Világok színei

                                                                7. Vörös többezer árnyalata

1935. szeptember 1.

Henna dédszülei még sohasem látott pokol kezdetén, tudták, hogy nincs maradásuk Bonyhádon. A Dunántúli-dombság keleti területén fekvő Völgység települése az ő otthonuk az 1700-as évek vége óta. Felmenőiktől öröklődött szülőről gyermekre a Rákóczi utcai parasztházat, hol este mikor a vacsorához gyűlt a család, fehér gyertya fénye mellett mesélve adták át az új generációnak a múlt romlott és dicső emlékporát. A sok-sok év alatt a sivatag porából homokvár épült, s a legkisebbek is tudták, erős gyökereik összekapaszkodva segítik egymást az úton mit választottak.

Lengyelországban kezdődött, mindent elsöprő pusztulás ráébresztette a világot, hogy az eddigi élet vége elkezdődött, s a zöldellő dombok, virágzó rétek már nem adnak oltalmat a szívnek. A piacokon kialakult barátságok bajt hoztak, a csivitelés vidám zaja sikításba fulladt csend maradt. Menekülni kell.

Henna dédszülei Amerikában találták meg a nyugalmat, dédpapa testvérénél. Ők ketten alapították a "Fénylőn sugárzó" nevű nagyon jól működő kereskedelmi céget, amit aztán átadtak a következő generációknak. Nagypapa volt az utolsó, aki a drágaköveket Amerikában gondozta. Henna szülei felszámoltak ott mindent miután nagypapa égi gyémántok oltalmára bízta lelkét, s kavicsokkal teli új ágyában várta népe számára szánt boldog létét. A lány szülei nem vonták be a munkába őt, szerették volna, ha a saját útját követi, saját álmait kergeti, s ha egyszer úgy dönt ékszerészként szeretne dolgozni, nem állnak útjában.

Henna sokat beszélgetett nagypapával, akinek a drágakövek történeteket meséltek. Mindig mondta, hogy „ha a kezedbe veszel egyet, még csiszolás előtt kérdezd meg, van-e mondandója neked!” Henna fülében most is suttognak ezek a szavak, s ha nem az utasításnak megfelelően tesz, a rózsakvarc követ sem kérdi meg, „Mi a mondandód nekem?”. Milyen jól tette, hogy meghallgatta. Nagypapát már nem tudta beavatni a titkába, mégis valahányszor eszébe jut, úgy gondolja ő biztos megértette volna. Henna emlékszik mikor, a gémeskutat és nád tetejű vályogházat ábrázoló egyedi kézzel készült intarziás fadobozban keresgélték a köveket, mi a sok nyitogatásától oldalain elkopott, zárja az évek alatt megrozsdásodott. Nagyapa gyűjtötte össze az egyedi köveket, s mindnek volt mondandója ki értette nyelvüket. Ez volt Henna öröksége. Hatezer darab drágakő egy kétszáz éves dobozban, s mindnek célja van.

– A zafír a bölcsesség köve – mondta papa – békét és nyugodtságot ad, felszabadít a rossz gondolatok alól. Itt van például ez a gyönyörűség – mutatott egy másik követ – morganit a neve. Ez a tisztaságot jelképezi, erősíti a bátorságot, szívünket szeretet befogadására sarkallja. Enyhíti a beteljesületlen érzelmi vágyakat. Milyen kicsi és mennyi mindenre képes!

Papa mesélt Hennának másról is a pislákoló gyertya fénye mellett. A háború borzalmait és a barátok elvesztését sem hagyta ki. A lány nagyra nyílt szemekkel hallgatta a történeteket, az ősök jó és rossz döntésein átívelő neki ajándékozott jelent. Többször is megfogatta hangosan, hogy olyan dolgot fog csinálni felnőttként, amivel megakadályozhatja a háborúkat, és a gonosz embereket mind egytől-egyik a világűrbe hajítja. Szülei ilyenkor megsimították az álomvilágban élő kislány vállát, hisz, hogy mondják el neki, a világ gyarló, romlott emberek millió lakják. Mikor Henna először került át a színes világba, tudta, ez lesz a kapu, amivel a békét elhozza. Akárhányszor lép át oda, azon munkálkodik, hogy az ő világa megszabaduljon a sötétséget okozó gondolatoktól, s tettektől. – Kár, hogy papa ezt már nem láthatja – jutott eszébe sokszor a lánynak.

