napra. Mit szólsz Mono? Van egy kis nyaralónk Lellén. Mindig oda menekültünk, ha el akartunk bujni. Ugye apu?
- Igen, persze - riadt fel Károly
- Mire gondolsz?
-Kitti jár a fejemben. Az, hogy mit lehet tenni, hogy segíthetnénk neki. Nem tudom jó lenne-e, ha szólnék Zoli szüleinek, vagy mit tegyek.
- Vigyük el magunkkal. Neki sem árt, ha kikapcsolódik. Talán, ha nincs egyedül, és más környezetben van, megnyugszik egy kicsit. - vetette fel Tamás.
- Jó ötlet, csak kérdés, eljön-e velünk? Mindenesetre időt kell nyernünk,amíg kitaláljuk a megoldást. - Helyeselt apja.