                             •  •  •  •  • 

A fiú nem tudta mitévő legyen. Állt a zárt ajtónál, kezei ökölbe szorítva ragadtak, arcában lévő erek egyre jobban megteltek vérrel. Nyakában az ütőér lüktette a bosszú ütemét, mint dobok a régi idők harcterén. Elégtételre vágyó szíve egyre gyorsabban pumpálta a vért, lélegzete tartva a ritmust fújtatva erősítette dühét. Végre itt volt egy hely, ahol jól érezte magát, a neki kijáró hatalmat is megkapta, semmi rosszat nem tett. Legalábbis szerinte. Most pedig száműzik innen.

– Vajon mi volt a céljuk azzal, hogy ide csaltak? Kedvesek voltak velem és most azt mondják nem tartozom ide? – morfondírozott. – Ők sem jobbak másoknál, mégis úgy viselkedtek. Visszajövök egyszer, mindent tönkreteszek, meglátjátok majd, nem vagytok nálam különbek! – mormolta az átkokat megsebzett lelke, száját vörösre harapva mérgében. Vérben forgó szeme nem tágított kidobója ajtajáról.

– A lángba borult ég semmi jót nem jelent. – fordult a házigazda barátjához.

– Jól tettük, hogy elengedtük, emlékezz vissza mi történt mikor egy hasonló fiút kineveltünk.

– Tudom. Még egyszer nem szabad azt a hibát elkövetnünk. Így is visszafordíthatatlan károkat okoztunk azzal, hogy megbíztunk abban a fiúban. Óvatosnak kell lennünk. Nem szabad még egy atomot dobni a bolygóra!

 

                                                                            8. Narancssárga ég

 

Az ablakon beszűrődő napfény beragyogta a reggelt, lágyan keltette fel Noelt. – Álmodtam a tegnapi napot vagy igaz volt az egész? – elmélkedett, szemét még nem merte kinyitni. Mi van, akkor, ha nem is történt meg… Szerette volna, ha igaz lenne, mert elsőre ijesztő mégis csodálatos élmény volt a tegnapi nap. Végig gondolta még egyszer, hogy mi történt lépésről lépésre, színekről színekre. A parton a kis faházat, a fényt, ami a kőből áradt. A varjút. – Milyen csodálatos teremtmény! Azok a színek! – Majd tovább úszott az emlékek tengerében, vagyis inkább sétált az erdejében, hisz egy réten járt, ahol égig értek a fák. Megpróbált mindenre visszaemlékezni, mert, ha mégsem lenne valóság, csak álom, akkor is jó mélyen szeretné, ha rögződne mindaz, amit tapasztalt. Elhatározta, ha felkel, és otthon van az ágyában, első dolga lesz elmondani a lánynak, hogy milyen gyönyörű álma volt. Lassan nyitotta ki a szemét, először csak egy kis rést képezve, ott még csak egy kis fény szűrődött be, majd kinyitotta teljesen, körülnézett.

– Nem otthon vagyok! – kiáltotta. – Itt vagyok! Igaz volt! Nem álom! – kiabálta és ugrott ki az ágyból.

– Henna lépett be a szobába, mert hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ezek öröm kiáltások, vagy inkább „Meneküljünk!” akart lenni.

– Jó reggelt! – ugrált oda örömében Noel és ölelte meg a lányt. – Tényleg itt vagyunk! Azt hittem, hogy csak álom volt! Mindent akarok tudni erről a világról és mindent ki kell próbálnom! Mármint, amit lehet, csak azt. DE abból mindent!!!

– Jó reggelt kedveském! – lépett be a varjú azzal a gyönyörű és egyedi tollazatával, amit az emlékei csak halványan tudtak utánozni a fiúnak.

– Kérsz valamit reggelire?

– Gyere, egyél valamit! – mondta a lány széles mosollyal a száján, mert nagyon örült, hogy ilyen boldognak látta a fiút. Olyan őszinte öröm volt ez, amit a lány ritkán tapasztalt. Az ő világukban, az otthonukban, nem szokás önfeledten örülni valaminek, vagy ha azt valaki megteszi, akkor már egyből furcsán néznek az emberek. Kigúnyolják, vagy megvető pillantásokkal néznek. Kevés ember tud igazán boldog lenni. Inkább a rossz dolgokra koncentrálnak, így az a sok jó, ami éri őket gyorsan el is törpül a szürke gondolatokkal körülvett percekben. Talán ezért szerette meg a fiút. Vagy azért, mert olyan kitartóan követte… Igen. Tudta, hogy ott van körülötte.  – Nem egy Sherlock Holmes – gondolta többször is a lány, mégsem akart szólni neki. Kíváncsi volt, hogy mi lesz a vége.  Vagy azért, mert olyan a mosolya, amivel mindig elvarázsolja őt. Mindegy is. Nem is fontos. Beleszeretett. Visszavonhatatlanul.

– Mit szeretnél reggelizni kedveském? – lépett melléjük Kárvusz.

– Hát nem is tudom. – mondta a fiú és közben elkezdett gondolkodni, hogy mi is az, ami igazán jól esne neki egy ilyen szép reggelen.

– Jó! Jó! Jó! Elég lesz! – Kiáltotta a lány. Noel kinyitotta a szemét és minden, amire az előbb gondolt, ott volt az asztalon. Tejszínes csoki torta, lekváros palacsinta, kakaós csiga, kakaó, tea, ribizlis pudinggal töltött tejszínhabos fánk.

– Időben szóltál. – nevetett a varjú. – Ammenyiben az ebédet is ő fogja kigondolni, akkor az egész erdő nálunk fog enni kedveském!

– Bocsánat! – szabadkozott a fiú.

– Jaj! Ne bánd! Annak ellenére, hogy kicsit édes szájú vagy, finom reggelit rittyentettél! – Noel végre rájött, itt nincs rosszdöntés, vagy harag.

– Itt minden úgy jó mindig, ahogy éppen történik. Nem várjátok el, hogy elsőre tökéletes legyen, sőt, ha a kétszázadik próbálkozás sem az, akkor sem néz majd rám csúnyán senki. Igaz? – foglalta össze újdonsült meglátásait Noel.

– Ez így igaz! – helyeselt a lány.

– Mindenki jó valamiben. Nem kell mindenben ügyesnek lenni. Pláne nem elsőre kedveském. – magyarázta Kárvusz. – Hogy tanulhatnál meg bármit is igazán, ha folyton azt éreztetik veled, hogy ügyetlen vagy? Miért is lennél ügyetlen? Nekem eszembe sem jutott volna ez a csodálatos habos sütemény, amit te ide gondoltál reggelire! – mutatott az asztalra, amin csak úgy tornyosul az a sok finomság. – Nem vagyunk egyformák.

– Nehéz ezt a gondolkodást elfogadni, viszont könnyű megszokni. – ült le Noel a megterített asztalhoz.

Miután végeztek a reggelivel, elindultak a rétre, ahol nagy tér várta őket, Noel határtalan gondolatainak a gyakorlására. Útközben ellátták őt instrukciókkal, mire figyeljen, mi teszi könnyebbé a gondolatok áramlását. Útközben csatlakozott hozzájuk Noktu is, ki aranysárga helyett ismét halványrózsaszín szemekkel bíztatta őt. Noel nem merte megkérdezni, jól látja-e, ám olyan sokszor sandított oda, hogy a bagoly elmesélt egy történetet.

– A világok egymásra épülve jöttek létre. Senki nem tudja melyik volt az első, mert mindenki úgy emlékszik, hogy volt ki segítette őt. Eleinte a világok zordak, gyarlók s a benne élők sem különbek, mint a vulkánokban tomboló gázok elegye. Puffognak, helyezkednek, kitörnek, ölnek, halnak. Egyszer mikor már kevésbé fojtogatják a világ lakói magukat, s másokat, eljön a segítő, ki új utat mutat. A világ lakói próbálkoznak, használják a varázsköveket néha jól, néha aggasztóan. Két út áll a rendelkezésükre a jövőt tekintve; kövekkel a zsebükben megtanulnak varázslatos világot építeni, vagy kitaszítottként felperzselnek mindent maguk körül, mit valaha sikerült felépíteni. A második úttal egy igazán nagy probléma van mi életüket megnehezíti, a kövekkel való világokat irigylik, míg a dimenziójuk végleg el nem tűnik.

– Én az első utat szeretném választani. – jelentette ki határozottan Noel.

– Mi is ebben bízunk kedveském! – mutatott a varjú a gyakorlóhelynek szánt óriás rétre. Szárnya színei vibrálóan élénkké váltak, s mintha a levegő is kiszíneződött volna míg szeme ellátott. Megfordult, háta mögött hömpölygő levegő felkarolta, s mint védelmező az ártatlant körül ölelve nyugtatta. Mire Noel visszanézett, a fű, a fák, a virágok, minden eltűnt mi az előbb még létezett. Egy üres tér állt előtte, várva, hogy a fiú gondolatainak erejével megtöltse. Szívére hallgat, ahogy tanácsban kapta, s szép emlékei segítségével új világot teremt, mit a lehető leghosszabb ideig megtart majd.

Sosem látott emlékkép zuhant szeme elé, narancssárga száz árnyalatában tombolt az ég. Átlátszó alakok vibráltak szeme előtt, lassan elmúló árnyak jajveszékelése húzta egyre mélyebbre őt. Ott egy alak kit nem ismert, mégis oly szeretet gyúlt benne, mintha csak az anyja lenne. Búcsút int, viszlát. Kezéből kezébe követ nyújt át, s a mélyből törő emlék, mint régi diafilm elég.

– Mi volt ez?! – ugrott egyet Noel, szíve kalapált, majd kiszakad mellkasán át.

– Ez. Ez. Nem is tudom, hogy mondjam el. – fakult szürkére Kárvusz döbbenetében.

– Henna! Neked is ilyen volt, amikor először voltál itt? Mi történt?

– Nem. Nem láttam ilyet soha. – válaszolta a lány kétségbeesve. – Ha tudom… én, én nem akartam…

– Majd én. – szólalt meg a bagoly, ki zavarában pirosba borult. – Senki nem tudta, hogy ez fog történni. Sajnálom Noel. Ez egy olyan emlék volt, amit nem a földi életedben szereztél, hanem előtte.

– Reinkarnáció?! – tárta szét karjait.

– Bárcsak az lenne. – hajtotta le fejét – Te nem a földi dimenzióban születtél. Neked egy elpusztult világ a szülőotthonod, s ki elbúcsúzott tőled, édesanyád volt, úgy vélem.

– Úgy véled?! Mi ez az egész?! Volt valami a teámban?! Mit tettetek a reggelimbe?!? Henna! Mi ez az egész?

– Nyugodj meg kérlek. – ölelte át a lány, mást nem tudott tenni, ő sem értette, amit látott. Noel ellökte magától, s futott míg lába bírta, át a visszatért színpompájukkal részegítő virágok, növények tengerén. Zihálva fuldoklott, miközben egyre jobban szűkült körülötte a tér, majd egy óriás buborék beszippantotta, s elájult.

 

Álmában a képek nem szűntek, látta, ahogy viszály gyúl. Népe bolygóján van. Sokuk haraggal nyúl a kövekhez, szétszakítva családokat, otthonokat és a természetet. Voltak kik lágy kedvességgel próbálkoztak, s a sötét eget beragyogta milliárdnyi új csillag, mintha csak csillámporral szórták volna meg azt. Szülei lázadást indítottak, hogy a rosszakarókat mind elzárják, míg ők teremtenek egy élhető új életet.

– Az ellenség meggyőzte a többséget! – zokogta az egyik alak. – Nem győzhetünk, mindennek vége van!

– Ne add fel! Van remény! – bíztatta őt az anya. – Egy valaki elmehet, van rá mód, hogy máshol előröl kezdjen mindent.

– Te elloptál egy követ!? Megőrültél!! – szűköl az apa.

– Itt vége lesz nemsokára mindennek, de ő még megmenthet bennünket.

– Legyen. Adj neki emlékeket, ha itt az idő tudjon meg minél többet.

A képek sodrása, mint vadvízi evezőst dobálja egyik helyről a másikra. Kint vannak a narancssárga ég alatt, mi egyre zavarosabb, sötétebb és baljósabb. Aztán egy erdőben, barna levelű zöld törzsű fákkal körülvéve, sorban köszönnek el tőle. Nem látja az arcokat rendesen, egy mégis ismerősnek tűnik, az egyik fa mögül épphogy kilátszik. A kép megint elröppen. Az anyai melegséget árasztó lénnyel van egy sötét helyen. Nyugodt és békés érzés árasztja el, teste minden porcikája bizsereg, ám nem szúró bizsergő érzés, ami jelzi, hogy újra vérrel telik meg elült lába. Ez olyan, mint mikor a tavasz első, még erőtlen napsugarai melegítik át a bőrt, a hosszú téli hónapok után. Narancssárga gránátkövet kap mellkasára helyezve, – oltalmazzon téged e kő, miben múltad elrejtődött.

 

Kábultan ébredt Noel, érzi, hogy amit látott, igaz. Egy darabig még bámulja az opálos plafont, ahogy azon a színek kavarognak, mint víz tetején az olaj. – Szappanbuborék? Beszippantott egy szappanbuborék. – motyogja.

– Igen kedveském. Én küldtem neked azt, féltem, hogy bajod esik – vallotta be Kárvusz, kinek színei visszatértek, ám koránt sem voltak olyan élénkek, mint eddig. – Sajnálom, úgy gondoltam abba szívesen beleugranál.

– Tökéletes volt. – ült fel az ágy szélére kábán.

– Kérsz valamit? Enni, inni? – Lépett közelebb Henna. Noel szó nélkül megrázta fejét. Nem kért, nem akart nem értett semmit.

– Van egy múltam, amire emlékeznem kéne. – törte meg a csendet mégis. – Eddig azt sem tudtam, hogy több dimenzió létezik, most meg van egy világ, amiben éltem, csak nem emlékszem rá. Kéne, hogy legyen nálam egy gránitkő vagy mi… narancssárga, amiben elrejtették feladatomat és régi életemet. Van ennek értelme?

– A gránitnak nincs sárga árnyalata. – szólt közbe Henna. – Biztos, hogy az volt?

– Gránát? – csendült meg Páridé kisasszony hanga, ki nemrég libbent be a varjú otthonába. Pöttyei mik folyvást változtak, narancssárga árnyalatban csillogtak.

– Az volt! – mosolyodott el végre Noel, amit a csengő hangú kismadárnak érkezése váltott ki belőle. A cinke mindenkinek örömet okozott puszta lényével, ezért is szóltak neki jöjjön mihamarabb, hátha Noelnek is segíthet.

– Mondd tovább! Mit láttál még? ­– sodorta vissza a beszélgetés medrét Noktu a bagoly izzó aranysárga szemekkel.

– Háború volt, a szüleim ellenállás vezetők voltak. Azok kik a köveket gyarló céllal használták, romboltak gondolataik erejével leverték őket. A családom engem szánt valamiféle megmentőnek, viszont, ha az a világ elpusztult, mit kéne megmentenem?! Zavaros az egész.

– Hol van a kő? – kérdezte Henna.

– Fogalmam sincs. – borította két tenyerébe arcát a fiú. – Az egész nagyon furcsa, minden, amit láttam olyan igazinak tűnt, mégis nehéz elhinni, hogy az életem valóságának egy része. Az itteni szüleim nem mondták, hogy árvaházból vittek volna haza, vagy örökbe fogadtak volna bármilyen más módon. Hogy nézzek mostantól rájuk? Kik ők?! – kétségbeesve zuhant hanyatt az ágyon, majd hirtelen visszaült, mint kelj fel Jancsi bábu. – Volt ott valaki, akit felismertem. Azt hiszem.

– Ki volt az? – kérdezte Henna.

­– Ott akkor, az álmomban tudtam, hogy ismerem, most mégsem tudom. – vakarta fejét Noel.

– Ne aggódj kedveském! – szólalt meg Kárvusz. – az álmok érdekes kis filmek, ébredés után nem mindig tudjuk hol jártunk, kit láttunk, majd eltelik egy-két nap, s a semmiből vetül elénk a megoldás. Most viszont indulnotok kell, így is több időt töltöttetek itt elsőre, mint amit lehetett volna.

– Segítsétek egymást Hennával. Mielőbbi viszontlátásra! – búcsúzott a bagoly, s mielőtt Noel illendően elköszönhetett volna mindenkitől ott találta magát a színes faházikóban. Lába alatt érezte a homok csiklandozását, hallotta a tenger csapkodását. Ismerős volt minden, mégsem volt már az övé.